22. fejezet- Egyesülés

Hermione éppen akkor kezdte el kántálni a bűbájt, mikor a fagyos várárokhoz közeledett. Ingatagul a víz felszíne fölött lebegett, míg újra koncentrálni tudott. Az apja elvette tőle a pálcáját, nem tudva, hogy szükség esetén a pálca nélküli varázslattal is elbír. Nagyon óvatosan átlebegett a várárok felszínén a mögötte levő sötét hegyek felé. Persze eszébe jutott a gondolat, hogy egyszerűen belefojtsa magát a várárokba, de a szíve mélyén tudta, hogy a fulladás nem lenne megfelelő módja annak, hogy kifejezze a szerelmét a lovagja iránt. Nem: a tőrrel kell megtennie. Ami a kastélyból való szabadulást illeti: hát, nem akart a börtönében meghalni. Az erdő mélyéig fog szaladni, míg talál egy helyet ami nyugalmas és csendes. Úgy fog meghalni, hogy egy csillagtengerre bámul. Ez lesz az egyetlen béke, amit meg fog engedni magának.

Mikor megérkeztek a kastély kapuihoz, azok hátborzongatóan nyitva voltak, s kísértetiesen hintáztak a szélben. Perselus hirtelen megállt. Bellatrix biztosan riadót fújt. Nem lehettek olyan gondatlanok, hogy a kapukat tárva nyitva hagyják.

Sirius elindult előre, de Perselus odanyúlt, és szorosan megfogta a ló kantárját.

- Állj meg, te bolond, ennek csapdának kell lennie!

- És akkor mi van? Ron odabenn van! Mi vagyunk az egyetlen reménye!- ellenkezett Sirius hevesen. Perselus morgott egyet és elengedte a kantárt.

- Tudom! A terv a következő: ti ketten Zordon fogtok lovagolni. Keressetek egy nyitott ablakot, vagy valamit, hogy egy felsőbb emeleten bejuthassatok. Én a bejárati ajtón keresztül megyek. Ha benn van, akkor a pincékben tartja a nő. Azt akarom, hogy ti a király és a kulcs után menjetek! Én megkeresem Ront.

Remus és Sirius aggodalmasan egymásra pillantottak, de gyorsan leszálltak a lóról, és úgy tettek, ahogy Perselus mondta. Másodpercekkel később Zord átvitte őket a kapun, s eggyé vált a sötétedő égbolttal, ahogy a kastély magas emeletei felé mentek.

Perselus kikötötte Ron lovát a kapuhoz és felült Sirius paripájára. Előkészítette a korbácsát és merészen előrevágtázott. Mikor elérte a kastély ajtaját, azok is ellenkezés nélkül kinyíltak. Senki nem várt rá odabenn. Óvatosan haladt előre, a lovat az ajtóban hagyta. Szép kastély volt. Ha a körülmények mások lettek volna, élvezte volna felfedezni.

De ahogy a dolgok álltak, Perselus nem gondolta, hogy a körút megnyugtató lesz. Szorosabban markolta meg a korbácsot, s áthaladt egy pompás márvány árkádsoron, majd elindult az első lépcsősoron ami lefelé indult. Amint lement csak a képek figyelték, akril mosolyuk elrejtették a titkaikat.

Sirius és Remus körülbelül ugyanakkor fedezték fel Hermione ablakát, mikor ő felfedezte Ron lovát megfelelően a kapuhoz kötve, ami kényelmesen nyitva volt már.

- Mekkora a valószínűsége, hogy találjunk egy ablakot, amin a rácsokat már kirobbantották?- kérdezte Sirius, csodálkozva a jószerencséjükön.

- Mekkora a valószínűsége, hogy valaki a kapuhoz kötve hagyja a lovát?- kérdezte Hermione, csodálkozva, hogy a gyors döntése az öngyilkosságra ilyen simán halad.

A sors néha vicces tud lenni.

Mikor Bellatrix feloldotta Ronon a kábító átkot, nem várta, hogy ennyire halálsápadt lesz. Persze látta Hermionét, bár nem tudta, miért volt ott. Nem volt képes odakiáltani neki, vagy hogy tudassa vele azt, hogy él. Bellatrix egy ronda átokkal találta el, amitől úgy gondolta, hogy a belseje főni kezd, de ezután elkábította és egyedül hagyta. A nő megpróbálta meggyógyítani magát, mikor Hermione megérkezett. Ron csak annyit tudott, hogy Hermione után kell mennie. Esküvői ruhát viselt, ami nem jelentett semmi jót.

Amint megérezte, hogy a bűbájt leveszik róla Bellatrixra vetette magát, olyan erővel, hogy a nő nem tudott időben reagálni. Féktelenül ütlegelni kezdte az újonnan meggyógyult arcát, s addig verte, míg egy véres mocsokká nem vált. A testméretével tehetetlenül maga alatt tartotta, s a nő nem tudott elhúzódni, mikor a nagy kezei gondolkodás nélkül a nyaka köré fonódtak, s erősen összeszorítják, míg petyhüdten nem feküdt a földön.

