30. Fejezet – A hajsza

Sirius visszarohant Remus lakosztályába a kastélyban, és a vérfarkas mindössze néhány lépéssel lemaradva követte. Anélkül hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz, elkezdték összeszedni az utazó felszerelésüket, mindketten átöltöztek erősebb sárkánybőrből készült, és melegítő bűbájjal ellátott köpenyeikbe és kesztyűikbe. Mivel csak mostanában tértek vissza egy Dumbledore számára elvégzett felderítési küldetésről, minden felszerelésük kéznél volt, és csak néhány pillanatig tartott, amíg elkészültek.

Aztán igyekeztek lefelé a kastély pincéi felé. Egyiküknek sem kellett megszólalnia ahhoz, hogy tudja, mi jár a másik fejében. Elmennek Perselus Pitonért, aztán elindulnak a férfi után, aki elvitte Harryt a Roxfortból.

Jamesnek kellene velük utaznia, gondolta Sirius. Jamesnek kellene vezetnie őket, Remus és Sirius pedig két oldalról követnék. Helyette most Perselus Piton az, aki Harry életében a kimagasló helyen állt, és Sirius nem tudott másra gondolni, mint, hogy milyen sok tekintetben hiányzik neki a gyermekkori barátja.

- Nem is kérhettünk volna jobb társat ehhez, mint Perselus - mondta Remus hirtelen, megdöbbentve ezzel Siriust. A barátjára pillantott, és látta a borostyánszínű szempárban a sokatmondó pillantást. Hátborzongató volt, amikor Remus ezt tette, majdnem olyan volt, mintha tudna olvasni az elméjében. – Perselus nem fog megállni, amíg Harry biztonságban nem lesz.

- És úgy véled, hogy James nem tette volna meg ugyanezt? - kérdezte számonkérően Sirius. Még mindig nehéz volt megértenie, miért volt olyan elfogadó Remus Pitonnal kapcsolatban. Ő elvesztette azokat az éveket, amikor Piton hűsége kitudódott, és nehéz volt neki túllátni azon, amire ő emlékezett a mardekárosról.

- Néha szükség van a könyörtelenségre - mondta neki Remus. – És James mindig túl kedves volt.

Sirius megrázkódott. Zavarta, amikor Remus így beszélt. Ő a legkedvesebb, legszelídebb férfi, akit valaha ismert. Mindig megijesztette őt, amikor Remus valami olyat mondott, ami emlékeztette arra, hogy Remus nagyon is jól megérti a sötétséget.

A folyosón ott találták Diana Pitont, aki Mardekár Malazár és a nagy kígyó portréja előtt várakozott. Figyelembe véve a lehetséges előnyt, ami Harry karácsonyra lefordított jegyzeteiből várható, Sirius nem tudta magát rávenni, hogy ugyanolyan bíráló legyen Mardekár Lordjával.

Tudomást sem véve a nőről, Sirius ököllel kezdte el verni a portrét. Az egy pillanattal később kinyílt, és Perselus Piton mindannyiukat beengedte a lakosztályába. Egy gyors pillantás a férfira, biztosította Siriust arról, hogy Piton is útra készen áll. Sárkánypikkelyekkel megerősített fekete bőr öltözéket viselt. Felette egy fekete sárkánybőrből készült köpeny volt, amiről Sirius tudta, hogy a legtöbb pengétől megvédi. Ez egy olyan stílus volt, amit sok mardekáros előnyben részesített, amikor még ő volt iskolás.

Meglepetésére Piton haragosan nézett a húgára.
 – Ismered a Winter Lands-et? - kérdezte tőle számon kérően.

A nő megrázta a fejét.
– Nem, még soha nem voltam ott. Alrik mindig azt mondta, hogy túl veszélyes. Egész idő alatt Angliában éltem.

Úgy tűnt, ez meglepte Pitont.
– Alrik nem él veled?

A nő vállat vont, és sötét szeme csillogott.
– Minden hónapban csak egy hetet - vallotta be. Úgy látszott, furcsa dolog volt Pitonnak, hogy nem tud a húgáról, másfelől viszont Sirius hallotta, hogy a férfi nem jön ki jól a családjával.

- Miféle házasság az?

A nő röviden Siriusra és Remusra pillantott, de aztán csak megvonta a vállát.

– Szeretem őt, Perselus - mondta egyszerűen. – Elfogadom, amit kapok. – Felsóhajtott, és fekete haját kifésülte a sápadt arcából. – Az igazat megvallva, szeretem az életemet High Hillben. Szabadon tanulmányozhatom a könyveimet.

