23. – Igazából hős

Míg Ron és Hermione még mindig egymás szemében voltak elveszve, Perselus hozzálátott, hogy a kulcsokat a kapuba tegye. Mikor mindegyik kulcs a helyére került az óriási vaskapunak egy része tűzvörösen felizzott. Ron és Hermione zaklatottan nézték, ahogy Perselus az utolsó kulcshoz ért- az emberek kulcsához. Lassan felemelte a kulcslyukhoz. Ez volt az.

Perselus felhorkantott, s igazán elrontotta a pillanatot.

- Mi?- kérdezte Ron, s érezte, hogy a feszültség egy része eloszlik. Perselus felé fordult, félmosollyal az arcán.

- Ha Sirius itt lett volna, azt mondta volna, hogy használjuk a pótkulcsokat a lábtörlő alól.

Ron elmosolyodott. Ez tényleg olyasmi volt, amit Sirius mondott volna. Ron megegyezte magának, hogy ha élve visszatérnek, akkor mesélje el a tolvajnak Perselus viccét.

- Vidd le Hermionét a hegyen. Biztonságosabb lesz a faluban- oktatta őket Perselus, erős hangsúllyal még akkor is, ha amit javasolt, az félelmetes volt. Hogy egyedül álljon ki a sárkánnyal? Valamikor az utazás közben meg kellett bolondulnia - elmélkedett Perselus.

Ron csak bólintott egyet. Tudta, hogy ezt a keresztet Perselusnak kell hordoznia. Grimaszolt egyet, mert nem akarta elhagyni a barátját, bármilyen erős is lett, vagy bármilyen jól forgatta a fegyverét. Ron felhúzta Hermionét a lóra és elindult le a hegyen.

Perselus várt míg eltűnnek, aztán az utolsó kulcsot is a helyére csúsztatta. A kapu kitárult. Hirtelen egy óriási, sikításokkal és kiabálásokkal teli üvöltő szél, ledöntötte Perselust a lábáról. Úgy tűnt, mintha a hegy visszhangozna a felszabadult energiától. A sikító szél elkezdett körülötte rajzani, és úgy szivárgott le a hegyen, mint a fekete iszap.

Pandora szelencéjét kinyitották.

Perselus vett egy mély levegőt és Zordért füttyentett. A szárnyas ló átlökte magát az erős szélen, míg Perselus fel tudott rá ülni. Minden erejével küzdve, az óriási fekete ló a levegőbe emelkedett, s addig verte a szelet, míg fölé repült. A hegy nem úgy nézett ki, mint korábban, mikor Perselus a kapun keresztül felnézett rá. Most a hegy teljes teteje egy fekete kastélyból állt, kicsorbultan és gonoszan. Rögtön szárnyas démonok kezdtek körülötte rajzani. Perselusnak minden erejét be kellett vetnie, hogy legyőzze őket, erős korbácsütésekkel vágott át rajtuk.

A démonok után egy kis fekete szörnyetegekből álló hullám jött, mindegyik különböző, ördögien gyors és borotvaéles fogakkal meg karmokkal. A korbácsa nem sokat tett ellenük. Helyette a vérfarkas kesztyűjére hagyatkozott, hogy úgy vágjon át rajtuk, mint a vajon. A szárnyas szörnyek sikítottak és ordítottak ahogy egyiket a másik után kivégezte őket, és gyorsan elpusztultak.

Perselus tovább szántott. Zord földet ért az úton, ami a kastélyhoz vezetett. Perselus látta elől az ajtókat, amint lassan kinyílnak számára. Csak még határozottabbá vált. Egy vámpír jött elő a sötétség köpenye alól és rátámadt, de Perselus gyorsan félreállt és elkapta a kesztyűjével. A vámpír pupilla nélküli szemei meglepetést mutattak, ahogy a karmok belé süllyedtek- egyike a kevés fegyvereknek, amik bánthatják a vámpírt. Olvadni kezdett. Két másik állt a helyére, de ők is ugyanolyan gyorsan meghaltak.

Perselus nehezen szuszogott, de tele volt adrenalinnal. Elszabadult a káosz. Mindenféle gonosz szörnyeteg töltötte el az égboltot, s a mögötte levő útra rajzottak! Perselus egyre gyorsabban és gyorsabban hajtotta Zordot, addig, míg a ló átrohant a kastély ajtaján levő kis nyíláson.

Az ajtók rögtön bezáródtak utána. Egy borzasztó pillanatig nem volt fény, hogy lásson. Aztán, mintha varázslat lett volna, két fáklya lángolt életre a masszív terem másik végében. Perselus gyorsan lecsúszott Zord hátáról és a megvilágított alak felé rohant, majd megállt előtte.

