Bifrost Hall tűnt fel a fák között, egy óriási várkastély egy sziklás csúcson, ami rálátást nyújtott Winter Lands erdőn túli farmjaira. A Brand zászló a legmagasabb toronyban lengedezett, jelezve, hogy a kastély lordja a rezidencián tartózkodik.
És habár még nappal volt, a kapuk el voltak torlaszolva, és fegyveres emberek cirkáltak a vártornyokon.

Perselus leguggolt egy kidőlt fa mellé, és érezte, hogy Sirius és Remus felzárkózik a két oldalára. A három férfi a falakat védelmező fegyveresek csoportját fürkészte.

- Erős védőbűbájok lesznek a kapun - közölte Perselus a két férfivel, miközben Remus rámutatott néhány íjászra, akiket ő nem vett észre, mert azok a bástyák árnyékában rejtőztek. – Ám azon túlmenően, nagyon kevés támadó varázslat várható. Ha harcra kényszerülünk, akkor fizikai támadásra kell felkészülnünk, és nekik vannak a környéken a legjobb fegyvereik. Még a sárkánybőr sem állítja meg a pengéiket.

- Akkor nyíltan kell támadnunk? - kérdezte Sirius. Perselus felismerte a hangszínéből, hogy ez nem feltétlenül volt ellenére, pusztán a kíváncsiság beszélt belőle. Ellenben Remus elégedetlenkedve szisszent fel.

- Minden bizonnyal előbb a tárgyalással kéne próbálkoznunk - érvelt Remus. – Nők és gyerekek vannak a falakon belül. Ha elkerülhetjük, inkább nem kockáztatnám meg, hogy ártatlanokat bántsunk.

- Ők kezdték - emlékeztette Perselus a vérfarkast. – Az lesz a hadicsel, hogy a lehető leggyorsabban átjutunk a védőbűbájokon.. Miután bejutottunk a falak mögé, varázslatokkal elég könnyen legyőzhetjük a harcosokat. Alrik lesz az egyedüli mágikus fenyegetés, de vele könnyen elbánunk. Elég kevés tapasztalata van párbajozásban.

- Remus és én hatástalanítjuk a védőbűbájokat - mondta neki Sirius. – Te csak tartsd távol tőlünk azokat a nyílvesszőket.

Bár Perselus nem különösebben kedvelte a két férfit, tisztában volt a ténnyel, hogy mindketten képesek voltak tandemben varázsolni, ami egy ritka képesség volt. A több év ismeretség, nem is beszélve a köztük lévő kötelékről - amit csak mostanában kezdtek el beismerni -, nagyon félelmetes csapattá tette őket. Ha elég idejük lesz rá, biztos volt benne, hogy minden védőbűbájt megsemmisítenének azokon az ősi falakon.

- Csak az egyik kapuról kell leszednünk a védőbűbájokat - emlékeztette őket Perselus. Tudta, hogy griffendélesként nem figyelnének erre a tényre, és teljes pusztítást végeznének. Ez időbe telne, amit nem akart elvesztegetni.

- Mi van, ha bántják Harryt? - kérdezte Remus, hangot adva mindenki félelmének.

- Nem adunk rá esélyt - tartott ki mellette Perselus. – Gyorsak leszünk és megállítunk mindenkit, aki az utunkba áll. Nem pazaroljuk az időt!

Ha muszáj lenne, tudta, hogy Harry biztonságos visszatérése érdekében, éppen a Remus által említett nőket és gyerekeket ejtené túszul. A saját gyengeségüket használná ellenük. Bármit, hogy élve visszaszerezzék Harryt. Nem akart arra a lehetőségre gondolni, hogy Harry talán már sebesült. Életben volt, amikor megidézte a patrónust. Nem volt oka kételkedni abban, hogy még mindig életben van.

Egyik kezében karddal, a másikban pálcával, Perselus odabiccentett a két férfinek.
–Menjünk.

Egyszerre hagyták el a búvóhelyüket, és gyorsan keresztülszaladtak az erdő széle a kastély kapuja közé eső nyílt területen. Alighogy elhagyták az erdő árnyait és elindultak a hólepte földön, hallották, ahogy a kastély falain lévő kürtök riadót fújtak. Még több fegyveres ember sietett a falakra, és az íjászok felemelték íjaikat.

