31. Fejezet – Közeledés

Órákig tartott, hogy elérjék célállomásukat. A hullámtörő bűbájok segítségével a hajó egyenletesen haladt, és a pajzsbűbájok nem engedték át a szél és víz legnagyobb részét. Mégsem volt egy kellemes utazás, és a legrosszabb a várakozás volt mindhármuk számára.

Rendszeresen ellenőrizték a térképet, figyelték a hajójuk kis képét, ahogyan egyre jobban közeledik a partvonalhoz. Mikor végre megérkeztek, az éjszaka nagy része eltelt, és keleten az égboltot már kezdte bevilágítani a hajnal fénye. Harry órák óta elment, senki nem tudta, mi történt vele ez alatt az idő alatt.

Ahogy elérték a tengerpartot, kihúzták a hajót a köves zátonyra. Azonnal észrevettek néhány hosszú viking bárkát a közelben kikötve. Remus egyenesen elindult az egyik felé, megfogta a hajóorrot, és felhúzta magát, hogy benézzen. Egy pillanattal később leugrott, szemei csillogtak a korahajnali fényben.

- Harry ebben volt - jelentette ki. – Az illata még mindig erős.

Sirius vigyorgott. Azok a vérfarkas érzékek egyenesen Harryhez fogják őket vezetni, most hogy szagot fogott.

Megragadták a felszereléseiket, Sirius és Perselus a kardjaikat a hátukra szíjazták, míg Remus az egyik vállára emelte a vasbuzogányt. Látták a fasort maguk előtt, az erdő sötét területe előttük emelkedett.

- Olyan csendben mozogjatok, ahogyan csak tudtok - mondta nekik Piton. – Emlékszem, hogy olvastam egy macskaszerű lényről, amit grendlingnek hívnak, és amik csapatokban vadásznak ezekben az erdőkben. Nem szeretném egyenesen hozzánk vezetni őket.

Ezzel a hármas elindult. Remus vezette őket, mialatt Harry nyomát követték az erdőben.

Sirius becslése szerint talán öt mérföldet tehettek meg, amikor Remus hirtelen megállt, és kezével csendre intett. Tudva, hogy a vérfarkas képes olyan dolgokat hallani és érezni, amiket ők nem tudtak, Sirius és Perselus megmerevedtek, és vártak, hogy a férfi adjon valamilyen jelet arról, hogy mi keltette fel a figyelmét. Remus beleszagolt a levegőbe, és az arca elsápadt az erősödő reggeli fényben. Aztán gyorsan visszament hozzájuk, és alig hallhatóan, tompa hangon szólalt meg.

- Vérszagot érzek elölről - közölte velük. – És valami mozog az erdőben délen. Még messze van, de maradjatok csendben, hogy ne keltsük fel a figyelmét.

Mindkét férfi bólintott, és még óvatosabban mozogva követték Remust a fák között. Még néhány percig sétáltak teljes csendben, amikor megtalálták a vérszag forrását, amit Remus említett. Előttük, egy kis tisztáson állati tetemek voltak. Óriási, izmos testű, hosszú karmú, fekete szőrű lények. Tényleg volt valami macskaszerű bennük, de a hátsó felük furcsa alakú volt, mintha ugyanolyan könnyen tudnának két lábon járni, mint négyen. A körülöttük levő föld fekete volt a vértől, és látták, hogy az állatok sérülései kard által ejtett sebek voltak.

Mindhárman óvatosan lépkedtek előre, miközben a földet figyelték, és a vértócsákat kerülgették. Remus hirtelen felszisszent a megdöbbenéstől, és leguggolt, hogy felvegyen valamit a földről. Sirius undorodó borzalommal nézte, amikor rájött, hogy az a dolog, amit a férfi fog, egy emberi kéz.

Ez arra késztett őket, hogy jobban megfigyeljék a testeket, és mindannyian rettegtek a felfedezéstől, hogy az egyik sötét, véres rakás a földön, egy emberi test lehet. Remus viszont hirtelen abbahagyta a kutatást, és gyorsan feléjük sietett, karjánál fogva megragadta Siriust, és Perselus felé vonszolta, miközben intett Perselusnak, hogy menjen távolabb a vértől. Egyik férfi sem vonta kérdőre, bíztak az ítélőképességében, de mindketten magyarázatot várva néztek rá. Remus arca halálosan sápadt volt.