- És mióta tudsz erről az összeesküvésről Harry ellen? – követelődzött tovább Perselus.

A nő csak szomorúan rámosolygott.
– Csak most tudtam meg, pont mielőtt elmentek. Azért mondták el, hogy legyen valaki, aki a többi gyereket ellenőrzi, és hogy ne maradjanak egyedül a hidegben.

Sirius meglepetésére, Perselus gúnyosan rámosolygott a húgára, aztán kettejükre fordította átható pillantását.
– Gyertek velem - csattant fel. A könyvtárba ment, és pálcájával a távolabbi falnál lévő nagy könyvespolc felé intett.

A könyvespolc rögtön félrecsúszott, felfedve egy fegyverekkel borított falat. Kardok, íjak, számszeríjak, fejszék. Egy lenyűgöző gyűjtemény volt a történelem minden periódusából. A Black családnak hasonló gyűjteménye volt az ősi otthonában.

Perselus rögtön levett egy hosszú vékony kardot, amibe druida rúnák voltak vésve. Miközben kipróbálta az élét, Sirius és Remus felé intett.
– Vegyetek, amit akartok – közölte velük.

Sirius nem tétovázott, gyorsan levett egy hosszú angol kardot a falról, és megforgatta a kezében, hogy kipróbálja a súlyát és fogását. Ez volt az a kard, amivel ő és a testvére, Regulus, a leggyakrabban edzettek. Ezt volt az a fegyver, amit ő a legkényelmesebben tudott forgatni.

- Vegyél egyet, Lupin - erősködött Perselus, és amikor Sirius megfordult, látta, hogy Remust még mindig a könyvtár ajtajában áll. Tudta, hogy barátja soha nem tanult kardozni, a családja túl szegény volt, hogy megengedjen magának ilyesmit. És a temperamentuma sem volt soha megfelelő a párbajokhoz.

- Soha nem tanultam pengét használni, Perselus - mondta neki Remus, és megrázta a fejét.

Perselus csendesen átkozódott, és visszalépett a falhoz, majd leemelt egy nagy vasból készült buzogányt a helyéről. Abból ítélve, hogy Perselus két kézzel emelte meg, és kicsit grimaszolt is közben, Sirius úgy képzelte, hogy a fegyver rendkívül nehéz lehet. Egy nagy markolat, egy óriási tüskés vasgolyóval a végén. Odatartotta Remusnak.

- Ehhez nem kell túl sok tehetség. Csak lendítsd meg, és üss le vele mindent, ami mozog.

Sirius látta a felvillanó aggodalmat Remus szemében, de könnyen kiemelte a buzogányt Perselus kezeiből, és úgy tűnt, észre sem veszi a súlyát. Néha annyira könnyű volt elfelejtenie Siriusnak, hogy milyen erős egy vérfarkas. Ellépett az útjából, hogy elrejtse a meglepettségét.

- Ez bármilyen embernek szétverné a fejét, akit megütök - mondta neki Remus.

- És használni is fogod bárkin, aki megpróbál minket megállítani - tájékoztatta Perselus, és Sirius most már látta, hogy mit értett Remus könyörtelenség alatt. – De nem az emberek miatt aggódom. Winter Lands-ben sokféle szörnyeteg él. A Tiltott Rengeteg ahhoz képest szelíd.

Remus csak bólintott, és átpillantott a szobán Siriusra. Sirius próbált bátorítóan rámosolyogni, de gyanította, hogy nem sikerült, mivel a férfi nem nézett ki felbátorodottnak. Az igazság az volt, hogy Sirius nem bírta elviselni a gondolatot, milyen veszélyben lehet éppen Harry.

Minerva jött be egy pillanattal később, és kihívta a férfiakat, miközben ő a nappaliban állt.. Fegyverekkel a kezükben kimentek, hogy csatlakozzanak hozzá. A nő kritikus szemmel nézett végig rajtuk, aztán átadott egy utazótáskát Perselusnak.
- Étel van benne, és a legújabb térkép Winter Lands-ről, amit találtam - magyarázta. – A gyerekek felébredtek. Hermione azt mondta, hogy valamilyen kábító gránáttal kapták el őket. Egyiküknek sem lett baja, de mindegyiküknek fáj a feje. Nem látták a férfiakat, akik elvitték Harryt.

- Albus visszajött? - kérdezte Perselus.

Minerva megrázta a fejét. – Ismered a minisztériumot.