Eltartott egy ideig hogy megtegyék az erdő és a kastély falai közötti távot. Miközben futottak, Perselus érezte, hogy a mellette levő két férfi ereje pálcájuk megemelésével egyidejűleg kel életre, hogy

megkezdjék a védőbűbájok támadását, amelyek érezhetően pulzáltak a talajon át, így védve az ősi kaput. Perselus megidézett egy pajzsot miközben szaladtak, hogy védve legyenek az esetlegesen feléjük szálló nyílvesszőktől. De mielőtt a két férfi az első robbanó támadást a falakra lőtte volna, egy férfi köszöntötte őket a falról.

- Üdvözlet, idegenek! - kiáltotta le nekik. – Szolgálhatunk segítséggel?

Nem volt sem fenyegetés, sem figyelmeztetés, ez mindhármuk számára tisztán érhető volt.

 És noha Perselus minden ösztöne azt kiáltotta, hogy előbb szimplán támadjon, és csak azután kérdezzen, tudta, hogy nem teheti meg. Azt is tudta, hogy a mellette levő két griffendéles nem támadna először, amikor olyan nyilvánvaló volt, hogy nem provokálták őket. Ennek ellenére elégedett volt, amikor észrevette, hogy noha mindkét férfi megállította azt a pusztító erőt, amit összegyűjtött, egyikük sem engedte le a pálcáját. Folyamatosan fel volt hívva rá a figyelme, hogy a Griffendél nem feltétlenül egyenértékű a hülyeséggel.

Nem volt más választása, minthogy válaszoljon a falról érkező köszöntésre.

- Juttassátok vissza hozzánk Harry Pottert, vagy romba döntjük a falakat! – kiáltott fel Perselus a vár oromzatán levő férfinek,és  a pálcáját figyelmeztetően felemelte. A pajzsbűbájok, amiket megidézett, körülöttük lüktettek és csillogtak a sápadt napfényben.

De mielőtt a férfi válaszolhatott volna, egy újabb hangot hallottak a falak mögül kiáltani.
– Kapukat kinyitni!

Perselus meglepődve pillantott a két társára.

- Harry? - morogta Remus meglepetten. Kimagasló érzékelő-képességei révén kétségtelenül tisztábban ismerte fel a hangot, mint Perselus.

- Engedjétek át őket! - kiáltott a hang ismét, és ezúttal Perselus is biztos volt abban, hogy Harryt hallotta kiáltani. Meglepetésére, a falon levő férfiak azonnal megmozdultak, hogy végrehajtsák, amit parancsolt, és hallotta, hogy a nehéz láncok és a nagy ajtót tartó fogaskerekek megfordulnak. Perselus kissé összezavarodott. Hogy adhat Harry parancsokat, amikor őt rabolták el? Mi történik itt?

De alig néhány pillanat múlva látták, hogy a kastély nagy kapui kivágódnak, és bár a férfiak, akik a falakról figyeltek nem hagyták el a helyüket, az íjakat és nyilakat leengedték. Egy pillanattal később Perselus megrendülésére és teljes megkönnyebbülésére egy karcsú, ismerős alakot látott feléjük rohanni a kapun keresztül. Egy sötéthajú fiatalembert csillogó zöld szemmel, aki fültől fülig vigyorgott, mintha most kapta volna meg az elképzelhető legnagyobb ajándékot.

Sirius tért magához először, gyorsan előresietett, hogy találkozzon az alakkal, és megtámaszkodott, amikor a fiú a nyakába ugrott. Sirius egy csontropogtató ölelésben részesítette, és a nevét kiáltotta, amikor egy láthatóan sértetlen Harry Potter ölelte vissza. Egy pillanattal később a fiú tovább lépett, és ugyanolyan lelkesen karolta át a vigyorgó vérfarkast, Remus Lupint ugyanúgy megölelte, mint a keresztapját.