Volt annyi esze, hogy ellopja a talárját, ami elég nagy volt ahhoz, hogy eltakarja, és elrejtse az arcát. A kosztümbe volt felöltözve, mikor nekiszaladt Perselusnak, aki éppen akkor érkezett a picébe. Egy pillanatig megijedtek, aztán megkönnyebbültek, s szorosan megölelték egymást. Aztán elváltak, a földre néztek, és gyorsan megfogadták, hogy soha többé nem fognak beszélni erről.

Sirius és Remus gyorsan mozogtak a gótikus kastélyban, s azon gondolkoztak, hogy vajon miért nincs itt senki. Sirius hirtelen megállt, s Remus nekiment.

- Mi…?- kezdte, csak hogy elhallgasson, mikor meglátta, ki állt az útban. A két pompás ajtó előtt a finleybeli férfi állt- a férfi, aki széthasította Sirius hátát. Mikor meglátta Remust, úgy morgott, mint egy győztes állat, s a levegőbe emelte a kéz nélküli csonkot. Csakhogy az most egy szép ezüst kéz volt.

- Ezüst…- mondta Remus félve, s kezei automatikusan megfogták Siriust. A tolvaj, mikor látta a félelmet párjának szemében rögtön előrelépett, hogy megvédje.

- Van egy sebhelyem, amiért azt hiszem, tartozom- fenyegetőzött Sirius, s minden humor eltűnt a hangsúlyából. A halálfaló felnevetett, s hátat fordított nekik, hogy kinyissa a masszív ajtókat. Mögötte egy halványan megvilágított trónterem volt, pompás a növekvő holdfényben.

- Üdvözlet- mondta a halálvaló egy gonosz mosollyal. Intett nekik, hogy kövessék őt, és eltűnt a teremben.

- Sirius… bármi is történne odabenn… azt akarom, hogy tudd…

- Igen?

- Szeretlek.

Sirius lágyan elmosolyodott, a karjába húzta a párját, és gyengéden megcsókolta.

- Én is szeretlek, Remus.

Kéz a kézben, a bátor páros követte Pettigrewt a trónterembe, készen arra, hogy míg ketten vannak szembenézzenek bármivel.

Odabenn zöld márványból egy fényűző trónszék volt. Lucius Malfoy király fekete talárba öltözve, nyugodtan ült. A fia, Draco a trónszékének dőlt. Sirius először azt gondolta, hogy ők az egyetlenek a teremben, de aztán a falak mozogni kezdtek és rájött, hogy körül vannak véve halálfalókkal.

- Szóval megérkeztetek végre a kastélyomba. Bravó!

Lucius kétszer összeütötte kesztyűs kezeit. Senki nem csatlakozott hozzá.

- Óriási teljesítmény, mielőtt meghaltok. Féregfark: a vérfarkas a tied. Míg megvárjuk, hogy Piton megérkezzen a kulcsaival, elszórakozunk veletek.Voldemort nagyúr csak a Kiválasztottat akarja. Ti ketten, és az az idióta lovag nélkülözhetőek vagytok – Lucius elmélkedően nézett rájuk egy pillanatig, aztán felkacagott. – Látjátok már? Segítettetek nekem. Nem szabadíthattam volna ki Voldemort nagyurat a kulcsok nélkül. Engedtem, hogy összegyűjtsétek őket nekem. És most? Most elhoztátok őket nekem… pont ahogyan tudtam, hogy megteszitek. Ki fogom nyitni a kaput a mesteremnek, és ő meg fogja ölni a Kiválasztottat. Én pedig a legfőbb uralkodó leszek! Minden ember királya!

Lucius felállt, szemei vadak voltak, s szőke haja kócos. Ekkor látta meg Sirius. A nyaka körül lógott, majdnem ugyanolyan feketén, mint a talárja, a kulcs, amit az emberek kaptak.

- Féregfark! Jó szórakozást!- kiáltotta Lucius, s visszatért a székébe. Sirius előhúzta a kardját, készen, hogy a haláláig harcolni fog, mikor Remus meglepte őt azzal, hogy felnevetett.

- Nem, Malfoy, senki nem fog ma este szórakozni. Elfelejtettél egy apró kis dolgot. Tudod, holdtölte van. És én? Én egy vérfarkas vagyok.