Harry herceg, annak ellenére, hogy furcsán volt összekötve, és az összeesés szélén állt a legelképesztőbb mosolyt küldte Perselusra, amit valaha látott. Szó szerint elállította a lélegzetét. A kastély, a sárkány, a küldetés… egyszerűen eltűntek.

Úgy mozgott, mintha a teste nem az övé lett volna, s a sápadt keze felemelkedett, hogy gyengéden megérintse Harry arcát. A herceg belesimult az érintésébe, fókuszálatlan szemei összekapcsolódtak Perseluséval, a zöld találkozott a feketével, lélek a lélekkel.

- Tudtam, hogy eljössz. Még akkor is, mikor a napok hetekké váltak, és a hetek hónapokká, tudtam, hogy eljössz értem.

Miután elmondta, amit akart, Harry elvesztette a küzdelmet, az ébren maradással. Nyilvánvalóan rosszul bántak vele- éheztették, és ébren tartották.

- Hát nem édes? Bár talán, Perselus, jobban a fénybe kellene lépned. Eléggé biztos vagyok benne, hogy nem szerelem első látásra, ha rendesen láthatnálak. Mennyire sajnálatraméltó, hogy eljöttél idáig annak reményében, hogy hálája jeléül a szép herceg szeretne. Mennyire bolond vagy!

Perselus úgy húzta vissza a kezeit, mintha égetnék. A sárkánynak igaza volt. Kit akart ő becsapni? Tényleg azt gondolta, hogy egy ilyen szép teremtés, mint a herceg, a karjaiba fog esni? Hogy szeretni fogja?

Igen, jött rá szomorúan, egy része pontosan ezt remélte.

De ez nem az volt, amiért jött. Itt volt az idő, s ezt Voldemort tudta.

- Sajnálom, hogy fel kell világosítsalak, Voldemort, de ennek semmi köze Harry herceghez. Egyetlen oka volt annak, hogy hozzá láttam ennek a küldetésnek: nem fogok többé a démonaim elől bujkálni! Senki másért nem foglak megölni, mint magamért.

- Á, még jobb! Nem is egy nemes célért akarsz legyőzni. Magadért akarsz megölni. Mennyire elragadóan önző ez tőled!

A sárkány megmozdult a sötétségben, s a hangsúly hirtelen nagyon veszélyessé vált.
– És mennyire tudatlan. Tudod, attól tartottam, hogy meg fogsz változni ezen a megbízatáson. Attól tartottam, hogy hőssé válsz. Nem vagyok vak. Többször láttam már, hogy a gonoszt legyőzi a jó. Így hát rá kell jönnöd, mennyire megkönnyebbültem, mikor te voltál az, akit a jóslat kiválasztott, valaki sokkal valószínűbb helyett. Te, egy rossz bánásmódban részesülő kisgyerek, tele dühvel és keserűséggel, annyira mérgesen a világra, ahogy az bánt veled. Egy olyan értéktelen, aszociális egyénben mint te soha nem lenne elég jó ahhoz, hogy legyőzzön egy olyan gonoszt, mint én. Túl sok gyűlöletet engedtél a szívedbe. Semmivel sem vagy másabb, mint amivel elhagytad a falut. Amilyen most vagy, nem leszel kihívás számomra!

Voldemort a fénybe lépett, nehézkesen és szörnyűségesen. Perselus érezte, hogy a bátorsága meginog. Te jó isten, mibe kezdett?

- Téved- suttogta Harry csendesen, nyilvánvalóan nagyon gyengén, de erősen próbált eszméleténél maradni. – Eljöttél értem. Kockára tetted az életed értem; valakiért, akit nem is ismertél. Mikor megkezdted a missziót, magad mögött hagytad, aki voltál azért, akivé válhatsz. Megváltoztál. Ne engedd, hogy meggyőzzön róla, hogy még mindig gyenge vagy. Azért mond ilyesmit, mert fél az erődtől. Hős vagy.

Mielőtt Voldemort elhallgattatta volna a fiút, a teste megtette helyette. A kimerültségtől a herceg petyhüdté vált a kötelékeiben.

Egyetlen pillanatig Perselus több dolog között őrlődött. Egyik része meg akarta támadni Voldemortot azzal a dühvel, ami összegyűlt benne. Egy része azt akarta, hogy ez arról szóljon: férfiként küzd meg Voldemorttal, mert gyermekként nem küzdhetett meg az apjával. Egy része kétségbeesetten azt akarta, hogy ez a harc olyasmiről szóljon, amiről egyszerűen nem szólhatott: a múltról.