- Nem várhatunk - döntött Perselus, miközben a húgára pillantott. – Itt maradsz?

A nő bólintott.
– Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Átveszem az osztályaidat, ha nem térsz vissza addigra.

A férfi összehúzta a szemeit, de beleegyezően bólintott.
–Könyörögni fogsz, hogy meghagyjam az életét?

Sirius erre elfordult. Ez egy olyan kérdés volt, amit a saját apja is feltett volna. Soha nem értette a mardekárosokat.

- Mennék vele valamire? - kérdezte Diana keserűséggel teli hanggal. – Elrabolta a házastársadat. Mindig hittem, hogy jó ember vagy, de soha nem voltál könyörületes.

Sirius meglepetésére Minerva nem szidta össze Perselust a kegyetlen szavakért.

– Legyetek óvatosak, ti hárman - mondta egyszerűen, mint aki nem aggódik amiatt, hogy ez a férfi éppen most fenyegetőzött azzal, hogy megöli a saját húga férjét. Igaz, ha Harrynek valami baja lesz, Sirius maga teszi meg… de akkor is.

Perselus összezsugorította a táskát, amit Minerva adott neki, és felkapta saját köpenyét a kanapéról. Remus és Sirius követték őt kifelé a pincéből.

Hagrid a Roxfort kapuinál várt rájuk egy varázslólámpást tartva a kezében, a vidékre leszálló sötétség miatt.– Zárd be a kapukat, miután elmentünk - mondta neki Remus. – Ha elterjed a hír, hogy Harry eltűnt, ezt a helyet ellepik az aurorok és a riporterek.

Hagrid bólintott.
– Hozzátok őt haza - ösztökélte őket, miközben nézte, ahogy a hármas eltűnik az éjszakában.

Gyorsan kisétáltak a kastély hoppanálásgátló bűbájai alól.

– Ismeritek Hallow Hill hoppanálási pontját Icefellben? - kérdezte Perselus, megnevezve egy kis tengerparti helyet, Britannia északi, legvédettebb grófságában. Mindketten bólintottak. – Ott találkozunk. Lesz a hajókikötőnél egy szolgálatos gondnok, úgyhogy javaslom, hogy előbb változz át, és Lupin vigyen.

Ezzel Perselus dehoppanált.

Sirius Remusra pillantott, aki eltökélten rámosolygott.  Előhúzta a mágiáját, és hagyta magát átváltozni. Érezte, ahogy a teste átlényegül, és Tapmancs ismerős alakjává alakul. Az átváltozás kicsit lassabb volt, mint általában, köszönhetően a nála levő kardnak. Nem volt hozzászokva, hogy vasat változtasson át a bűbájjal, de nem akarta a fegyvert hátrahagyni.

Mikor befejezte, Remus leguggolt mellé, átkarolta a vállát, majd a testéhez vonta. Egy pillanatig élvezte társa testének a melegét, aztán Remus mágiája áthúzta a földeken keresztül.

Egy fából készült kikötőben tűntek fel, Hallow Hill kis városában. Siriust rögtön megcsapta az apró öbölben fújó, jéghideg szél. Túl sötét volt ahhoz, hogy rálásson a keskeny öböl hegyein túl levő óriási, nyílt óceánra. Kis halászhajók horgonyoztak a kikötő mentén. A kis kétemberes járművektől kezdve, a sokkal nagyobb hajókig. Egyikük sem volt mugli készítésű, egyiket sem motor hajtotta.

Perselus már a dokkmesterrel beszélt, és Remus meg Tapmancs feléje indultak.

- Láttam őket - mondta az öregember Perselusnak, mikor ők odaértek. – Egy nagy csoport Brand embereiből, Winter Lands-ből. Saját hosszú bárkájuk volt. Nagy, nehézkes szörnyeteg, harminc lapáttal.

- Mikor mentek el? - kérdezte Perselus.

Az öregember megvakarta a fejét a vastag gyapjúsapka alatt, amit viselt.
– Majdnem két órával ezelőtt. Zsupszkulccsal jöttek, sokan voltak.

- Volt velük egy fiú? - követelte Remus.

A férfi meghúzta a vállát.
– Nem vettem észre. Bár őrültség átkelni a tengeren az évnek ebben az időszakában.

