33. Fejezet - Hihetetlen történetek

Néhány órával később Perselus Remus Lupin mellett ült egy hosszú faasztalnál a nagyteremben. A terem tömve volt emberekkel. Harcosokkal, akik Asgeir hívására, Winter Lands többi erődjéből érkeztek a hopphálózaton keresztül. Mindannyian jó étvággyal lakomáztak a következő napon kezdődő nagy harc előtt.

Bár Harry kimerültnek tűnt, a keresztapja mellett ült, és elbűvölve hallgatta a mesét, amit Sirius a harcosok egy csoportjának mondott James Potter és az ő valamelyik hőstettéről, amikor sok évvel ezelőtt még mindketten aurorok voltak. Sirius nagyon elemében volt, rajongókkal körülvéve, akik csüngtek minden szaván. Perselus még mindig látta benne azt a ragyogó fiatalembert, aki még Roxfortban volt. Úgy tűnt, mintha azok az Azkabanban töltött évek sem tudták volna teljesen elhomályosítani azt a fényt, amibe Remus Lupin annyira beleszeretett.

És tényleg, a vérfarkas csillogó szemmel figyelte az eseményeket. A tekintete soha nem vándorolt el Sirius arcáról, bár vigyázott, hogy álcázza az arckifejezést valami mássá, mint a hős nyilvánvaló imádata. Őszintén szólva, Perselus az egész dolgot idegesítőnek találta. Még Harryt is elbűvölte a tekergő, és ettől Perselus bensőjébe belemart valami, ami rendkívül hasonlított a féltékenységhez.

Gondolatait inkább a Harryvel korábban folytatott beszélgetésre fordította, elméje még mindig arra a kőre fókuszált. Becslése szerint a súlya négy és ötezer font között lehetett. Talán még annál is több. És Harry biztosította őket, hogy nem okozott neki túlzott nehézséget, hogy felemelje. Kétsége sem volt afelől, hogy Albus vagy Flitwick meg tud tenni ilyesmit. De mindkét férfi a Bűbájok Mestere volt. Harry nem volt mester. Persze tudta, hogy a fiú erős. Mindenki tudta ezt. De ez több volt, mint amire számított.

- Lupin - szakította félbe a vérfarkas romantikus merengését. – Te fel tudnád emelni azt a követ?

Lupin jobb volt a bűbájokban, mint ő. Mindig is jobb volt. A Roxfortban ő volt a legjobb ebben a tárgyban az évfolyamukban.

Remus halkan nevetni kezdett az orra alatt.
– Még egy jó napon sem - vallotta be, és szórakozott pillantással nézett rá. – Egész este ugyanezen gondolkodtam én is. Egyszer lebegtettem egy kis mugli személygépkocsit, de még a fele sem lehetett a súlya annak a kőének, és minden erőmre szükségem volt hozzá.

Perselus azon kapta magát, hogy megértően bólint. Ő is felemelt számos nehéz tárgyat már életében, bár nem egy gépkocsit.

- Gondoltam, hogy mondok valamit Harrynek - folytatta Remus. – De ha azt mondta, hogy megtette, akkor tudom, hogy meg is tette, és attól féltem, hogy ha bármit mondanék, akkor holnap kételkedne önmagában.

- Én is ugyanerre gondoltam - értett egyet Perselus, és gyanította, hogy Sirius is ugyanezért hallgatott. – Milyen a patrónusod?

- Megfelelő - vonta meg a vállát Remus. – Nem olyan, mint Harryé természetesen, de elvégzi a munkát.

- És Blacké? - kérdezősködött Perselus. – Még nem láttam megidézni egyszer sem.

- Én sem - vallotta be Remus. – De bízom benne. Ha azt mondja, hogy megbirkózik vele, akkor tudom, hogy megteszi.

Micsoda bizalom. Annyira szánalmasan griffendéles dolog volt, amit mondott, hogy Perselus ki akarta gúnyolni a férfit a szavaiért. De helyette kitalált valami bántóbbat. – Nos, abból ítélve, ahogy azok a nők szemeznek vele, kétségem sincs a felől, hogy Blacknek minden boldog emléke meglesz a ma estéről , amire szüksége lesz..

Remus úgy kapta vissza a fejét a társára, mint akit pofon vágtak, és borostyán színű szeme rögtön megkereste a kérdéses nőket. Tényleg volt egy csoport fiatal, elég jó adottságú nő, akik a közismert számkivetettet nézték, szemük egy bizonyos buja éhségtől csillogott. De Perselus szavaival ellentétben úgy tűnt, Black még nem vette észre őket. Remus azonban, noha azt az előre elvárt reakciót mutatta Perselus felé, amire a féri számított, nem volt annyira tudatlan, mint amire a mardekáros emlékezett.