Alig hangzottak el a szavak, mikor egy szörnyű törés hallatszott a halálosan csendes teremben. A szemei rögtön elkerekedtek, mikor rájött, milyen válságos tévedést tett, s Lucius az ajtó felé kezdett rohanni. Azok kinyíltak, mielőtt bárki odaért volna. Ron és Perselus tátott szájjal álltak, s a vérfarkasra bámulta, ami leigázta az embereket. Sirius, aki sokkal gyorsabban átváltozott egyenesen Lucius Malfoynak rohant. A páros a földre esett a növekvő káoszban. A halálfalók túlságosan el voltak kábulva ahhoz, hogy megmozduljanak. Ron és Perselus ugyanolyan kábultan álltak az ajtóban. Sirius a fogaival megfogta a kulcsot és ügyesen letépte Lucius nyakáról. Átfutott a szobán, megrántotta a fejét, és engedte, hogy a kulcs Perselus lábaihoz essen. Egyet ugatott, hangosat és erőset, s mindenki magához tért. Perselus és Ron gyorsan becsapták az ajtót., Ron gyorsan gondolkozva két közeli páncélruhát levert: gyakorlatilag bezárta a halálfalókat és a királyi családot a trónterembe egy újonnan átváltozott vérfarkassal.

A csontok törése és a hús szakítása közben Remus a hátsó lábaira emelkedett, s a telihold keretezte a kutyaféle dicsőségét. Sirius, aki még soha nem volt ennyire hálás, hogy a kutya formájában lehet, gyorsan egyik sarokba sietett, hogy ne álljon az útban. Aztán elkezdődött a vérfürdő.

Mikor vége volt és Remus belakmározott véres végtagokkal és puha szervekkel, Sirius óvatosan előre kúszott a hasán. Remus nyugodtan felnézett, aztán majdnem szeretően felvakkantott. Siriusnak visszatért az önbizalma, s Remus orrához érintette az övét, boldogan, hogy mindketten élnek.

- És most mihez kezdünk?- kérdezte Ron, s megpróbálta mellőzni a teremből érkező kiáltásokat.

- Megvan mindegyik kulcsunk, és úgy hallatszik, mintha Remus és Sirius tudnának vigyázni magukra. Mennyünk, és ellenőrizzük le a minket körülvevő hegyeket, és próbáljuk megtalálni azt az átkozott kaput!

- Miből gondolod, hogy itt lesz?- kérdezte Ron.

- Semmiből, de nincs más, amit tehetnénk. Talán bölcs lenne, elhagynunk a kastélyt arra az esetre, ha Remusnak sikerül kitörnie a trónteremből.

- Igaz- értett egyet Ron. Aztán hirtelen megállt, mintha valami fontosra emlékezne. – Hermione! Mi van, ha még mindig a kastélyban van?

- Elmenekült.

- Honnan tudod?

- Elmentünk a szobája mellett, mikor errefelé jöttünk. A rácsok ki voltak robbantva, és a fátyol még mindig az ágyon hevert- magyarázta Perselus.

- Gondolod, hogy a faluban van?

- Nagyon valószínű. Inkább oda megyünk.

Együtt elindultak a kastély bejáratához. Sirius lova még mindig türelmesen várt. Zord csatlakozott hozzá. Ron és Perselus gyorsan felültek és a kapuk felé lovagoltak. A falu felé indultak, mikor Ron megfordult a nyergében, s összehúzta a szemét a sötétben.

- Perselus… látsz egy kis fényt?

Perselus megfordult és bandzsított, ellenőrizve, hogy tényleg eltűnik egy halvány fény egyik hegyi úton.

- Mit gondolsz, ki lehet az?- kérdezte Perselus, s megfordította Zordot.

- Nem tudom, de lehet, hogy Hermione. Kövessük!

Vágtába rúgták a lovaikat, s követték a kastély falait míg ahhoz az úthoz értek, ahol meglátták a fényt. A többi hegyet sűrűn borították a fák, de ez valahogy más volt. A fák nem fák voltak, inkább a telihold felé nyúló csontvázak. A földet jég borította, de a levegő forró volt. Perselus és Ron óvatosan összenéztek. A fekete kulcs, ami még mindig Perselus kezében volt, csillogni kezdett.

- Azt hiszem, az Öngyilkos Hegyre vezettek minket- jelentette ki Perselus nyugtalanul.

- De ez azt jelenti… akit követünk…

- Sietnünk kell. Előrerepülök- mondta Perselus, majd a levegőbe irányította Zordot.

Alatta Ron megrúgta a lovát, míg szinte ő is repült.

Végre egy síró lány hangját hallották. Semmi más hang nem volt. Perselus földet ért, Ron nem messze utána.

- Hermione!- kiáltotta Ron, s lecsúszott a lováról, majd előresietett.

A fiatal boszorkány ijedten leejtette az aranyrózsa pengét, ami gyengéden a csuklójához nyomódott.

- Ron?- kérdezte hitetlenkedve.

- Én vagyok! Szólni akartam, hogy élek… a boszorkány egy átkot bocsátott rám!

Hermione felállt, a tőrről elfeledkezve, s engedte, hogy Ron megölelje.

- Ó, hála az istennek!

Hermione most más örömkönnyeket hullatott, és nevetni kezdett, mikor Ron körbeforgatta. Perselus lágyan elmosolyodott, s azon gondolkozott, hogy ő is egy ilyen egyesülést fog-e hamarosan tapasztalni. Örült a barátjának, és szinte nem akarta őket megzavarni, hogy rámutasson: a Szarvas Kapu pont mögöttük emelkedik.