És akkor, Perselus meglepetésére, alig, hogy elengedte Remust, Harry a karjaiba vonta őt, és egy rövid, boldog pillanatig a férfi azon kapta magát, hogy két kézzel öleli Harry Pottert. A karcsú fiatal test meghitten nyomódott Perselusénak. A fiú testének melege minden védelmét keresztülégette, és valami teljesen ismeretlent érintett meg a belsejében. Perselus elpirult és összezavarodott, és olyan kétségbeeséssel kapaszkodott a fiúba, amit nem akart megnevezni. Csak azt tudta, hogy Harry él, és sértetlen, és bármilyen őrült okból kifolyólag, pillanatnyilag a karjaiban van. És bár az ölelés csak egy pillanatig tartott, tudta, hogy amíg él, soha nem fogja elfelejteni azt a pillanatot.

Csak amikor Harry visszahúzódott, és vigyorogva Sirius és Remus felé fordult, akkor figyelt fel rá Perselus, hogy egy csoportnyi férfi lassabban sétált ki a kapun keresztül, és feléjük tartott Nem is beszélve a kapu köré gyűlt embertömegről, akik kíváncsian néztek rájuk.

Perselus rögtön felismerte a tömegben Alrikot. Dühe és védelmező ösztöne teljes erővel tért vissza. Hogy valami váratlan folyik itt, afelől nem volt kétsége. Harry nem tűnt rabnak. De ez nem változtatta meg a tényt, hogy ez a férfi, aki egyben a sógora is, elárulta a bizalmát és elrabolta a házastársát.

Alig, hogy azonosította Alrikot, már emelte is újra a pálcáját, és arca megkeményedett a haragtól. Harry, aki még mindig a két griffendéles társával nevetgélt, észrevette a viselkedésében beállt változást, és gyorsan Perselus és az áldozata közé lépett. Az, hogy a házastársát találta a pálcája előtt, nagyon megijesztette Perselust. – Harry! - sziszegte, miközben riadtan visszahúzta a pálcáját. A fiúnak elment az esze, hogy így a pálcája elé lép?

Jóllehet, a tett megállította a közeledő férfiakat, és bár egyikük sem emelt ellenük fegyvert, Perselus látta a szemükben az óvatosságot. Harry felnézett a falra, ahol az íjászok még mindig harcra készen álltak. Egyik kezüket feléjük emelték, mint ha figyelmeztetnék őket, hogy bármikor lőhetnek.

- Perselus, állj meg!- erősködött Harry. – Ez nem az, aminek látszik. Kérlek!

Perselus zavarodottan bámult a fiúra. Voltaképpen Remus és Sirius is bizonytalanul figyelték  most a történteket, és gyanakodva méregették a harcosokat. Harry összehúzta a szemöldökét, és fejével az egyik férfi felé biccentett, aki továbbsétált előre. Alrik – az egyik oldalán – alig néhány lépés lemaradással követte. Elég családi hasonlóság volt ahhoz, hogy Perselus kitalálja, az idősebbik férfi Lord Asgeir Brand lehet. Eme birtokok ura.

- Lord Brand - köszöntötte Harry, és egy pillanatra Perselust megdöbbentette a fiú hangjából sugárzó magabiztosság. – Ő a házastársam, Perselus Piton.

Lord Brand tiszteletteljesen bólintott Perselus felé, aki bár még mindig dühös volt, nem volt más választása, mint viszonozni a gesztust, mivel a szokások megkövetelték.

- Lord Piton, legyen üdvözölve Bifrost Hallban. Kérem, fogadja el a vendégszeretetünket.

Perselus vissza akart vágni a szívélyesség miatt, amit egy olyan férfi nyújt, aki elrabolt egy másikat, de Harry már tovább is lépett, és a keresztapja felé intett.

- És ő...- kezdte Harry, de Asgeir ijedt hangja közbevágott.

- Sirius Black! - kiáltotta meglepetten, mire riadt mormogás futott végig a harcosok és a kapun belül lévő emberek között. Jóllehet el voltak szigetelve Angliától, Winter Lands-ben akkor is hallhatták a gyalázatos gyilkos, Sirius Black történetét, és ők hárman sietségükben, nem is törekedtek arra, hogy álcázzák a szökevényt. De még mielőtt bármiféle riadalom törhetett volna ki, vagy a döbbent morgás félelemmé változhatott volna, Harry kiáltása félbevágta őket.

