Perselus elvi kérdést csinált abból, hogy a többiek előtt felkeljen és felöltözzön, mivel nem akart olyan kellemetlen kérdésekre válaszolni, mint hogy miért van teljes testével Harry köré csavarodva. Miután felöltözött, feltett a tűz fölé egy kanna vizet melegedni. A hangra a többiek is felébredtek, és készülődni kezdtek az előttük álló napra. Még mindig korán volt, nem csillogott fény a vékony ablakrésen át, mivel a téli égbolt még néhány óráig nem fog világosodni. De Perselusnak kétsége sem volt afelől, hogy a kastély többi lakója is már fent van, és készül a harcra.

Mindnyájuknak készített teát, miközben a többiek öltözködtek, és amikor Harry odajött a csészéjéért, Perselus észrevette a fiú szemében a távolba révedő pillantást.

- Jól vagy, Harry? - kérdezte azon töprengve, hogy vajon min gondolkozhat a fiú. A kérdése felkeltette Lupin és Black figyelmét is, bár nem mondtak semmit.

Harry összehúzta a szemöldökét, de bólintott.
– Jól vagyok - biztosította őket. – Csak különös álmom volt.

Emlékezve a rémálomra, Perselus szívére félelem telepedett. Harry ismert volt a Voldemorthoz kapcsolódó „álmairól”. Ha a Sötét Nagyúr megsejtette, hogy mi fog ma itt történni, akkor Perselus semmiképpen sem fogja engedni Harrynek, hogy kimenjen arra a harcra. Túlságosan veszélyes lenne.

- A mai harcról? - kérdezte a fiatalembertől. – Voldemortról?

- Nem – mondta Harry határozottan, miközben gyorsan megrázta a fejét. – Nem vízió volt, hanem csak egy álom. És semmi köze nem volt a mai naphoz. Nem voltak benne sem dementorok, sem grendlingek. Csak furcsa volt. Ismeritek az érzést, amikor a képek néha belebújnak a fejetekbe, és nem tudjátok kiverni belőle?

Vállat vont, mint aki elhessegeti a gondolatot, de Perselus még nem akarta ejteni a témát.

- Miről szólt?

Harry tekintete ismét távolivá vált, ahogy újra felrémlettek előtte a képek.
– Egy necropolisban voltam - magyarázta.

 Perselus megijedt, mert tisztán emlékezett Voldemort feltámadásának történetére, a Trimágus Tusa utolsó próbáján. – Egy temető?

De Harry ismét megrázta a fejét.
– Nem, egy necropolis. Egy város, tele halottakkal, és ott volt a földön egy óriási ragyogó pókháló. De nem ez volt a legfurcsább rész. A madarak voltak azok.

- Madarak?

Perselus futólag Lupinra pillantott, aki ugyanolyan meghökkentnek látszott Harry bizarr emlékétől. Ez nem olyan volt, mint a múltbeli víziók, amiket elmesélt nekik. Azoknak legalább felismerhető formájuk és jellegzetességeik voltak, és volt valami összefüggő jelentése. Ez a mostani álom, inkább véletlenszerűen egymás mellé rakott képeknek hangzott.

Harry bólintott.
– Kettő - magyarázta. - Hollók, azt hiszem. Egy-egy mindkét vállamon. Suttogtak nekem, de nem emlékszem, hogy mit mondtak.

Perselus érezte, hogy a vér kifut az arcából a fiú szavaira, és úgy érezte, képtelen lenne megszólalni. A pillantásból, amit Lupin küldött felé, tudta, hogy ő is megértette a különös képeket.

- Biztos vagy benne, hogy hollók voltak, Harry? - kérdezte Lupin, és ha Harry észre is vette a vérfarkas hangjában a feszültséget, nem jegyezte meg.

- Meglehetősen biztos - bólintott Harry. – Gondolom, lehettek varjúk is, elég nehéz megmondani a különbséget.

Hirtelen felnevetett és Siriusra pillantott, aki csendben figyelte az eseményeket. Black nyilvánvalóan nem figyelt fel a hollós utalásra, de megértette, hogy valami történik Remus és Perselus között.

– Képzeljetek el engem, ahogy a Hollóhát szimbólumairól álmodok - vigyorgott Harry a keresztapjára. – Úgy értem, az oroszlánokat és a kígyókat megérteném.

- Következő alkalommal borzokról fogsz álmodni - értett egyet Sirius mosolyogva. – És akkor, attól tartok, vissza kell vonnunk a griffendéles jelvényed.