- Szükségünk lesz egy hajóra - világosította fel Perselus, miközben végignézett a dokkok mentén lehorgonyozott járműveken. – Arra ott - mutatott egy hajóra, összesen tíz lapáttal, mindkét oldalán öttel. Mélyen ült a vízen, de magas oldalai voltak, hajóorral és tattal, hogy a tenger nagy hullámain átvághassanak. Sirius tudta, hogy rázós út lesz, de a hajó sokkal biztonságosabb volt, mint a seprűk. Az óceán feletti széláramlatok, az évnek ebben az időszakában lehetetlenné tették a repülést, míg a Winter Lands-en levő feltérképezhetetlen védőbűbájok meggátolták a hoppanálást.

Az öregember csak megrázta a fejét, de a hajó felé intett.
 – A maguk temetése - mondta nekik. – Én nem akarnék kimenni ilyen késő éjszaka, de legyen. De visszatartom a hajó árát, amíg visszajönnek. Hatvan galleon, és egy knúttal sem kevesebb.

Perselus gondolkodás nélkül átadott egy erszény aranyat, aztán intett Remusnak és Tapmancsnak, hogy kövessék.

Sirius ügyetlenül ugrott rá a hajóra, végigkarmolva a fapadokat a körmeivel, ahogy próbálta megtalálni az egyensúlyát. Remus csatlakozott hozzá, leült egyik fapadra és megfogta Tapmancs szőrét, hogy biztosítsa. Ő a társaságért hálásan, jól nekidőlt a barátja lábának.

Perselus leült, és előhúzta a pálcáját a ruhája ujjából. Egy gyors bűbáj, a hajó kioldotta magát, és a lapátok életre keltek. Elindultak a vízen keresztül, a kikötő fényét használva segítségként, hogy elkanyarodjanak a parttól.

Amikor eltávolodtak a dokktól és kikerültek a kíváncsi szemek pillantása alól, mert a hajójukat elnyelte az öböl sötétsége, Tapmancs visszaváltozott Siriusszá. Perselus már húzta is elő a térképet a csomagból, amit Minerva adott neki, és egy kis lumos bűbájt használt, hogy megvilágosítsa a munkaterületüket, majd kiterítette a térképet az egyik fapadon.

- Emlékszel a navigáló bűbájra? - kérdezte Remus.

Sirius bólintott.
– Én elvezetem a hajót, te kapcsold össze a térképpel.

Perselus összehúzta a szemeit, de nem mondott semmit, amikor Sirius előhúzta a pálcáját, és a hajóorra intett vele. Remus a saját pálcáját a térképre irányította, és egy hosszú varázsigét motyogott. A térképen, közel a megrajzolt partvonalhoz egy kis hajó alakú táblácska jelent meg. Halványan felizzott, és lassan mozogni kezdett a térkép lapján. Ha Perselus ismerte volna a Tekergők Térképét, felismerte volna a mintát.

Miután Remus elvégezte a bűbájt, Sirius is befejezte a sajátját, hozzákötve az irányítóbűbájt egyenesen a térképen levő formához.

- Hol akarunk kikötni, Perselus? - kérdezte Remus, miközben a térképen levő Winter Lands felé intett.

Úgy tűnt, Perselus megértette, mit művel a páros, mert nem kért felvilágosítást. Egy pontra mutatott a térképen.
– Itt van Bifrost Hall. A legrövidebb útvonalon indulhattak, így itt érhettek partot – mutatott egy helyre Winter Lands partvonalán.  Sirius a ponthoz kötötte az irányítóbűbájt. Egy ezüstvonal jelent meg rögtön a térképen, összekötve a hajó mozgó táblácskáját a kikötési hellyel. A hajó automatikusan abba az irányra fordult, saját magát vezetve a vízen keresztül. Most már csak várni és imádkozni tudtak, hogy utolérjék Harryt, még mielőtt valami történne vele.

Perselus feltekerte a térképet, aztán mind a hárman csendben ültek. Amint elhagyták az öböl viszonylagos nyugalmát, megütötte őket a keserűen hideg szél, és a hajó hevesen himbálózni kezdett a hullámokon. Néhány ütközőbűbáj valamennyire megkönnyítette a mozgást, de mindannyian látták, hogy ez nem lesz egy kellemes utazás. Sirius el sem tudta elképzelni, hogy milyen lehetett Harrynek, akinek valószínűleg fájt a feje a kábító gránáttól, amivel elkapták. Hálás volt, hogy Harry nem tengeribeteg.

