36. Fejezet – A kő elmozdítása

Ez volt az a végszó, amire Winter Lands harcosainak szüksége volt. Megszabadulva a dementorok fenyegetésétől, az íjászok egymás után lőtték ki lefelé nyílvesszőiket  a grendlingek falkájára. A kutyák gazdái most a föld felé fordították seprűiket, és elengedve a hámokat, hagyták, hogy a kutyák nem túl magas távolságról a földre essenek. Az állatok vidáman csaholva szálltak be a harcba. Egy pillanattal később Alrik harcosai ütésre emelt kardokkal és baltákkal csatlakoztak hozzájuk. Hangos harci kiáltással találkoztak össze a grendlingekkel.

Ötven ember szállt le a sarokkőre, és legyezőszerűen szétszóródva leűzték róla a grendlingeket.

- Készülj! - kiáltotta Perselus Harrynek. Harry tisztán látva a nyílást a kő mellett, csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt lefelé irányította a seprűjét. Még egy tucat férfi követte őt az égből, felemelt pajzsokkal és kardokkal, hogy a grendlingek ne tudják megtámadni Harryt, amikor végre letette a lábát a fagyos földre. Csak egy pillanatig tartott, hogy felszabadítsa Ágast a parancsai alól. A szarvast azzal az utolsó paranccsal engedte el, hogy körözzön a csata körül, aztán figyelmét a hatalmas sarokkőre fordította.

Harry szilárdan megvetette a lábát, pálcájával megcélozta az óriási követ, és csak halványan volt tudatában a körülötte harcoló férfiaknak.

– Vingardium Leviosa! - kiáltotta, és úgy tűnt, a nagy kő életre kelt. A kőbe vésett csomók és rúnák váratlanul belső tűzzel kezdtek fényleni. A kő szófogadóan a levegőbe emelkedett, ám Harry ezúttal érezte az óriási súlyt, és megtántorodott az érzés alatt. Ez más volt, nem olyan, mint az a kő, amit felemelt. Valahogy hozzákapcsolódott a Földhöz. És a Föld nem akarta elengedni.

Harry összpontosította elméjét, kalapáló szívét, és mindenét, amije csak volt, a kő súlyába vezette, megparancsolva neki, hogy mozogjon, és esedezett a Földnek, hogy engedje el. És hihetetlen módon, a kő engedelmeskedett, némán a nagy Kétségbeesés Kútja felé lebegett, ami most elsötétült a dementorok felhőjétől, akiket lekényszeríttettek oda.

Minden lépésnél, amit Harry megtett a most már vér áztatta földön, a lába belesüllyedt a megfagyott földbe, mintha ő maga vált volna hirtelen elképzelhetetlenül nehézzé. Az egész teste megfeszült a kő súlya alatt, de a keze egyáltalán nem remegett, és a mágiája nem tétovázott még akkor sem, mikor a körülötte küzdő harcosok és grendlingek vére lefröcskölte őt.

Kétszer ugrottak neki sötét alakok, csak hogy a nagy fémpajzsok visszaverjék őket, amiket még éppen a kellő időben húztak fel, hogy megvédjék őt. A lábai remegtek, és mély nyomokat hagytak, ahogy minden egyes fájdalmas lépéssel a kút felé haladt. Látta, hogy arrébb az ezüstös farkas és kutya tüzes körben rohannak a Kút szájánál, és a főnix lángjai az utolsó dementorokat is visszaűzik, le a föld mélyébe. Úgy tűnt, mintha a levegő maga is megtelt volna elátkozott sikolyokkal, és minden lépés közelebb hozta Harry lelkéhez a kétségbeesés jéghideg érintését.

- A sárkánygyíkok! - kiáltotta valaki. – Jönnek a sárkánygyíkok!

És távolról, Harry meghallott egy halvány, sziszegő, valahogy ismerős hangot.

- Folytasd, Harry! - kiáltotta egy másik hang, talán Siriusé. – Már majdnem ott vagy!