A páros felnevetett, aztán Sirius jelentőségteljesen végignézett rajtuk.
– Mennünk kellene. Odalent már várnak ránk.

Bólintottak, összegyűjtötték a felszerelésüket, majd elindultak lefelé. Sirius és Harry elől mentek, ami adott egy pillanatot Remusnak és Perselusnak, hogy beszélgethessenek.
– Két holló - sziszegte Remus Perselusnak, és ugyanolyan zaklatottnak nézett ki, mint ahogyan Perselus érezte magát. – Azok Odin bizalmasai. Két holló, Gondolat és Emlékezet. Albus azt mondta, hogy Odin szeme el lett pusztítva.

- El lett - ragaszkodott hozzá Perselus, mivel nagyon jól tudta, hogy mit jelképezett a két holló. Odin istennek, úgy tartották, volt két hollója, akiket Gondolatnak és Emlékezetnek hívtak, és akik a vállain ültek, és a világ titkait suttogták a fülébe. – A harcmezőt átvizsgálták, és nem volt semmi jele. Valamint Harry a kórházban volt három hétig utána. Valaki észrevette volna, ha még nála lett volna.

- Akkor is, megérintette a követ - mondta neki Remus. – És nekünk fogalmunk sincs, hogy annak milyen hatalma volt, vagy, hogy mit tehetett Harryvel.

- A fiú az utóbbi két napot viking szimbólumokkal körülvéve töltötte - rázta meg Perselus a fejét. – Sokkal valószínűbb, hogy a tudatalattija csak összerakta a régi történetek képeit, amiket hallott.

- Harryről beszélünk - emlékeztette Remus. – A kézenfekvő válasz soha nem a helyes.

Harry Sirius mellett ült az egyik hosszú padon a Nagyteremben, míg körülötte káosz uralkodott. Winter Lands minden részéből érkezett harcosok készülődtek a csatára, felfegyverezték magukat kardokkal és fejszékkel, valamint felszíjazták a páncélokat és a pajzsokat. Mindnyájuknál seprű volt. Különös darabok, amik nem hasonlítottak azokhoz, amiket Harry ismert. Ezek nagyok voltak, súlyos rudak, hosszú, összekötözött nád- és szalmakötegekkel a végükön. Úgy képzelte, hogy kissé lassúak és irányíthatatlanok lehetnek.

Perselus néhány pillanattal korábban eltűnt, elindult Alrik felé beszélgetni, miután Siriusnak és Remusnak megparancsolta, hogy maradjanak Harry mellett. Mindkét férfi csak áthatóan nézett a Bájitalmesterre, amiért olyan utasítást adott nekik, ami egyébként is szándékukban állt.

Remus, aki a pad mellett állt, észrevette, hogy Harry kíváncsian nézegeti a seprűket.
– Azok katonai seprűk, nem kviddics seprűk - magyarázta a vérfarkas. – Nem a sebesség miatt készültek. Szállításra vannak, semmi többre.

Átmutatott a termen, egy csoport fiatalemberre, akik mind íjakat viseltek a hátukra vetve. Nem úgy, mint a többi férfi a csapatban, ők kisebb méretűek voltak, kevésbé izmosak. Tulajdonképpen Harry néhány nőt is látott közöttük. Mindegyikük egy seprűt is fogott, sokkal ügyesebb készítésűeket, mint a kviddics seprűk, amihez hozzászokott.

- Ők azok, akik a légitámadásban vesznek részt. A seprűik sokkal irányíthatóbbak - folytatta Remus.

- Miért nem használt Alrik seprűket, amikor ide hozott? - kérdezte Harry. Azon gondolkodott, hogy vajon miért kellett életeket kockáztatni a földön, ha nyilvánvalóan mindenkinek volt seprűje.

- Nem lehet átrepülni az Északi-tenger fölött - világosította fel Remus. – Túl erősek a szelek. És Alrik felvilágosított arról, hogy évtizedek óta ez az első alkalom, hogy valaki kényelmesen érzi magát seprűn lovagolva a váruk védelmén kívül. A dementorok tudnak repülni. Számítanak ránk, hogy mi majd távol tartjuk tőlük a dementorokat.

Harry megrázkódott az emlékre, amit Remus szavai idéztek fel benne. Ha nem lett volna Dumbledore varázslata, akkor harmadévben meghalt volna kviddicsmeccs közben, amikor leesett a seprűjéről a dementorok támadása miatt. Úgy gondolta, ilyen körülmények között meg tudja érteni, miért féltek az emberek seprűket használni.