Ő és Remus megosztoztak egy padon, a hajó közepén. A mozgás valamennyire egyenletesebb volt itt, és Sirius azon kapta magát, hogy közelebb mozdul a barátjához melegért. Amikor Remus meg sem próbált arrébb mozdulni, egy melegítő bűbájt dobott a magával hozott köpenyre és ráterítette mindkettőjük vállára, és a takarásban Remus dereka köré csúsztatta a karját. Meglepetésére Remus halványan rámosolygott, és közelebb húzódva hozzá, elhelyezkedett az oldalán. Eddig visszautasította Sirius legtöbb flörtölését, úgyhogy ez most egy kellemes változás volt.

De is lehet, hogy a férfi ezt nem látta flörtölésnek. Inkább mindkettejük részéről egyfajta komfortérzet volt. Sirius nem akarta beismerni, de meg volt rémülve. Noha Diana ragaszkodott hozzá, hogy a rablásnak semmi köze Voldemorthoz, ők nem lehettek ebben biztosak. És még ha igaza is volt, más veszélyek is voltak a világon. Winter Lands-ben nem volt helye egy védtelen gyereknek. Kételkedett benne, hogy Harry egyáltalán tudta, hogy létezik ilyen hely. Meg volt lepődve, mikor megtudta, hogy Angliában feltérképezhetetlen megyék vannak. Valószínűleg el sem tudta elképzelni, hogy teljes országok vannak, amikről a muglik semmit sem tudnak a világon.

Azon kapta magát, hogy Perselust bámulja, miközben némán hajóztak a vízen. A férfi a hajó elején ült, néhány lépésnyire tőlük. Tudomást sem véve róluk, sötét szemei a körülöttük levő vizet figyelték, bár Sirius tudta, hogy semmit sem lát. Az ég borús volt, és sem a holdat, sem csillagokat nem látták a fejük fölött. A közöttük levő padra bocsátott lumos bűbáj volt az egyedüli fény.

Perselus olyan zordnak és keserűnek látszott, amilyennek Sirius még soha nem látta. A szél az arca körül csapkodta fekete haját, és az éjszaka sötét árnyékokat vetett az arca durva vonalaira. Nem volt benne szépség, sem kedvesség - gondolta Sirius. Nem érdemelt meg egy olyan valakit, mint Harry, és Sirius nem tudta megérteni, hogy valaki olyan, mint az ő szelíd Remusa, hogyan tud megbízni a férfiban.

A mi oldalunkon van, mondta neki újra és újra Remus és Dumbledore. A két férfi szerint megpróbálta megmenteni Jamest és Lilyt, figyelmeztette Dumbledore-t, amikor megtudta, hogy Pettigrew elárulta őket. De akkor is… ahogy Sirius látta, nem volt benne világosság. Nem mosolygott, nem viccelt, nem nevetett. Úgy tűnt, nem élvez semmit azon kívül, hogy lehordja és kínozza a tanulóit.

Remek volt a bájitalokkal, ezt Sirius elismerte volna. A gondolat, hogy hamarosan gyógymód lehet szegény Remusának… szorosabban fogta a vérfarkast. Amíg él, nem fogja elfelejteni a kétségbeesett reményt Remus szemeiben karácsonykor, amikor Harry elmagyarázta, hogy mi az ajándéka.

Furcsa, gondolta Sirius. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Piton el fogja nekik elkészíteni a bájitalt. Nem is jutott eszébe, hogy a férfi elutasítaná, és azon gondolkodott, hogy ez, mit mondott el az érzéseiről.

De persze, hogy nem utasítaná el, gondolta Sirius. Egyedül a büszkesége miatt megtenné - valamit, amit Mardekár Malazáron kívül egyetlen bájitalmester sem tett meg még. És bizonyos értelemben kötelessége is volt megtenni. Harry a házastársa volt, és Harry szerint Remus családtag. Siriusnak be kellett ismernie abból, amit látott, hogy Piton teljesen komolyan vette azt a kötelességét, hogy Harry a házastársa.

Összehúzott szemmel nézett a férfira, és megpróbálta kitalálni, hogy mi motiválja. Ahogy bámult, észrevette, hogy Pitonnak egy köpeny van a térdére terítve, és az egyik keze majdnem megszállottan markolta a ráncokat. Ez furcsa volt. A férfin már volt egy köpeny. Minek kellene neki kettő? Bár volt valami ismerős a kezében levő köpenyen.

- Minek kell a második köpeny, Piton? - kérdezte, amikor a kíváncsisága felülkerekedett.

Piton keze megfeszült a köpenyen, mintha azt gondolta volna, hogy Sirius el akarja venni tőle, de az arca kemény és megfejthetetlen maradt.
– Harryé - mondta egyszerűen. – Elfelejtette felvenni.