- Azt kell mondanom, nem Sirius az egyetlen, aki felkeltette a helyi vadvilág figyelmét - jegyezte meg kissé rosszindulatúan, miközben egy csoport lány felé bökött a fejével, akik korukat tekintve közelebb álltak Harryhez.

Perselus szeme összeszűkült. A csoport lány – úgy tizennégytől maximum húsz  évesig – meglehetősen éhes szemmel figyelte a fiatalembert. És, míg a roxforti lányok inkább visszahúzódóak voltak a velük egyidős fiúkkal szemben, Perselus tisztában volt a ténnyel, hogy ezeknek a lányoknak a legfiatalabbja sem ennyire  tartózkodó. Ez a társadalom megszokta, hogy gyorsan és keményen éljen, és ha Harry bármiféle bátorítást mutatna, ugranának az esélyre, hogy megosszák vele ma este az ágyát. Afelől sem volt kétsége, hogy sokuknak az anyja termékenységi bájitalokat adott a lányának, és arra ösztönözték őket, hogy csalogassák az egyik látogatót az ágyukba. Egy gyerek a Fiútól, Aki Túlélte, vagy bármelyik társától, óriási áldás lenne egy ilyen csoportban.

Perselus sötét pillantást küldött a vérfarkasra, aki csak visszabámult rá. Tehát, ők ketten nem is voltak annyira különbözőek. Ámbátor ez nem jelentette azt, hogy össze kell fogniuk ebben a témában. És az egészen bizonyoson, hogy nem fogja megbeszélni a féltékenységét egy Griffendélessel. Az érzései határozottan ott fognak maradni, ahol mindig is voltak. Eltemetve.

Míg Sirius a meséivel örvendeztette a harcosok csoportját, Remus azon kapta magát, hogy az este legnagyobb részét, azzal tölti, hogy a körülötte levő harcosok jóindulatú ugratását hallgatja.. A társaival ellentétben, Remus ismeretlen személyiség volt ebben a tömegben. Mindannyian ismerték Harry Pottert, és mindenki hallott már Sirius Blackről és Perselus Pitonról. Ezt a három férfit feljebbvalónak ismerték el, és ennek megfelelően kezelték őket, de fogalmuk sem volt, hogy mit gondoljanak Remus Lupinról. Végül úgy tűnt, eldöntötték, hogy nem sokban különbözik a többiektől. és tiszteletreméltó a társasága miatt. Ez sokkal több ugratásnak tette ki Remust, mint amit a többiek kellett, hogy elviseljenek.

A vicceik lényege, úgy tűnt, hogy a fegyverválasztása volt. Nem egy férfi tett megjegyzést a buzogány méretére, ami a széke mellett, az asztalnak volt döntve. Végül egy bátor lélek elhatározta, hogy maga is kipróbálja a súlyát. Remus gyanította, hogy ezt nem merték volna megtenni Perselusszal vagy Siriusszal. A férfi, egy szőke, túlfejlett izomzatú óriás, valószínűleg nem volt több mint huszonöt éves, két kézzel emelte fel a nehéz buzogányt. A társaira vigyorgott, mikor megerősítette, hogy annyit nyom, amennyire gondoltak. Túl sokat ahhoz, hogy, valaki olyan, mint Remus sikeresen forgathassa.

- Hozunk neked egy másik fegyvert, legény - vigyorgott a harcos Remusra, annak ellenére, hogy Remus legalább egy évtizeddel idősebb volt, mint ő. – A húgomnak van egy pengéje, ami körülbelül megfelelő méretű lenne neked.

A szavai hallatán a többiek nevetni kezdtek.

Remus csak rámosolygott a férfira és kinyúlt, hogy elvegye tőle a buzogányt. Egy kézzel emelte ki a nehéz fegyvert a harcos markából, és röviden a levegőbe dobta, mintha nem nyomna többet egy tőrnél.
– Nem, kösz - mondta, miközben ismét letette maga mellé a buzogányt. – A buzogány pont megfelelő nekem.

A férfi szemei elkerekedtek az ámulattól, és tulajdonképpen még jó néhány harcos hajolt előre, hogy jobban szemügyre vegyék. Mintha nem hinnék el, hogy megtett egy ilyen dolgot. A fiatal harcos távol állt attól, hogy dühös vagy zavart legyen, rávigyorgott, és leült vele szemben, letámasztva a karját az asztalon .
– Erősebb vagy, mint látszol.  Karbirkóznunk kell!