Harry a követ maga előtt kényszerítve ment tovább, erőltetve a lábait, hogy mozgásban maradjanak az óriási súly ellenére is, ami most úgy tűnt, összenyomja, és lefelé húzza. Csak halványan tudatosult benne, hogy valami megváltozott a harcban. Valami másként hangzott, ahogy az emberek kiáltottak és sikítottak, mintha valami új szörnyűség támadt volna rájuk. Harry egyetlen pillantásra sem tudott elszakadni a kőtől, hogy odanézzen. Az utolsó dementorok most tűntek el a föld alatt.

Még öt lépés. Megtántorodott, miközben tovább vezette a követ, egészen addig, míg végül a Kút fölött lebegett, és a tüzes pecsétjei most már minden szívdobbanásával együtt pulzáltak. Egy pálcaintés, és a kő lezuhant, becsapódva a Kútba és megremegtetve körülöttük a földet. De most, hogy összekapcsolódott a kő és a föld, Harry érezte a sötétség óriási nyomását a kő alatt, ami felfelé nyomta azt, és a sziszegő hangok üvöltését, ami egyre hangosabb lett. Tudta, hogy le kell zárnia a követ, mielőtt a sötétség ismét kiszabadul, és érezte, hogy a Föld is vár valamire, valamilyen szóra vagy parancsra tőle.

Most már térdelve - mivel a lábai már nem tudták tovább megtartani - Harry ismét felemelte a pálcáját, és az elméjét az egyik ősi lezáró bűbájra összpontosította, amire a Hermionéval töltött hosszú különórákból emlékezett.

- Terra Fas Sigillum Protego!- kiáltotta, és egy ragyogó fény tört elő a pálcájából, ami nekicsapódott az égő pecséteknek, elvakítva őt a ragyogásukkal. És úgy tűnt, mintha maga a Föld nyúlt volna ki, és fogta volna meg a sarokkövet, majdhogynem szeretettel karolva át, és erősen lehúzta a sárba. Egy dobpörgés hallatszott, ami megremegtette a vidéket, aztán elhalkult, és végül csend lett. Megsüketülve a hangtól, Harry nekizuhant a nagy kőnek, de már nem érezte, hogy bármilyen sötét érzés nyomakodna fölfelé a föld belsejéből. A kő, A Kút, és a sikoltozó dementorok végre teljesen csendben voltak.

Csak ekkor, egy tucat kapkodó levegővétel után, Harry tudatáig eljutottak a körülötte még mindig folyó harc hangjai. Rájött, hogy a sziszegő kiáltások nem halkultak el a dementorokkal együtt. Tántorogva a lábán, felemelte a fejét, hogy körülnézzen. Perselus, Sirius és Remus körbevették, bal kezükben fegyvereiket forgatva, jobb kezükben a pálcáikkal, miközben leküzdöttek néhány kóborló grendlinget, akik még mindig megpróbáltak túljutni a megmaradt harcosokon.

De csak néhány grendling maradt a csatában, ám helyettük az emberek - akik nem hagyhatták el a földet, míg Harry nem volt seprűn -, tucatnyi óriási fekete kígyóval harcoltak, amelyek a hegyekből jöttek le harc közben. Borzalomtól kitágult szemekkel, Harry először azt gondolta, hogy baziliszkuszok, de a pillantásuk nem bénított, amikor a férfiak megpróbálták őket elűzni az éles pengéikkel. A kígyók óriásiak voltak, és úgy tornyosultak föléjük, mint egyfajta szárny nélküli sárkányok, villámgyorsan támadtak, odakapva bármire, ami mozgott, legyen az ember, vagy grendling.