- A keresztapám! Egy ártatlan ember! - kiáltotta a tömegnek, és szeme olyan vadul villámlott, amit Perselus még soha nem látott. – És kiállok bárki ellen, aki mást mond!

A szavai rendkívüli hatással voltak a tömegre. Halálos csend lett. Sirius, Remus és Perselus csak elképedt döbbenettel bámultak. Asgeir volt az, aki megtörte a hirtelen támadt csendet, és barátságosan bólintott Harrynek.

- Itt senki nincs, aki ellentmondana neked, Harry Potter, és minthogy a minisztérium elhagyott bennünket, a te szavad itt törvény. Légy üdvözölve az otthonomban, Lord Black.

Asgeir szavai még jobban meglepték Perselust, mint Harryé. Habár, a mágiaügyi minisztériumnak nem volt bizonyítéka Black bűnösségére vagy ártatlanságára, Lord Brand éppen most ajánlott fel Sirius Blacknek menedékhelyet a földjén, egyedül egy olyan fiú szavai alapján, akit csak néhány órával ezelőtt ismert meg. Az biztos, hogy itt valami rendkívüli történt.

Sirius, aki elnémult a történtektől, bólintott egyet a férfinak, mialatt Harry Remushoz lépett.
– És ő Remus Lupin - tájékoztatta Asgeirt. – Ő volt az, aki megtanította nekem a patrónus bűbájt.

Bár Lupin vezetékneve ismeretlen volt, Asgeir felé is meghajolt, mint aki egy vele egyenrangút üdvözöl. – Ön is legyen üdvözölve az otthonomban, uram - köszöntötte. – És csakugyan, az adósai vagyunk, mert tanította Harryt. Az a patrónus ma életeket mentett.

Remus, aki nyilvánvalóan bizonytalan volt benne, hogy mi folyik itt, megismételte Sirius gesztusát, és csendben maradt. Harry most már vigyorgott, és hármuk felé lépett, majd megfordult, hogy Asgeirre mosolyogjon.
– És most, hogy itt vannak, pokolian többet tudunk tenni, mint hogy csak lezárjuk a földön levő lyukat. A dementorok meg sem kottyannak nekik!

Bár Perselusnak fogalma sem volt, hogy Harry miről beszél, a körülöttük levő embertömegnek nyilvánvalóan volt, mert hirtelen helyeslő kiáltások és kérdő mormogások hangzottak fel, ahogy Harry szavait a tömeg végigismételte.

- Harry, mi az ördög… - kezdte Sirius. Remus és Perselus közelebb léptek, hogy meghallgassák a magyarázatot, mert a körülöttük lévő emberek egyre hangosabbak voltak.

De Asgeir mindannyiukat a kapu felé terelte.
– Jöjjenek be - üdvözölte őket. – Mindent el fogunk magyarázni.

A kapunál álló embereknek kiáltott, hogy siettessék befelé a tömeget, és még mielőtt Perselus felkészülhetett volna rá, érezte, hogy Harry ránt egyet a karján, és a kastély kapuja felé vonja őt. Harry megfogta az ő karját és Siriusét, míg Remus mögöttük jött, és úgy vezette be őket Bifrost Hallba, mintha nem is pillanatokkal korábban álltak volna készen arra, hogy a földig rombolják a kastélyt.

Mindannyiukat bevezették Bifrost Hallba, egy gyűlésterembe, ahol Alrik és Asgeir elmagyarázták hármójuknak, hogy milyen gondokkal küzdenek, és a minisztérium hibáját, hogy segítsen rajtuk. Sirius Black, akinek több oka volt félni a dementoroktól, mint bárki másnak, megremegett azoknak a lényeknek a leírása hallatán, amik szabadon kóboroltak, s a sötét erőiket semmiféle bűbáj nem figyeli.

- Szóval úgy gondoltátok az a megoldás, ha elraboljátok Harryt? - kérdezte számonkérően Perselus a sógorától, mivel nem akarta olyan könnyen elfelejteni azt a páni félelmet, amit akkor érzett, amikor megtudta, hogy Harryt elhurcolták.