Ugató kutyák hangja vonta magára mindannyiuk figyelmét, ezért a nagyterem nyitott ajtaja felé fordultak. Néhány felfegyverkezett harcos jött be nagy kutyákkal körülvéve. Hallottak még többet izgatottan ugatni odakint az udvaron. A kutyákat, ezeket az óriási bestiákat azért tenyésztették, hogy a grendlingekkel harcoljanak. Nagyon izmosak voltak, és vastag, fekete bundájuk volt, ami Harryt kissé Tapmancsra emlékeztette.

- A háború kutyái - kiáltotta Sirius lenyűgözve. – Hallottam róluk, de ez az első alkalom, hogy látom őket.

- Háború kutyái? - Harry komolyan arra vágyott, bárcsak többet tudna a világukról.

- Harcra tenyésztik őket - magyarázta Sirius. – Valójában Tapmancs is egy hasonló faj. Néhányan azt mondják, hogy ők a Zordó legendájának alapjai. Állítólag falkában biztosan le tudnak győzni egy sárkányt.

Egyik harcos felé mutatott, aki vastag hámokat illesztett a kutyák nehéz testei köré. – Hozzáedzették őket a hámokhoz azért, hogy fel lehessen őket emelni a levegőbe a seprűkkel, és le lehessen őket dobni a harc közepébe.

Egy vagy két kutya túl közel vándorolt az asztalukhoz, és vicsorogtak mindenkire, aki mellett elhaladtak. De Remus csak rájuk pillantott, és ők rögtön meghátráltak, mintha megérezték volna az emberben levő farkast. Harry látta, hogy Sirius keményen próbálkozott, hogy visszatartsa a nevetését.

Harry azon kapta magát, hogy elkalandoznak a gondolatai. Először a furcsa álma felé, aztán a tegnap történt dolgokra, végül a félelmeire attól, ami jönni fog. A gondolatok rendszertelenül ugráltak a fejében, míg végül meglepetésére, olyan dologra összpontosultak, amitől zavaró melege lett és elpirult. Múlt éjjel jó párszor felébredt. Egyszer arra, hogy szorosan Perselus karjaiban találja magát. Néhány ölelésen túl soha nem volt fizikailag ilyen közel egy másik emberhez egész életében. És biztosan egyik sem tartott tovább egy vagy két másodpercnél. De Perselus elég szorosan tartotta, és Harry érezte a férfi testéből áradó meleget az egész hátán. A férfi a nyakába temette az arcát, és a meleg lehelete megborzongatta a bőrét. És mikor a férfi megfordult álmában, Harry érezte, hogy az ajka megérinti pont a füle alatt. Tisztában volt egy összetéveszthetetlen keménységgel is, ami neki nyomódott, és az érzés egyszerre tette őt idegessé és furcsán izgatottá.

Álmában, Perselus keze lecsúszott a hasára, aztán könnyedén cirógatni kezdte Harry csípőjét. Az érintés forró és határozott volt, és Harry elakadt lélegzettel, némán várta a pánikot. De ez nem hasonlított arra, mint amikor Julius próbálta megérinteni. Először is Perselus keze megállt a csípőjén, ahelyett hogy más helyek felé kóboroljon. És másrészről… Harry azon kapta magát, hogy elpirul az emlékre. Ez…jó érzés volt. Nem mintha ezt hangosan is bevallaná, természetesen. Amellett, hogy biztonságban érezte magát Perselus karjaiban, Harry valami olyasmit is érzett, ami emlékeztette arra, amikor rövid ideig beleesett Cho Changbe, és nem volt biztos benne, hogy az ilyen érzelmekkel mit kell kezdenie.

Perselus egy pillanattal később visszatért, és egy kis csomagot hozott, amit letett az asztalra.
– Ajándékok Winter Lands lordjaitól - közölte velük, miközben kinyitotta a bőrből készült batyut, és előhúzott belőle egy csillogó fém hevedert. Megfogta Harry jobb karját és hozzálátott, hogy az alkarja köré szíjazza. Sirius felvette a másik hevedert és belekezdett, hogy Harry bal alkarjára erősítse azt.

Meglepődve, hogy mindkét férfi fogja egy-egy karját, Harry csak nézni tudta, ahogyan a páncélt köré kötik.
– A világ legjobb páncéljai Winter Landsből származnak - tájékoztatta Perselus. – Ez a fém pehelykönnyű és a legtöbb pengét és nyílvesszőt kivédi. Ugyanakkor sok kisebb átkot is el fog téríteni.