Miközben Remus csak hitetlenkedve bámult a férfire, egy tucat másik gyűlt össze körülöttük, úgy tűnt, mindenki úgy gondolja, hogy ez egy nagyszerű ötlet. Persze, gyanította, hogy egy ehhez hasonló társadalomban, a karbirkózás valamifajta szórakozás volt.
– Veszítenél - figyelmeztette a férfit.

De a harcos csak még jobban vigyorgott.
– Bizonyítsd be.

És így, míg Sirius a tömeg felét a vad történeteivel szórakoztatta, Remus azon kapta magát, hogy egyik harcos után a másikkal szkanderezik, mivel mindegyik ki akarta próbálni ellene az erejét. Meglepő módon, annak ellenére, hogy egyik a másik után veszített Remus ellen – aki látszólag nem is erőlködött-, egyik sem riadt vissza. Ehelyett néhány férfi többször visszajött, hogy még egyszer megpróbálja. Remus az egész dolgot zavarba ejtőnek találta.

Végül feladták, és ételt, italt hoztak neki a fáradozásáért cserébe. Egyik ember a másik után veregette vállon, mintha most már régi barátok lennének. Összezavarodva, inkább a társaira fordította a figyelmét. Látta, hogy Sirius, Harry és Perselus most Alrikot hallgatta, aki újra elismételte Harry múlt éjjeli harcát a dementorokkal. A harcosok, akik még nem hallották a történetet, csüngtek Alrik minden egyes szaván, és több férfi is megfordult, hogy a most piruló Kis Túlélőre bámuljon, amikor Alrik úgy írta le Harry patrónusát, mint a Királyi Fehér Szarvasbika.

Ezek a férfiak – vette észre Remus - megszépített hasonlatot kaptak, de úgy találta, hogy a leírás furcsán cseng a fülében. Találóan írták le. Ő maga is látta Ágast, és tudta, milyen hatásos tudott lenni. De a Királyi Fehér Szarvasbika olyan kifejezés volt, amiről Remus biztos volt, hogy már olvasta valamilyen könyvben. Az emléket azonban nehéznek tűnt megfogni.

Észrevette, hogy Perselus is furcsa csillogással a szemében hallgatta a történetet, mintha ő is felismert volna valamit a leírásban. De talán csak zavarta a számos fiatal hölgy, akik eltökéltek voltak, hogy még több ételt és italt hozzanak Harrynek abban a pillanatban, ahogy megérintett valamit a tányérján.

Nem ez volt az első alkalom, hogy féltékenység vagy vágy szagát érezte Perselus felől, amikor a férfi Harryre összpontosított. Ez aggasztotta volna, ha nem látta volna, hogy Perselus úgy ölelte meg Harryt azon a délutánon a kastély előtt, mintha abban a pillanatban kapta volna vissza az igazi életét. Lehet, hogy Perselus hajlamosabb volt az élet sötétebb érzelmeire, de nyilvánvaló volt, hogy Harry a világosabbakat is előhívta benne.

Erőfeszítése ellenére azon kapta magát, hogy a pillantása visszatér Siriusra. Időről időre képtelen elfordítani tekintetét a Tekergőről. A benne levő farkas a tulajdonának tartotta a férfit, annak ellenére, hogy még nem tette párjává. Úgy látszott, a farkast ez nem érdekli. Igazából a benne levő férfi sem foglalkozott ezzel. Annak ellenére, hogy nem ígértek egymásnak semmit Siriusszal, és nem bátorította a flörtölését, ismerte magát annyira, hogy tudja, nincs számára más a világon, csak Sirius. A kékszemű férfi évekkel ezelőtt ellopta a szívét, amikor először meglátta a beosztásuk napján, a Roxfort Nagytermében. Sirius azon a napon elrabolta a szívét. És öt évvel később, mikor ő és a többiek elárulták, hogy animiágusok lettek, hogy a vérfarkasnak társa legyen, egész eredményesen ellopta Remus lelkét is.

De a fiatal Sirius csapodár és megbízhatatlan volt, amikor a szerelemre került sor, és Remus nem bírta kockára tenni a barátságukat csak azért, mert a farkas a párját akarta. Egész életét azzal töltötte, hogy megtagadta a farkast, továbbra is így fog tenni.