- Kétségbe voltunk esve, Perselus - mondta neki Alrik, szemében szégyennel, de bármiféle megbánás jele nélkül. – Minden mást megpróbáltunk, de mikor láttam, hogy az emberek hogyan reagálnak rá azon az estén Briarwoodban, tudtam, hogy így nem fognak minket semmibe venni.

- Semmibe venni! - Perselust fizikailag kellett visszafogni, nehogy felálljon, és megfojtsa a férfit. Remus keze a vállán elég visszatartó erő volt, mivel nem ért fel a vérfarkas erejével. – Nem jutott eszedbe, hogy hozzám gyere?

- Láttam, mire vagy képes, Perselus - mondta egyszerűen Alrik. – Nem bíztam benned.

A szavai arculcsapásként hatottak. Persze, hogy nem bízott benne. Ki bízott? Halálfaló volt. Legalábbis a varázslóvilág szemében. Nem számít, hogy mit tett a világos oldal segítése érdekében. Még mindig mindenki szerint romlott volt, csak azért, mert mardekáros volt. Nem valószínű, hogy bármi megváltoztatja ezt.

- Az nem jutott eszetekbe, hogy ahelyett hogy segítenének nektek, egyszerűen magatokra vonjátok a minisztérium és a varázsvilág dühét? - köpte Perselus. Ő ugyanis azzal a bizonyossággal jött ide, hogy elpusztít bárkit, aki az útjába áll.

- Harry ugyanezt mondta nekem - vallotta be Alrik Perselus meglepetésére. Harryre pillantott, aki csendben ült Sirius Black mellett, és mindketten a történteket hallgatták. – Ez egy kockázat volt, amit kész voltam vállalni.

- Igazán? - mosolygott hidegen Perselus a férfira. – És mi van a másik kockázattal, Alrik? Azt is kész voltál vállalni?

- Tudtam, hogy mérges leszel - kezdte Alrik, de Perselus közbevágott.

- Nem magamról beszélek. Mit tettél volna, ha a Sötét Nagyúr megtudja, hogy Harry itt van Winter Lands-ben védtelenül? Mit tettél volna, ha Voldemort jött volna érte helyettem?

Mindenki, aki a közelben volt összerezzent a Sötét Nagyúr nevét meghallva, és egy ősrégi jelet vetettek a gonosz ellen. Alrik és Asgeir teljesen elsápadtak, és úgy tűnt, teljességgel kifogytak a szavakból.

- Perselusnak igaza van - mondta nekik Sirius, dühösen csillogó szemmel. – Mindnyájan csak az apró, gondtalan újságcikkek feliratait látjátok róla, de elfelejtitek, hogy kinek az ellensége. A kockázat, amit bevállaltatok azzal, hogy idehoztátok Harryt, sokkal nagyobb volt, mint hinnétek.

- Akkor el akarjátok őt vinni tőlünk? - kérdezte őket Asgeir rémülten, de Harry még azelőtt válaszolt, mielőtt bárki más megtehette volna.

- Nem – mondta gyorsan, és Perselus összezavarodottan nézett a fiúra. Nem akart elmenni ezek után?

- Harry? - kérdezte Sirius, ugyanolyan zavartan.

De Harry csak egy megfejthetetlen pillantást küldött feléjük, aztán visszafordult Asgeirhez.
– Megígértem a segítségem, és meg is lesz. De azt hiszem, jobb lenne, ha egyedül magyaráznám meg a családomnak a dolgokat.

Asgier azon nyomban felállt.
– Hát persze - értett egyet, majd udvariasan bólintott hármuk felé. Intett az embereinek, hogy hátráljanak. – Magatokra hagyunk. Ha valamire szükségetek van, kérlek, szóljatok.

Perselus és a másik kettő Harry felé fordult magyarázatért. Ő összeráncolta a homlokát és a nagyterem végén levő ajtó felé pillantott.
– Sétáljunk egyet az udvaron - javasolta. – Szükségem lenne egy kis friss levegőre.