Úgy köröztek a férfiak serege körül, mint ahogyan a patrónusok köröztek a dementorok körül. Befelé vezetve őket, egyre szorosabban és szorosabban egymáshoz, hogy majd megehessék őket. Az íjászoknak - akik még mindig a fejük fölött köröztek - nem sok szerencséjük volt abban, hogy legyőzzék őket, mivel a nyílvesszőik csak egy kis kényelmetlenséget jelentettek ezeknek az óriási lényeknek. Csak a Perselus, Remus és Sirius pálcáiból jövő tűz és villámrobbanások tettek valamiféle kárt bennük. Ezek rövid ideig hátrálásra késztették a kígyókat, mielőtt azok lerázták a fájdalmat, és ismét előre nem törtek. Úgy tűnt, valamiféle őrület fogta el őket, amit nem lehetett lecsendesíteni.

- Ölj! Pusztíts! Törd össze az Árnyhozókat! - sziszegték, és minden egyes átok hajtotta előre a többieket. Az ostorszerű farkuk megremegtette a talajt, és mindent a földre löktek, amit megérintettek. Még a grendlingek is elborzadva adták fel a harcot.

Harry nagy nehezen felállt, és mivel már nem tudta, hol lehet a seprűje, a pálcáját a torkához emelte.

- Sonorus! - kiáltotta, és a figyelmét a nagy fekete sárkánygyíkokra fordította.

- Állj! – ordította. Hangja a párszaszó mennydörgő sziszegésével tört elő, bűbája által borzasztóan felerősítve. Felmászott a sarokkőre. – Állj! Ne támadjatok!

A szavai felvillanyozó hatással volt az emberekre és a sárkánygyíkokra egyaránt. Az emberek nem érthették őt, de megborzongtak a párszaszó csengésétől, a kígyók pedig visszahőköltek a döbbenettől. A nagy fekete testük távolabb siklott, és a magasba ívelt. Fejüket elfordítva megnézték a fiatalembert, aki ott állt egyedül a hatalmas sarokkő tetején. Tucatnyi óriási, villás nyelv nyúlt ki, megízlelve a levegőt, miközben a hideg fekete szemek Harryre irányultak. Körülötte az összes ember megdermedt, abbahagyta a támadást, bár Harry hallotta a fáradtságtól kétségbeesett kapkodó levegővételüket.

- Miféle trükk ez, Árnyhozó? - sziszegte az egyik jókora sárkánygyík Harrynek. Farka hevesen csapkodott, óriási szikladarabokat szétgurítva maga körül.

- Ez nem trükk! - sziszegte vissza Harry, és imádkozott, hogy ne essen össze, mielőtt befejezi. – Miért támadtok minket? Nem léptünk be a hegyláncnál lévő területetekre.

- Ti vagytok azok, akik az Árnyakat hozzátok, hogy megsemmisítsék a lelkünket! - sziszegte neki a nagy kígyó, és a többiek is kihívóan sziszegtek. – Emlékszünk az Árnyhozókra, akik felemelték a követ, ami miatt elpusztultak a fészkeink. Nem hagyjuk, hogy még több Árnyat hozzatok a világunkba!

Harry megremegett a borzalomtól. A dementorok megsemmisítették az emberek lelkét, de nem tudta, hogy más lények lelkét is képesek elpusztítani. Valójában fogalma sem volt róla, hogy a kígyó egyáltalán tudja-e, hogy mi az a lélek, nem beszélve arról, hogy attól féljen, elveszíti azt. A grendlingekre biztosan nem voltak hatással a dementorok.

- Nem mi voltunk, akik az Árnyakat hozták! - mondta nekik Harry. A dementor szót párszaszóul Árnyként lehetett lefordítani. – Mi egy másik fészekből jöttünk. És nem azért vagyunk itt, hogy új köveket emeljünk fel, hanem hogy bezárjuk azt, amelyik nyitva volt. Visszaűztük az Árnyakat a földbe. Visszahelyeztük a követ oda, ahova tartozik. A lelkeitek biztonságban vannak!

A kígyók izgatottan sziszegtek, visszahúzódtak, és körbevették a harcolók csapatát. Nyelvüket kiöltötték, hogy újra és újra megízleljék a levegőt.