Ó, de Perselus korábbi szavai fájtak, és Remus ugyanolyan élesen fordította vissza a tüskét. A gond az volt, hogy Perselus meglehetősen biztos lehetett abban, hogy el tudja kergetni Harry mindegyik fiatal udvarlóját ezen az estén. Harrynek - érettsége ellenére -, nem igazán járt túl sokat az esze a románcon, mint a vele egyidős fiatalembereké. Ron Weasley biztosan többet gondolt a lányokra, akiket ismert, de úgy tűnt Harryt túl gyakran próbálják megkísérteni, vagy esetleg túlságosan üldözött volt ahhoz, hogy sokat foglalkozzon az ilyen dolgokkal.

De Remusnak nem volt ilyen biztosítása. Sirius tényleg élvezte a magára vonzott figyelmet, és kihasználta a köré gyűlt tömeget. Hallotta, ahogy éppen most mesél a mellette ülő nőknek az egyik merész szabadulásáról a dementorok elől, akik fáradhatatlanul üldözték a hírhedt száműzöttet. Harry nyilatkozata Sirius ártatlanságáról megszüntette Sirius Black Robin Hood helyzetét. Remus túlságosan érzékeny hallásával most is hallotta, hogy néhány nő azon vitatkozik, hogy ki fog ezen az estén lefeküdni Siriusszal. Egy fiatal szőke - aki Remust nyugtalanító módon Sirius egy régi barátnőjére emlékeztette - tűnt a veszekedés előfutárának. Jelenleg a sötéthajú férfi mellett ült, és imádattal nézte az arcát. Remusnak alig sikerült megállni, hogy oda ne menjen, és félre ne lökje.

Mikor látta, hogy a lány Sirius combjára csúsztatja a kezét, érezte, hogy a közmondásbeli szőr feláll a hátán, és azon kapta magát, hogy olyan erősen markolja a serlegét, hogy elgörbíti a vasat.

A nő nem titkolta el a szándékát, és bár a szavait suttogta Siriusnak, Remus tisztán hallotta.
– Szeretnél ma este társaságot?

Siriusnak csak mosolyognia kellene, és az alku megköttetne. Remus semmit nem tehetett, hogy megakadályozza. És talán szégyenletes volt, hogy irigyeli Siriustól ezt a dolgot. Bár Perselus szavainak az volt a dolga, hogy szúrjanak, volt bennük valami igazság. Egyedül Remus tudta, hogy milyen kín lesz Siriusnak szembeszállni holnap azokkal a dementorokkal. Hogyan sajnálhatná Siriustól azokat az emlékeket, amelyek segíthetnének neki túlélni a harcot?

Azon kapta magát, hogy nem képes felnézni, de ugyanúgy nem képes becsukni a fülét sem, miközben Sirius válaszára várt.

- Sajnálom, hölgyem - hallotta Sirius lágy hangját. – A szívem máshoz tartozik.

Remus megdöbbenve nézett fel, és szeme itta az előtte levő látnivalót. Úgy tűnt, Sirius nem vette észre a vizsgálódását. A nők sem, habár néhányan felsóhajtottak Sirius kijelentésének romantikus természetére. A szőkét azonban nem ijesztette el, és Remus szeme összeszűkült, amikor látta, hogy a nő karcsú keze feljebb csúszik Sirius combján, mint aki bizonyítékot keres arra, hogy a férfi nem közömbös.
– Nem a szíved az, ami engem érdekel - mondta neki a lány.

Sirius megfogta a lány kóborló kezét, és félretette, még mielőtt elérte volna a célállomását. Egy megnyerő mosolyt villantott a lányra, és a körülötte levőkre.
– A szívemhez hozzátartozik az a képességem is, hogy szétválasszak ilyen dolgokat. Köszönöm, de vissza kell utasítanom.

A szavaira a lányok ismét felsóhajtottak, még szerelmesebben, mint korábban. Valójában, Remus is azon kapta magát, hogy a szíve kalimpál a mellkasában. Sirius vajon tudta, hogy ő figyeli, vagy őszinték voltak a szavai? És talán az önteltség csúcspontja lenne azt gondolni, hogy Sirius talán rá érti. Talán csak nem érdekelte egyik ajánlat sem, és egy könnyű módszert választott, hogy elutasítsa őket.

De egy gyors pillantás a lányokra, és kételkedni kezdett az utolsó feltevésben. A nők szépek voltak, és bizonyára elég sokan voltak, akik közül választani lehet. Ilyen módon, ha Sirius más társaságot részesített volna előnyben ezen az éjszakán, volt elég férfi is, akik közül választani lehetett. Többjük szemezett éhesen a férfivel. Vagy talán Sirius nem érezte kényelmesnek Harryt őrizetlenül hagyni az éjszakára. De biztos volt benne, hogy a férfi tudta, Perselus nem engedi ki a látóköréből Harryt. Vagy Perselusban nem bízott?