Szó nélkül követték őt ki a teremből és Perselus figyelmét nem kerülte el, hogy milyen sok tekintet követte a fiatalembert. Mi a fene történt itt - gondolta. Mit értett Harry azon, hogy megígérte a segítségét? Mit ígért meg ezeknek az embereknek, akik elrabolták, és mi volt ebben az ígéretben, ami miatt ilyen nagyfokú tisztelettel kezelték a fiút? Elég kevés tisztelettel voltak iránta, amikor egy kábító gránáttal elkapták, és egy hajóra dobták.

A sápadt téli napfényben zavartalanul sétáltak végig az udvaron. Harry megpihent egy óriási monolit napóra előtt, és ott állva a hatalmas követ bámulta. Egy pillantás a földön levő jelekre megmutatta, hogy éppen dél volt.

- Remus - kérdezte Harry hirtelen, megijesztve mindhármukat. – Igaz az, hogy a világ lakóinak öt százaléka varázsló?

A három férfi megdöbbenve nézett egymásra.
– Igen, Harry - bólintott Remus. – Plusz-mínusz néhány millió.

Harry elgondolkodva bólintott.
– És az is igaz, hogy a Roxfort az egyedüli varázslóiskola Angliában?

- Igen - értett egyet Remus ismét.

Harry összehúzta a szemöldökét.

- Nem tudtam, hogy ilyen sokan vagyunk. Feltételezem Ron és Neville valószínűleg tudta. Végül is ebben a világban nőttek fel. És feltehetően Hermione is tudta. Alighanem benne van valahol egy könyvben. De én nem tudtam. Több mint félmillió varázsló gyerek van Nagy-Britanniában, akik elég idősek ahhoz, hogy a Roxfortba járjanak, de csak négyszáz jár. Hagrid azt mondta, hogy a nevem még azelőtt be volt jegyezve Roxfortban, hogy megszülettem. Mostanáig, valójában nem is tudtam, hogy ez mit jelent.

Perselus összehúzta a szemöldökét. Harry komolyan nem értette meg, hogy milyen kiváltságos helyen van a társadalmukban? Tudta, hogy a muglik már nem ragaszkodnak a régi szokásokhoz. Nem tekintettek sokkal másképpen a monarchiájukra, mint valamire, amiről az újságban lehet olvasni. De ez nem változtatta meg a tényt, hogy még a mugli gyerekek is megértették a rangot és a társadalmi szerkezetet. És bár a muglik szerették azt hinni magukról, hogy valamiféle nagy egyenlőségben élnek, még mindig felfogták a társadalmi osztályrétegek és rangok jelentését.

- Karácsonykor azt mondtad, hogy neked nincs szavazatod, Remus - folytatta Harry és Perselus úgy érezte, hogy kissé bosszantja a tény, hogy Harry egyedül Remustól várja a válaszokat. Ő sokkal hosszabb ideig volt Harry tanára, mint Remus, és mégis mindig a vérfarkas volt az, akihez információért fordult. – Azt mondtad, még olyan értéked sincs, mint egy szolgának. De ez nem igazán igaz, ugye?

Remus erre a homlokát ráncolva nézett rá.
– Harry, a természetem behatárolja a választásaimat. A mágikus képességem nem változtatja meg a világban elfoglalt helyzetemet.

- Lehet, hogy a minisztérium szemében nem - értett egyet Harry. – De mindent megváltoztat ezeknek az embereknek a számára. – A kastélyban körülöttük dolgozó férfiak és nők felé intett, és szemében olyan ragyogó csillogás gyúlt ki, amit Perselus nem igazán értett meg. Bármi volt is az, amivel Harry küzdött, egyszerre felbosszantotta és felpezsdítette, és egy olyan reakciót váltott ki belőle, amelyről Perselus gyanította, hogy teljesen különbözik attól, amit Ron, vagy Hermione vagy Neville érezne hasonló esetben.

- Tudod, amikor lefordítottam Mardekár könyvét - mondta Harry csendesen, és ezúttal Perselus határozottan látott valami szomorúságot az arcán -, azt gondoltam találtam egy gyógymódot a vérfarkaskórra. Azt hittem, meggyógyíthat minden vérfarkast. De nem fog, mert a legtöbb vérfarkas pont olyan, mint ezek az emberek itt. Nem tudják megidézni a patrónust, nem igaz?