- Tovább kell mennünk. Egy elenyészőben lévő védőgyűrű van a tisztás körül - suttogta, miközben lépdeltek. – Átmentem az egyik erősebben megmaradt részén. Felismertem az érzést. Harry patrónusa művelte, ami egy nagyon jellegzetes rezgést hagy maga után.

Sirius érezte, hogy a szíve erős kalapálásba kezd a mellkasában, és a pánik jeges hulláma száguldott át rajta. Persze ez azt is jelentette, hogy Harry életben volt, és a pálcája nála volt, amikor ez megtörtént. Ám azt is jelentette, hogy Harry egy olyan összecsapás közepén volt, ami elég nyilvánvalóan emberek életét vette el. És legvégül azt jelentette, hogy itt dementorok jártak. Nem volt más oka annak, hogy Harry megidézze a patrónusát.

Gyorsan és némán mentek végig a lassan megvilágosodó erdőn keresztül, Remus mutatta az utat. Körülbelül egy mérfölddel arrébb Remus intett nekik, hogy álljanak meg. Oldalra döntött fejjel állt, figyelmesen hallgatva valamilyen hangot. Siriusnak vissza kellett magát tartania, nehogy átalakuljon Tapmanccsá, hogy úgy, a kutya sokkal érzékenyebb orrával és füleivel felismerje azokat a hangokat és illatokat, ami zavarta a vérfarkast. De tudta azt, hogy míg Tapmancs határozottan gyorsabban tud szaladni, mint egy ember, mégis, emberi alakjában sokkal több haszna lenne egy harc során.

Remus ismét feléjük tartott. Arca. komoly volt
– Tudják, hogy itt vagyunk - mondta nekik. – Az utunkba vágnak. Párhuzamosan utaztak tőlünk délre, de most már felénk tartanak, és el akarják zárni előrébb az utunkat.

A szavai hallatán Sirius szíve ismét kalapálásba kezdett. Az évek alatt, míg a Tiltott Rengetegben Holdsáppal kóboroltak, megértette a vadászat természetét. És annyi év, dementorok által való üldöztetés után, tudta azt is, mit jelent áldozatnak lenni.

- Biztos vagy benne, hogy ránk vadásznak? - kérdezte Piton.

Remus elkeseredetten bólintott.
– Tudom, mikor vadásznak ránk.

- Hányan? - kérdezte Sirius. – És meg tudod mondani, hogy mik azok?

- Legalább tíz - válaszolt Remus. – És azt gyanítom, hogy ezek azok a grendlingek, amiket említettél. Halványan macskaszaguk van. Vérszagot is hoznak magukkal, szóval úgy gondolom, hogy valószínűleg annak a falkának a maradéka, ami megtámadta Harry csapatát.

- És a dementorok? - kérdezte Sirius, mivel tudta mennyire halálosak lehetnek azok egy küzdelemben. Az erejük a figyelemelterelésben volt. A képesség, hogy teljesen eltiporjanak egy ellenséget, csak hogy valami más átcsúszhasson a védelmen.

Remus megrázta a fejét.
– Harry patrónusa messzire elkergette őket. Legalább egy nap lesz, míg megpróbálnak visszatérni a helyre. Azt hiszem, csak a grendlingekkel kell harcolnunk.

Ekkor megfordult, és megmerevedett.
– Jönnek.

A hármas úgy mozdult, hogy egymás felé legyen a hátuk. Sirius a domináns kezében a pálcáját tartotta, és a másikban pedig a kardját. Egy párbajban a pálca a legjobb fegyver, ezért úgy edzették, hogy a kardot a balban tartsa. Látta, hogy mellette Remus és Perselus is ugyanezt teszik. A vérfarkas úgy emelte fel az óriási vasbuzogányt, mintha annak nem lett volna semmi súlya.

Nem kellett sokáig várniuk. Összeroppanó ágak zajának közepette nagy szőrös testek ugrottak nekik, és vörös szemük fénylett a félhomályban. És a vadállatok már rajtuk is voltak, a foguk és a karmuk halálosan csillogott a reggeli fényben.