Remus szíve még mindig kalapált, és most már a feje is. Még soha nem randizott, nem játszotta azokat a játékokat, amiket a többi férfi játszott az alkalmi szeretőivel és flörtöléseivel. Nem tudta, mit kezdjen az érzelmeivel, és az egyedüli ember, akivel megbeszélhetné ezt a zűrzavart, az volt, aki okozta.

Aztán ott volt a benne levő farkas, aki dühösen morgott, és azt mondta, hogy ostobán viselkedik. Egyszerűen azt mondta, hogy Sirius az övé, és hogy a magáévá kellene tennie, és kész. A farkasban nem voltak ellentmondások, és Remus néha irigyelte az egyszerűségét.

- Remus? – A férfi elnézett az elmélkedéséből, és látta, hogy Sirius, Harry és Perselus mind rá várnak, nyilvánvalóan készen arra, hogy lepihenjenek éjszakára.

Gyorsan elköszönt a saját társaságától, felkapta a buzogányát, és csatlakozott hozzájuk. Egy idősebb nő várt rájuk, hogy éjszakára a szobáikba vezesse őket, és miközben elhagyták a termet, nem egy csalódott pillantás kísérte őket. Remus észrevette, hogy Perselus birtoklóan Harry vállára tette a kezét, és kivezette a szobából, rövid időre megállva, hogy mogorva pillantást vessen hátra a fiatal hölgyekre, akik a házastársát figyelték.

Remus azon kapta magát, hogy Sirius mellé ért.
– Karbirkózás? - morogta Sirius az orra alatt, mire Remus átható pillantást küldött felé, és észrevette a szórakozott vigyort a férfi arcán.

- Nem az én ötletem volt - bizonygatta. – Nem akartak békén hagyni. Néhányan többször is visszajöttek.

- Adtál nekik okot, hogy megérintsenek, nem igaz? - kérdezte Sirius, és Remus valami furcsát hallott a hangjában, ami miatt jobban szemügyre vette a társát. Bár Sirius még mindig mosolygott, volt egy csillogás a szemében, ami nem igazán szórakozottság jele volt.

- Mi van? - kérdezte zavarodottan.

Sirius csak megrántotta a vállát, mint akit nem érdekel, bár a testében levő feszültség nem éppen a nemtörődömségről árulkodott.
– Biztosan észrevetted, hogy milyen figyelmet vonsz magadra. Azt hittem, az a szőke el fog vinni magával.

Egy zavart pillanatig Remus megpróbálta elképzelni a szőke nőt, aki Siriust tapogatta, hogy megpróbálja őt elcipelni. Aztán rájött, hogy Sirius igazából a fiatal szőke harcosról beszél, aki a buzogányával játszott. És Sirius szemében a furcsa pillantásnak hirtelen értelme lett. Sirius Black féltékeny volt! Elképedés öntötte el Remus testét. Felfoghatatlan volt.

De Sirius pillantásából ítélve - egy óvatos, és kissé aggódó tekintet, amit Remus nehezen tudott megérteni -, a férfi valamilyen választ várt tőle. Vagy talán egy olyan reakciót remélt tőle, amit Remus nem tudta, hogyan adjon meg.

- Én…- Valami romantikusat és szépet akart mondani, mint amit Sirius mondott annak a lánynak, valamit, amitől Sirius szíve egészen más miatt kezdene dobogni. De most először nem jöttek a szavak, és az egyszerű igazságnál maradt. – Nem vettem észre –vallotta be, és csalódott magában, hogy nem talált valami sokkal meggyőzőbbet, amit mondjon.

De csodálatos módon, úgy tűnt, az igazság volt az, amit Sirius akart, mert vakító mosolyt villantott Remusra.
– Igen - vigyorgott. – Valahogy rájöttem.

És amikor Sirius átkarolta a derekát és az oldalához húzta, Remus nem tett semmit, hogy megállítsa.

Írói megjegyzés: No nézd csak… Perselus és Remus mindketten a Tagadás folyójának közepén állnak, és nem csak hogy tisztában vannak vele, hanem még jókedvűen vizesek is lesznek.

Béták megjegyzése: A karbirkózás vagy szkander a birkózás egyik fajtája; ír eredetet tulajdonítanak neki. Az győz, aki a másik csuklóját egy meghatározott vonalra vagy – műkedvelői szintnél maradva – az asztal lapjára szorítja.