Vetett egy pillantást Siriusra, aztán intett Harrynek, hogy álljon fel.

Harry felcserélte már a kabátját, amit viselt, azzal a nehéz köpennyel, amit Perselus hozott neki, de most a férfi arra késztette, hogy teljesen vegye le a köpenyt. Alatta csak egy hosszú ujjú pamuting volt, és ő megborzongott a csípős reggeli levegőtől. Míg Perselus segített neki, hogy magára vegyen egy kitömött alsózubbonyt, addig Sirius letérdelt Harry előtt, és nekilátott, hogy a vas lábszárvédőket a lábára szíjazza, és a szíjakat a csizmája köré rögzítse.

Perselus intett Harrynek, hogy emelje fel a karját, és egy pikkelyes vértet vetett át a fején, engedve, hogy az egy zenélő hanggal a vállára hulljon, ahogy az apró láncszemek halkan megcsörrentek egymáson. Bár felkészült a nehéz súlyra, Harry meglepődött, amikor szinte semmit nem érzett, mivel a páncél tényleg pehelykönnyű volt. Ezt is a testéhez szíjazták, és a derekára kötöttek egy bőrövet, amin volt egy kardhüvely, bár egyik sem volt látható.

Összezavarodottan, Harry csak arra tudott gondolni, hogy ez a két férfi, Perselus és Sirius, milyen jól dolgoznak együtt. Rekordidő alatt öltöztették fel teljes páncélzatba. Végül Perselus ismét a vállára terítette, és a helyére erősítette a köpenyt, aztán hátralépett, hogy kritikus szemmel végigmérje. Harry elpirult a három férfi bámulásától.

- Úgy nézel ki, mint egy fiatal herceg - vigyorgott rá Sirius, és erősen vállon veregette. Harry érezte, hogy az arca még jobban felforrósodik, és akarata ellenére megkereste Perselus pillantását, e merész kijelentés jóváhagyása végett.

Az egyik sötét szemöldök szórakozottan felemelkedett.
– Tényleg nagyon vonzó – hagyta helyben Perselus, a hangja csöpögött a szarkazmustól. De ugyanakkor Harry látta a megerősítést a szemében, és visszaemlékezett a melegségre, ami múlt éjjel nekinyomódott.

- A páncél célja az, hogy a bőröd sértetlen maradjon, nem az, hogy a hiúságodat legyezgesse - közölte Perselus. – Amikor kimegyünk oda, maradj mindig mögöttünk. Le fogunk szállni, azért, hogy elmozdíthasd a követ. Nem emelhetsz fel ilyen súlyt anélkül, hogy szilárdan ne állnál a talajon. Mikor földet érünk, támadhatóvá válunk a grendlingektől. A mi dolgunk az, hogy elsősorban a dementorokkal foglalkozzunk, és csak utána a grendlingekkel. Lesz egy csoport harcos, akik majd körülvesznek minket, hogy távol tartsák tőlünk a grendlingeket. Harry, a te dolgod az, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges visszaemeld azt a követ a Kútra. Ha lehet, visszakényszerítjük a dementorokat a Kútba, de a legfontosabb dolog az, hogy bezárjuk. Minden mást hagyj ránk. Megértetted?

Harry bólintott, és hallotta, amit Perselus nem mondott ki. Hogy semmilyen körülmények között se menjen el tőlük, és kockáztassa az életét.

Röviden beszélgettek a különböző harci taktikákról, és arról, hogy hogyan használják együtt a patrónusaikat, hogy összetereljék a dementorokat. De a vártnál is hamarabb felharsant egy kürt, és az összegyűlt harcosok elkezdtek kisietni a teremből. Alrik megközelítette őket, és seprűt hozott mindannyiuknak, amit gyorsan szét is osztott. Jóváhagyóan bólintott a páncélra, amit Harry viselt, aztán elmagyarázta, hol fognak elhelyezkedni a csapat alakzatában.