- Nem, Harry - értett egyet Remus halkan. – A legtöbb varázsló nem képes rá.

Harry felsóhajtott, és végighúzta a kezét a hajában.  Furcsán elveszettnek és sebezhetőnek nézett ki. Perselusnak le kellett küzdenie a késztetést, nehogy felé nyúljon.
- Ezek az emberek védtelenek a dementorok ellen. Azt mondtam nekik, hogy segítek rajtuk.

Perselus úgy gondolta, e szavak kimondása után végül megértette, mi forog Harry fejében. A társadalomban betöltött helyzetét nem úgy látta, mint egy kiváltságot, hanem, mint egy kötelességet. Egy feladatként, hogy megvédje és szolgálja azokat, akik nála gyengébbek.

- Harry, nem tartozol nekik semmivel - mondta neki Perselus határozottan. – A griffendéles beszél belőled. Ez a minisztérium dolga, nem a tied. Te egy tizenhat éves fiú vagy, aki még az iskoláit sem fejezte be. Nem vagy sem auror, sem harcos. Ez nem a te felelősséged.

- De igen - mondta neki Harry.

- Harry - mondta Sirius gyengéden, és megérintette keresztfiának a vállát, ahogy Perselus akarta korábban. – Perselusnak igaza van. Ez nem a te feladatod. Még gyerek vagy. Senki nem várja el…

- Elvették a pálcám, Sirius - vágott közbe Harry. Sirius összeráncolta homlokát, de hagyta, hogy Harry folytassa. – Múlt éjjel elvették a pálcám, és tehetetlennek éreztem magam. Ott álltam, és néztem, képtelenül arra, hogy bármit is tegyek, mialatt egy férfi fejét letépték a testéről.

A szavai elérték, hogy Perselus elsápadjon, és a férfi szíve összeszorult a gondolatra, hogy Harry min mehetett keresztül. Miért kell ennyi tortúrán keresztülmennie ennek a fiúnak, amikor annyi ember akarta megvédeni?

- Ott álltam, és néztem, ahogy emberek szakadtak darabokra, aztán kiszívták a lelküket a dementorok. Úgy gondolom, hogy abban a néhány percben pontosan ugyanúgy éreztem magam, mint ahogy ezek az emberek egyfolytában. Tehetetlennek, erőtlennek.

Mindannyian láthatták, hogy mialatt beszélt és a múlt éjjel történtekre emlékezett vissza, zöld szeméből iszonyat sugárzott.

 - Aztán rátettem a kezem egy pálcára, és elűztem a dementorokat egy olyan bűbájjal, amit tizenhárom éves koromban tanultam meg. - Felnézett hármukra, és volt valami kemény és fájdalmas csillogás a szemében. – Segítenem kell ezeken az embereken, mert bátrak, erősek, és jók, de nem képesek megtenni, amit meg kell. Segítenem kell nekik, mert képes vagyok rá. Segítenem kell nekik, mert kérték. Nem megyek el, amíg meg nem tettem, amit ígértem, és arra kérlek titeket, hogy segítsetek nekem.

Perselus az előtte álló fiatalemberre nézett, és fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Minden bizonnyal, rögtön vissza kellene vinnie Harryt a Roxfortba. Vissza kellene vinnie, és megtiltania, hogy egyáltalán gondoljon ezekre az emberekre és a gondjaikra. De valami megváltozott. Valami finoman, de tagadhatatlanul, és láthatta ezt azokban a zavarosan csillogó zöld szempárban. Már kétszer utaltak rá gyerekként, de már nem gyerek többé, és talán már jó ideje nem volt az. És első ízben, úgy tűnt, ezt maga Harry is megértette. Visszaparancsolhatják őt Roxfortba, de nem menne. Megpróbálhatják kényszeríteni, de nem sikerülne. Látott valamit, felfedezett valamit magáról és a világról, amit nem tudtak megváltoztatni.

Sirius és Remus is ránézett, és megmondhatta szemükben feltűnő fényből, hogy ők is ugyanezt látták Harryben. Meglehet, hogy mindhárman Harry gondviselőjének tekintik magukat, de azt is megértették, hogy úgysem tudnák Harryt eltéríteni az útjáról. Ebben a pillanatban Perselus kételkedett abban, hogy akár maga Albus meg tudná azt tenni.