Sirius mereven bámult rá a férfira, de ő nem reagált, és nem fordult meg. Az arca semmit nem árult el. De a keze mégis szorosan fogta azt a köpenyt, majdnem úgy, ahogy Sirius fogta Remust. Birtoklás - gondolta. De ő ezért fogta Remust? Nem úgy gondolta. Vigasztalást keresett, és próbált adni. De miért próbálna Piton egy köpenytől vigasztalást kapni?

Nem próbálna, gondolta. De ez jelentett valamit. Arra utalt, hogy Piton hitte, hogy Harrynek szüksége lesz arra a köpenyre, és hogy ő képes lesz majd odaadni neki. Arra is utalt, hogy aggódott amiatt, hogy Harry fázhat.

Siriust hirtelen rádöbbent, hogy akármilyen okból kifolyólag, bármilyen lehetetlennek is tűnt abból, amit ő tudott a mardekárosról, Perselus Piton törődött a keresztfiával. Látni, ahogy a férfi kezei szorosan fogják a köpenyt, amit Harry elfelejtett; furcsa módon sokkal többet mondott, mint Perselus.

Remusra pillantott, csak hogy lássa, hogy a férfi is Perselust nézi, és a térdére borított köpenyt bámulja. Szomorú pillantás volt a vérfarkas szemében, és halványan felkunkorodott az ajka, amiről Sirius tudta, hogy együttérző mosoly volt. De Remus mindig is gyorsabban gondolkodott, mint ő.

Istenem, gondolta, és a ráeszmélés kemény arculcsapást jelentett. Piton valóban törődött Harryvel. Piton talán szereti Harryt. Azon kapta magát, hogy Remus vállán pihenteti a fejét, és a szíve olyasmiért fáj, amit nem tud megmagyarázni. Hova jut a világ?

Írói megjegyzés: Néhány ember kérdezte, miért nem kért Alrik Perselustól segítséget, és a Julius dologban való részvételéről, szóval gondoltam megemlítek valamit a megjegyzésben. Először is, Alriknak nincs rá oka, hogy megbízzon Perselusban, és soha nem is volt. 20 évig azt hitte, hogy a férfi egy halálfaló, és - ahogy láttuk -, a világ többi része nem csak utálta a halálfalókat, hanem valójában félt is tőlük. Továbbá, tudja, hogy Perselus mardekáros volt és szabadon vett részt a véres sportokban, egészen addig, amíg nagyon durva hírneve lett a Mardekár elitjei között. Még akkor is, ha bebizonyították, hogy nem halálfaló, a hírnevének ez a fele igaz volt. Ami Alrikot illeti, Perselus segítségét kérni fölösleges volt, és valószínűleg veszélyes, nem csak az ő, de az emberei életére nézve is.

Ami a Julius dologban való részvételét illeti:  először is, amint azt Diana említette, Alrik a legtöbb idejét a Winter Lands-ben  tölti, és ingázik, hogy meglátogassa a feleségét és a lányait. (Egyiküket sem viszi Winter Lands-be mivel tart a veszélytől, amibe kerülhetnek). Nem valószínű, hogy annyira jól ismeri Juliust. És biztosan nem volt részese a Marcellus és Claudius közötti összeesküvésnek a vacsora előtt. Ha egyáltalán volt valami összeesküvés. (Sokkal valószínűbb, hogy hagyták Juliust, hogy azt tegyen, amit akar. Ez sokkal jobban illik a karakterhez. Érzéketlenség inkább, mint nyílt bosszúszomj.)

De miután észrevette Julius hiányát és rájött arra, hogy Harry hol lehet, Alrik valószínűleg szórakoztatónak tartotta a szituációt és egyszerűen úgy döntött, hogy hátradől és végignézi, hogy kezeli a fiú a helyzetet. Harcosok társadalmából származik. Valakitől, aki Harry pozíciójában van, elvárta, hogy vigyázni tudjon magára. Perselus reakciója adta a tökéletes helyzetet. Emlékezzetek, arra számított, hogy Harry értékes annyira a társadalom felsőbb rétegei számára, hogy érdemes legyen elrabolni. Látva, hogy Perselus bepánikol és kétségbeesetten indul el utána csak megerősítette a hitét, hogy ha elviszi Harryt, a varázsvilág elitjei megteszi majd, amit kér tőlük, hogy visszakaphassák a fiút.