Mindhárom férfi tudta, hogyan használják a leghalálosabb varázslatokat, egy ilyen harc során. Sirius egy pusztító lángcsóvát indított útjára, ami mellkason találta az első lényt, felemelve a földről csonttörő erővel vágta neki egy fának. A következő mozdulatával meglendítette a kardját, és kivédett egy, a hasának irányzott ütést, mielőtt pálcájának egy másik lendítésével eltalálta az állatot. Maga mögött hallhatta, ahogy Remus és Perselus elkiáltják a maguk bűbáját, és az erdő vöröslött a villámoktól és a robbanások fényétől. A grendlingek üvöltései, és Remus buzogányának gyomorforgató csonttörő ütései fülsüketítőek voltak. Siriusban némiképp tudatosult,, hogy arcát vér permetezte be, amikor a kardja elvágta az egyik lény torkát. Még legyőzött egy mozgó testet, aztán megállt, amikor rájött, hogy már semmi sem mozdul. Gyorsan megfordult, és pillantásával Remust kereste, hogy meggyőződjön, a férfi nem sérült meg. Őt is vér borította, de úgy tűnt, az nem a sajátja.

- Ennyi az összes? - kérdezte Perselus, és az ő kardja is csöpögött a vértől.

- Igen - biztosította őket Remus. – Megsérült valamelyiketek?

Siriusnak eltartott egy pillanatig, hogy felmérje magát. Valaminek sikerült eltalálnia a bal lábát, de nem vágta át a sárkánybőrt, amit viselt. – Néhány horzsolás, de egyben vagyok.

- Jól vagyok - erősítette meg Perselus is, miközben szemügyre vették a körülöttük levő halott lényeket. Összesen kilencen voltak, és Sirius nem tudott nem arra gondolni, hogy ha többen lettek volna, nem úszták volna meg sértetlenül. Egyikük sem volt hozzászokva az ilyen fajta harchoz. Sirius nem akart arra gondolni, milyen lehetett volna egy dementortámadás, egy ilyen csata közben. Harry már olyan sok borzalmat látott fiatal életében, hogy az, hogy ebbe belerángatták, szívfájdító volt.

- Menjünk tovább – sürgette őket Piton. Remus, aki megpróbálta leráznia a buzogányának tüskéibe fúródott maradványokat, egyetértően bólintott, és ismét felvette a vezető szerepét. Sirius csodálta a férfi tántoríthatatlanságát. Túl sokáig semmi nem tartotta vissza Remust. A képessége, hogy elbírt mindent, amit az élet kiszabott rá, egyike volt azoknak az okoknak, amiért Sirius annyira szerette.

Alrik és Asgeir egy nagy csapat harcost gyűjtött össze az erőd nagytermében. A legöregebb ősz hajú volt és sebhelyes, a legfiatalabb alig három vagy négy évvel lehetett idősebb Harrynél. Volt egy rangsor a férfiak között, ami Harry meglátása szerint azon alapult, ki lépett elő, hogy tanulmányozza azt a nagy térképet, amit Asgeir terített ki az asztalra. A legfiatalabb harcosok arra kényszerültek, hogy megálljanak leghátul, alávetve magukat az idősebb, tapasztaltabb férfiaknak. Harry furcsán és kényelmetlenül érezte magát, amikor rájött, hogy annak ellenére, hogy ő volt a legfiatalabb, mindegyik ember tisztelte őt. Asgeir és Alrik között kapott helyet, és mindegyik férfi őt nézte. Többször hallotta, hogy valaki a becenevét suttogta: A Fiú, Aki Túlélte. A fiatalabb harcosok a vállak fölött bámultak át, hogy egy pillantást vethessenek a hírhedt sebhelyére.

Megmutatták Harrynek a Kút és a kő helyét a nagy térképen, és részletesen magyarázták neki a föld fekvését és, hogy mivel találkozhatnak össze. A grendlingek csoportosan fognak támadni, mondták neki, és sok kardforgató és íjász kell, hogy elbírjanak velük. Ott volt még annak is a lehetősége, hogy a Fekete Sárkánygyíkok lejönnek a hegyekből, és megtámadják őket. Eltartott néhány percig Harrynek, mire rájött, hogy ezek a sárkánygyíkok egy valamilyen sárkányfaj lehetnek.