Hideg, szeles reggel volt, az ég csak most kezdett világosodni, amikor ők kiléptek. Nők és gyerekek tömörültek az udvarra a harcosok mellé, hogy sok szerencsét kívánjanak nekik. Harry hamarosan azon kapta magát, hogy felmászik a kényelmetlen seprűre, és a többiek mellett a levegőbe emelkedik. Sirius a bal oldalára mozdult, Perselus a jobbjára. Remus előttük vette fel a pozícióját. Alrik, Asgeir és a nagy csoport harcos mögöttük foglalta el a helyét. A levegőben mindannyian biztonságban voltak a grendlingek támadásától. Az egyetlen veszélyforrást csakis a dementorok jelentették. Amikor a Kút mellett földet érnek, azok a harcosok négyüket körbe fogják venni, és legyőzik a grendlingeket, míg ők a patrónusaikat irányítják. Harry tudta, hogy minden ellenére emberek fognak meghalni. Csak imádkozni tudott, hogy képes legyen elvégezni a ráruházott feladatot.

A repülő csapat elindult, keresztülrepültek Winter Landsen és mélyebbre behatoltak a hófödte erdőkbe, amiről Alrik azt állította, hogy grendlingek lakják. Vakító, fehér hóval fedett hegyek emelkedtek fölöttük. Köd kezdett összegyűlni a csúcsok körül, és azzal fenyegetett, hogy leereszkedve betölti a völgyet is. De pillanatnyilag a levegő csípős és tiszta volt, és a gyenge téli nap fényesen ragyogott fölöttük.

Körülbelül egy óra repülés állt előttük, és Harry jó néhány melegítő bűbájt küldött magára, hogy a kezei ne fagyjanak le, ahogyan a seprű nyelét fogják. Ez a seprű nem volt olyan kényelmes, mint egy kviddicsseprű, amiken remek párnázó bűbájok voltak, de Harry úgy gondolta, hogy pillanatnyilag egy fájó hát a legkisebb gondja.

Az út legnagyobb részében eseménymentesen telt a repülés, bár messze alattuk az erdő fái között sötét alakokat láttak a mozgó árnyak után ugrani. A grendlingek tisztában voltak azzal, hogy ott repülnek, és követték őket a fák között. Kétségtelenül észrevették, hogy az emberek a párzási helyük irányába haladnak.

Túlságosan is hamar a kétségbeesés jeges hideg érintette meg őket, és száguldott keresztül rajtuk, a melegítő bűbájok ellenére is jéggé dermesztve őket, miközben a levegőben sötét árnyak kezdték őket követni. A dementorok elindultak, hogy bekerítsék őket, és sokan fölöttük tornyosultak, hogy légitámadást indíthassanak. Remus és Sirius mindketten eltávolodtak oldalra, az alakzat széle felé mozogva, mialatt Perselus és Harry elől vették fel a pozíciójukat. Nem fogják megidézni a patrónusaikat, míg feltétlenül szükségük nem lesz rá. Azt remélték, hogy minél több dementort össze tudnak gyűjteni egy helyen, és lekényszerítik őket a Kútba. Nem kockáztathatták meg, hogy túl gyorsan elűzik őket.

De akkor is, borzalmas tapasztalat volt ilyen közel repülni hozzájuk, tudva, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat az egyikük, és a sötét érzéseivel eláraszthatja a csapatot. De a dementorok tartották a távolságot, mintha nem lennének biztosak abban, mit kezdjenek egy ekkora csapat emberrel. A dementoroknak csak közepes intelligenciájuk volt, és valószínűtlennek tűnt, hogy túl korán rájöjjenek, mit terveznek az emberek.

Ahogy közelebb értek az előhegyekhez, ahol a terep lehetővé tette, hogy előbukkanjon a köves felszín és a szórványosan álló fák,, egy kiáltás hangzott a csapat vezetőitől, ami jelezte, hogy megpillantották a kutat. Hatalmas vízesés zubogott le a magas hegyekről egy nagy tóba, amit magas fenyők vettek körül. Óriási, mohával és zuzmóval benőtt sziklák csúsztak le a hegyekből, bepöttyözve a tó partját. A kövek alkotta szakadékok és barlangok között a grendlingek sötét, szőrös alakjai bújtak elő. Több száz rajzott ki, hogy találkozzanak a falkatagokkal, amelyek az erdőből tértek vissza, és hogy szembeszálljanak a levegőből érkező emberekkel.

Mélyen, ennek a nagy völgynek a közepén, a tópart mögött egy óriási földdarab volt, ami teljesen halottnak és feketének látszott. Minden növény, ami a tó körül nőtt, kihalt és eltűnt erről a helyről. Ennek a területnek a szíve egy óriási lyuk volt, talán tizenöt láb átmérőjű, ami lefelé, egy szurokfekete sötétségbe vezetett. Még a grendlingek is kikerülték a fekete, halott földet és a borzasztó lyukat, ami levezetett a Föld közepébe..