- Mi az, amit akarsz, hogy megtegyünk? - kérdezte Perselus óvatosan a másik két férfi nevében is. Tudta, hogy sem Sirius, sem Remus nem hagynák őt itt, még akkor sem, ha Harry arra kérné őket, hogy sétáljanak át a pokol kapuján.

- Holnap a grendlingek birodalmának szívébe megyünk, és le fogom zárni a Kétségbeesés Kútját, ahonnan a dementorok jönnek elő. De nem tudom a sarokkövet is elmozdítani és a patrónust is irányítani egyazon időben. Alrik harcosai le tudják győzni a grendlingeket, de szükségem van rá, hogy ti hárman távol tartsátok tőlük a dementorokat. Három patrónussal akár arra is képesek lehetnétek, hogy visszakergessétek a dementorokat a kútba, és csapdába csalhatjuk őket odabenn. Vagy legalább egy részüket.

Tényleg a pokol kapuján keresztül - gondolta Perselus. A fiú arról beszélt, hogy háborúba mennek. Ilyen egyszerű volt.

- Harry, van róla elképzelésed, hogy ez mennyire veszélyes lesz? - kérdezte Remus hitetlenkedve.

Harry bólintott.

- Láttam a grendlingeket harcolni a múlt éjjel. Voltam elég harcban, hogy tudjam milyen lesz.

És szomorúan – mert bár csak tizenhat éves volt –, de egyikük sem tudott ellentmondani.

- Harry - sóhajtott Sirius. – Nem mondhatom, hogy repdesek a gondolattól, hogy ilyen sok dementorral nézzek szembe. – Láthatóan remegett miközben beszélt és Perselus látta az aggódást, ami rögtön elöntötte Harry arcát. Perselusnak eszébe sem jutott, hogy az Azkaban korábbi lakója lehet, hogy nem képes ilyen sok dementort kezelni. – De sikerülni fog, ha erre van szükséged. De biztosan a tudatában vagy annak, amit kérnek tőled, hogy megtegyél? Elmagyarázták neked, hogy mi az a sarokkő? Hogy mekkora?

Harry zavarodottan ráncolta össze erre a szemöldökét, de bólintott.

- Igen, persze - mondta nekik. A nagy monolit felé mutatott a napóra közepén. – Azt mondták, hogy körülbelül kétszer akkora, mint az a kő, és azt ma reggel gond nélkül elmozdítottam. Még akkor is rendben el tudnám mozdítani, ha háromszor akkora lenne.

Mindhárman megfordultak, hogy a monolitra bámuljanak, és Perselusnak egy pillanatra kihagyott az agya, ahogy megpróbálta feldolgozni, amit Harry mondott. Amikor a szavak legalább kétszer vagy háromszor megismételték önmagukat a fejében, azon kapta magát, hogy kérdések özönlik el, amelyeket nem biztos, hogy okos dolog lenne feltenni. A három férfi néma pillantásokat váltott, és úgy tűnt, hogy Remus és Sirius is pontosan ugyanazon a dolgon gondolkozott, amin ő.

Harry, aki nyilvánvalóan, nem volt tudatában a nyugtalanságuknak, megkérdezte:

- Segítetek?

Sirius volt az, aki elsőként magához tért a döbbenetből. A benne levő griffendéles hozzá volt szokva, hogy vakon beleegyezzen bármilyen őrültségbe, amit kértek tőle.
– Persze, hogy segítünk neked, Harry - világosította fel a fiatalembert. – Nyilvánvaló, hogy, nem foglak többet kiengedni a látókörömből, de ha te kitartasz ennek az őrült tervnek az elkövetése mellett, akkor én is.

Ha Harry észre is vette, hogy milyen sápadt volt Black, amikor ezeket a szavakat mondta, nem mutatta. Helyette csak hálásan rámosolygott mindhármukra, majd arra ösztönözte őket, hogy visszatérjenek oda, ahol a kastély lakói forró étellel vártak rájuk.