Annak ellenére, amit a mugli fegyverzetről mondtak neki, nem tudott nem arra gondolni, hogy jól jönne néhány gépfegyver és gránátvető. Biztosan több kárt okoznának, mint egy kard. De most az egyszer megtartotta magának a véleményét, mivel túlságosan kívülállónak érezte magát ahhoz, hogy felszólaljon. Amennyire látta, semmi jele nem volt a mugli technológiának ebben a társadalomban. Helyette olyasmiről beszéltek, amit Varázsló Acélnak neveztek, és azon kapta magát, hogy elgondolkodik rajta, vajon létezhet-e valami olyan bűbáj, amitől a kardjaik pontosabbak lennének.

Megmutatták neki a legjobban megvédhető helyet a Kút körül, mivel úgy látszott, nem csak azt várják el tőle, hogy felemelje a sarokkövet, hanem azt is, hogy harminc lábbal arrébb szállítsa a Kútra.

- Abban a pillanatban, mikor a Kúthoz érünk, biztosan jönni fognak a dementorok - mondta neki Alrik. – Hányat tud visszatartani a patrónusod?

Harry összeráncolta a homlokát. Legalább ötven volt azon az éjjelen, amikor őt és Siriust megtámadták, harmadéves korában. Gyanította, hogy a patrónus annyit tud visszatartani, amennyi szükséges, de egyben felmerült egy másik gond.

- Biztos vagyok benne, hogy vissza tudom őket tartani - mondta Alriknak. – Vagy legalább elűzni őket, de nem ez a gond. A patrónus egy szabad alakú, de irányított bűbáj, és a lebegtető bűbáj is folytonos.

- Ez azt jelenti, hogy amint elkezded mozgatni a követ, nem leszel képes többé arra, hogy irányítsd a patrónusod egy utolsó végparancson kívül? - találgatott Asgeir.

Harry bólintott.
– Meg tudom mondani neki, hogy támadja meg a dementorokat, de nem tudom garantálni, hogy mindegyiket elűzi majd, és nem csak kiválaszt egyet, és azt hajszolja tovább. Van itt valaki, aki meg tudja idézni a bűbájt?

- Azokon kívül, akiket korábban láttál, nem - közölte Alrik. Harry Bjornra és Gudricra pillantott. Meglepetésére, egyik férfi sem tűnt sértődöttnek. Noha Harry számára, felfoghatatlannak látszott, gyanította, hogy a patrónus annyira távol állt tőlük, mintha azt kérné tőlük, hogy repüljenek el a Holdig.

- Ismerjük a kockázatokat - mondta az egyik férfi Harrynek, eltökélt pillantással az arcán. – Mindannyian vesztettünk már el valakit azok miatt a lények miatt. Ha le tudod zárni azt a pokoli lyukat, mi készek vagyunk megpróbálni.

- Az, hogy lezárom a lyukat, még nem fog megszabadítani a már itt lévő kétszáztól - mondta nekik Harry, és a gyomra összezsugorodott a gondolatra, hogy mivel fognak azok az emberek szembenézni. És mindezt ilyen kevés ellenszolgáltatásért. Harcba fogja vezetni ezeket az embereket, és végig kell néznie, ahogy meghalnak, és elvesztik a lelküket a dementorok miatt. Minden varázsereje ellenére, semmit nem tehetett, hogy megakadályozza ezt.  

- Ezzel a problémával később foglalkozunk - mondta Asgeir. – Most a miatt aggódjunk, ami ellen tudunk is tenni valamit.

Megértette a szavai gyakorlatiasságát, de ellentétben állt a természetével az, hogy egy ilyen veszteséggel nézzen szembe, és nevezze győzelemnek. Túlságosan emlékeztette Odin Szemére. A varázslóvilág azt győzelemnek tartotta, de Harry nem tudott nem azokra a jó férfiakra és nőkre gondolni, akik azután halottan feküdtek a harcmezőn.