Aztán ott volt. Mintha egy kulcsot fordítottak volna meg benne, Perselus hirtelen mindent nagyon tisztán látott. A múlt, a fukar glóriájával, vége volt. Elmúlt, meghalt. Nem lehetett újracsinálni, vagy megváltoztatni. Nem volt érdemes küzdeni érte. Az egyetlen dolog, amit tenni lehetett vele, az az volt, hogy elfogadja.

Az élet kegyetlen volt vele, de ezzel egyidőben nagyon jó is. Ott volt Ron, Remus és Sirius, a legbizalmasabb barátai, akik annyi értékes leckét tanítottak neki az utazása alatt. Ott volt a sok csodálatos dolog, amit látott- dolgok, amikről néhány ember csak álmodott. Öröm volt a legkisebb dolgokban, mint egy jól megfőzött bájital, vagy egy jó mese, amit éjszaka a tűz körül mondtak el. Volt jó az életében, sok jó, de csak akkor jöttek, mikor megengedte nekik. Azzal, hogy elindult az utazásra, maga mögött hagyta a múltat és megengedte magának, hogy újra felnőjön, hogy céllal éljen, és becsülettel.

Harrynek igaza volt.

Hős volt. Voldemortnak semmi esélye sem volt ellene. Perselus Voldemort szemébe nézve látta, hogy ezt ő is tudja.

Csendben, és figyelmeztetés nélkül, Perselus Voldemort felé rohant, korbácsa erőszakos hullámban forgott. Voldemort felemelte egy masszív karmát, de túl késő volt. Perselus célba talált. A korbács a csillogó vörös szemet találta el, könnyen szétvágta, s egy vérsugár esett Perselusra.

Zord megjelent az oldalán, s felcipelte a veszélyből, pont mikor Voldemort dühös, tüzes leheletet engedett el. Perselus kétségbeesetten kereste Harry alakját, s hálás volt, hogy nem esett bántódása. Perselus rájött, hogy el kell vezetnie a sárkányt a hercegtől.

Voldemortot egy kis szeszélyes repüléssel a kastély ajtajain kicsalogatta a hegyre. A fekete teremtések a közelben lebegtek, de nem avatkoztak a csatába. Gyors volt, és tomboló. Voldemort tüze hamarosan a halott fákat kezdték égetni körülöttük. A lángok addig nőttek, míg úgy tűnt, az egész hegy tüzet fogott. Perselus tudta, hogy végeznie kell vele és ki kell vinni Harryt a kastélyból. Nem volt már sok ideje.

Ismételten ütött a korbácsával, dühösen csapkodott a karmaival, mikor elég közel volt, s mindeközben egy gyenge pontot keresett.

Aztán meglátta.

Voldemort hátrahúzódott, hogy még egy lángot fújjon, s feltárta a sima hasát. Ott, a mellkasán, csúnyán kiugorva és vadul dobogva egy emberi szív volt. Fekete volt és csúszós a nyálkától, de nyilvánvalóan ez volt a leggyengébb pont a testén. Kihasználva az esélyt Perselus elhajolt a láng alatt, s kinyújtotta a kezét. Zord egyenesen a föld felé vitte, pont a sárkány hasához.

Perselus engedte, hogy a karmok belehatoljanak a szívbe annyi erővel, amennyit össze tudott gyűjteni. A szerv vele együtt jött, még mindig pulzálva, groteszken és véresen. Voldemort üvöltött a fájdalomtól, aztán szétnyitotta két nagy, fekete szárnyát, miközben egy utolsó lélegzetet vett. A teste ragyogó, fehér fénybe lobbant, ami egy óriási labdává alakult, majd felrobbant, záporesőt indítva a hegyen levő fákra. Hirtelen mindegyik kialudt. Minden démon, vámpír, és repülő talpnyaló felrobbant, ahogy kapcsolatba lépett a fénnyel. Végigfolyt a hegyen, és tovább haladt, végiglőtt a teljes birodalmon, s meleg fényével megtisztította azt. Az ég diadalmas napfelkeltében fürdött, és a harcnak vége lett.

Odabenn a kastélyban Perselus felemelte a feketehajú szépséget annyi tisztelettel, amennyit csak össze tudott szedni. Annyira angyalian nézett ki, mintha csak szunyókálna. Nem volt rendesen etetve. Gyakorlatilag semmi súlya nem volt Perselus harctól megerősödött karjaiban. Közel tartotta az értékes csomagját a mellkasához, s Perselus felült Zordra. Elvitte a herceget a börtönéből, a napfelkeltébe.