A fent levő emberek körbejárták a lyukat, de természetes módon távol maradtak annak szélétől, ahonnan hideg eredt, és aminek semmi köze nem volt a télhez. Harry ezt mélyen a lelkében érezte, ott, ahol a halottak és haldoklók sikoltásai vártak rá.

- Jönnek a dementorok! - kiáltotta valaki. Ez volt Harry számára a végszó, hogy elkanyarodjon Perselustól, aki még mindig az oldalán repült. Remus és Sirius, eddig tartották oldalsó pozíciójukat, most eltávolodott a csoporttól, mialatt Harry és Perselus felfelé kanyarodtak a fentről közeledő dementorok útjába.

Harry várt, amíg meglátta a rátörő dementorok sötét alakját, és a borzasztó sötétségük azzal fenyegetett, hogy elnyelik őt, mielőtt felemelte a jobbjában tartott pálcáját és elkiáltotta magát: - Expetro Patronum!

Ágas vakítóan és csillogóan bújt elő a pálcájának hegyéből, közvetlenül Harry elé ugrott, majd egyenest átvágott a rátörő sötét falon. Harry kilőtt a dementorok felhőjén keresztül, és föléjük került, miközben ők oldalra és lefelé kanyarodtak, hogy kikerülhessenek a szarvasbika patrónus fehér fényéből.

Nem messze tőle Perselus patrónusa, egy fényes, tüzes főnix ugyanezt cselekedte: oldalra és lefelé űzte a dementorokat. A társaság szélén még két patrónus alakja jelent meg. Egy nagy kutya, mint egy Ezüstös Zordó, ami Remus Lupin pálcájából ugrott elő, és Harry örömére egy óriási Ezüstös Vérfarkas, ami Sirius Black pálcájából jött. Az a két patrónus találkozott a dementorokkal, amelyeket Perselus és Harry lefelé űzött, és a köröző férfiak tömegének közepére vezették őket. A férfiak legyezőszerűen szétterjedtek. Elsiettek a hullámzó sötétség elől, ahogy a négy patrónus egy óriási körben versenyzett, összegyűjtve minden árnyékos dementort és tovább űzték őket lefelé a Kút nyílása felé.

Miközben Harry Ágast irányította a táncában, hogy leűzze a dementorokat a Kút felé, a talajt figyelte a sarokkövet keresve. Az ötödik átfésülés után végre meglátta. Egy óriási, húsz láb átmérőjű kör alakú kő, nagy örvénylő csomókkal és rúnákkal. A vicsorgó grendlingek, akik éhesen néztek felfelé a köröző emberekre, körbevették a követ, és a vörös szemüket villogtatták a sápadt reggeli fényben.

Harry szemével Perselust kereste, miközben magasan a sarokkő fölött lebegett. Nem gondolta, hogy ki kell majd harcolnia az útját a grendlingek között, hogy a kőhöz érjen. De a grendlingek most felmásztak a sarokkőre, mintha tudták volna, hogy valahogyan az csalogatta közelebb az embereket.

Perselus, látva Harry helyzetét, mellé sietett a nehéz seprűn, mindvégig a fejük fölött köröztetve a főnix alakú patrónusát, hogy a dementorokat lefelé vezesse.

- Alrik! - kiáltott Perselus. – Fogd az embereidet, és támadj most!

---------------

Béták megjegyzése:

Odin a vikingek legkedveltebb istene volt. Bornak, az istenek atyjának fia. A költők, harcosok és államfők védelmezője, a halál, a háború s a mágia istene.
Bár híres alakváltó volt, többnyire életerős, ötvenes korú férfinak ábrázolták csigás hajjal, lengő szürke szakállal. Ha az emberek közt vándorolt, hosszú kék köpenyt és széles karimájú kalapot hordott, amelyet hiányzó fél szemére húzott. Fegyvere a Gungnir dárda, lova pedig Sleipnir. Odin tudásszomja kielégíthetetlen volt. Két hollója naponta beszámolt neki az istenek, emberek, törpék és óriások tetteiről. Minden nap hajnalban útra keltek, hogy körberepülve a földet, híreket gyűjtsenek Odinnak. Estére visszaérvén rátelepedtek Odin vállára, és a fülébe suttogták, amit megtudtak. Hugin a „Gondolat” volt, Munin pedig az „Emlékezet”.