Még eltöltöttek némi időt azzal, hogy harci stratégiákat néztek át, és Harry szinte végig csendben hallgatott. A stratégia mindig Ron erőssége volt, nem az övé, és úgy gondolta, hogy ezek a férfiak, akik egész életükben harcosok voltak sokkal jobban tudták, mint ő, hogy mit kell tenni. De mégis felé néztek jóváhagyásért, és úgy tisztelték, mintha olyan vezető lenne, mint Asgeir. Az ő reményük súlya Harry vállán nehezedett, és a fiú nem emlékezett olyan időre, amikor ennyire egyedül érezte volna magát.

Miután mindent átbeszéltek és megtettek, a férfiak elindultak, hogy előkészítsék a páncélzatokat és a fegyvereket, és kétségtelenül azért, hogy az utolsó éjszakát a családjukkal töltsék. Holnap korán reggel indulnak, és Harry tudta, hogy sokuk nem tér majd vissza. Azon kapta magát, hogy némán átkozza a minisztériumot, amiért engedte, hogy ilyesmi megtörténjen.

Mivel a saját családja biztonságban volt High Hillben, Alriknak nem kellett ilyen dologgal foglalkoznia, így helyette felajánlotta Harrynek, hogy körbevezeti Bifrost Hallban. Hálásan a figyelemelterelés végett, Harry vele ment, és elhatározta, hogy többet tanul arról, hogyan él a varázslóvilág többi része.

Semmi jelét nem látta a mugli behatásnak Bifrost Hall-i közösségben. Olyan szinten igaz volt ez, hogy még a saját kék farmere is, amit viselt, oda nem illő volt. Ezek az emberek majdnem ugyanúgy éltek, mint őseik tették, valószínűleg évszázadokon keresztül.

És ugyanakkor nem látta jelét a stagnálásnak sem. Varázserejük hiánya ellenére mágia töltötte ki az életüket minden szempontból, és ugyanúgy fejlesztették őket, mint ahogyan a technológia fejlesztette a muglik életét. Úgy tűnt, hogy a mágia ebben a társadalomban sokkal specializáltabb volt, mint Roxfortban. Az embereknek volt mágikus erejük, és ragaszkodtak hozzá, miközben más dolgok miatt a körülöttük levőkre hagyatkoztak. Nem hiányoztak a mágikus tárgyak sem. Volt minden, a mágikus mezőgazdasági eszközöktől kezdve seprűkig, bár észrevette, hogy a seprűn való utazás kissé korlátozott volt. Úgy gondolta, hogy a dementorok állandó fenyegetése miatt nem volt biztonságos az erőd falain kívül utazni.

Bifrost Hall rövid körbejárása közben Harry rájött, hogy milyen nagy is a kastély. Minden család és helyi földműves az erőd falain belül lakott, jól megvédve a dementoroktól és grendlingektől. A falak nem engedték be a grendlingeket, és a védőbűbájok kinn tartották a dementorokat. De az emberek minden nap kockáztattak, amikor kiléptek a kastély falai közül, hogy gondoskodjanak a földjeikről. Biztosak voltak abban, hogy el tudnak bánni a grendlingek fenyegetésével, de nem tudtak védekezni a dementorok ellen, akik a számuk növekedésével egyre bátrabbakká váltak.

Végül Harry visszament a nagyterembe, éés hamarosan a helyiek gyűrűjében találta magát, akik türelmetlenül várták, hogy beszélhessenek vele. Mindegyikük úgy nőtt fel, hogy meséket hallgattak a Kis Túlélőről, és több száz kérdésük volt felé, amikre olyan türelmesen válaszolt, amennyire csak tudott. Annak ellenére, hogy gazdag történelmük része volt, Harry azon kapta magát, hogy sokkal elszigeteltebbnek érzi magát, mivel ráébredt, hogy milyen keveset is tud a világáról.

Egy csapat harcost hallgatott, akik arról beszéltek, hogy hogyan lehet a legjobban legyőzni egy falka grendlinget, mikor megszólalt a riasztó. Egy kürtszó harsant a vártorony faláról.

- Harry - kiáltotta Alrik, miközben berohant a terembe. Harry rögtön felugrott, és azt gondolta, hogy a dementorok támadnak. – Gyere gyorsan - sürgette Alrik. – Elpusztítanak, ha nem állítod meg őket.

Harry követte őt kifelé az ajtón.