- Nézzetek körül! - parancsolta nekik Harry. – Látjátok a lyukat, ahonnan az Árnyak jöttek? Érzitek az Árnyakat a lelketekben? Nincsenek többé. Nem vagyunk az ellenségeitek.

A szavaira a kígyók tényleg körülnéztek, mintha a földön egy másik tátogó kutat keresnének.

- Az Árnyak elmentek? - kérdezte egyikük hezitálva, és ha a kígyók tudtak reménykedően beszélni, akkor a hangjában remény hallatszott.

- Az Árnyak elmentek - erősítette meg Harry.

- És a fészek, ami felébresztette őket? - kérdezte egy másik.

Tudva, hogy nincs a minisztérium szónak fordítása, és gyanítva, hogy a férfi, aki felnyitotta a kutat már úgyis rég halott, Harry csak bólintott.

- Az a fészek nincs többé, nem fognak visszatérni. Nem fogom megengedni.

És úgy tűnt, ez volt az, amire a fekete sárkánygyíkoknak szükségük volt. Egyszerre fordultak meg, és siklottak el a hegyoldal felé. Röviden megálltak, visszapillantottak a férfiakra, aztán mindannyiuk csodálkozására egyszerre meghajoltak, és gyémántalakú fejüket Harry leeresztették felé. Aztán egy villanással elmentek, eltűntek a szem elől a hegy kövei között.

Egy lélegzetvétel múlva nagy, győzedelmes kiáltás hangzott fel a férfiaktól, örömmel és hitetlenkedéssel átszőtt üvöltés. Harry, elképzelhetetlenül kimerülve, ismét térdre esett, és csak halványan volt tudatában, hogy kezek ragadják meg, és hangok kiáltanak rá. Megpróbált felnézni, és egy pillanatig úgy gondolta, hogy látja Perselus arcát - sötét szemeiben aggodalommal - a sajátja fölött. És bár látta, hogy a szája szavakat formál, nem hallotta őket. Aztán Harry csak felsóhajtott és oldalra dőlt. A kimerültség végül legyőzte őt.

-------

Perselus elkapta Harryt, amikor összeesett, Remus és Sirius pedig a fiú két oldalára álltak.
– El kell vinnünk innen - mondta Perselus a két férfinak az üvöltő győzelemkiáltásokat túlkiabálva. Remus rögtön használta a pálcáját, hogy magához hívja a seprűiket, és az ünneplő emberekre kiáltott, hogy szálljanak fel. Alrik volt az, akinek végül sikerült elérnie, hogy az emberek figyeljenek rá, és sürgette őket, hogy fogjanak hozzá, szedjék össze a halottakat, és emelkedjenek a levegőbe, még mielőtt a grendlingek – most, hogy a sárkánygyíkok elmentek - visszatérnek.

Perselus könnyedén felült a seprűjére, és kitartotta a karjait, amikor Black felemelte hozzá Harryt. A köpenyével betakarta magukat, és egyik kezével szorosan a mellkasához vonta Harryt, miközben a másik kezével megfogta a seprűnyelet. Aztán gyorsan felemelkedett a földről, Black és Lupin pedig a két oldalára repültek. A többiek is felültek a seprűikre, és felemelkedtek a véres földről. Alattuk a véráztatta harcmező terült el. Perselus nem nézett vissza.

Érezte, hogy Harry remeg a karjában, ezért a fogását megszorította rajta. Kimerült a varázsereje. Perselus is sebesült volt, horzsolások és karcolások borították, és egy mély karmolás volt végig a bal alkarján, amit hamarosan ápolni kell. Remus és Sirius sem szabadultak meg sértetlenül, bár a vérfarkas úgy tűnt jobban kitart, mint bárki más. Látta, hogy Sirius a köpenyének egy részét az oldalához szorítja. Perselus gyanította, hogy megpróbálta elállítani a vérzést valamelyik sebén.

Amennyire meg tudta mondani, Harry sérülés nélkül vészelte át a harcot. Mind a hárman, valamint Alrik a harcosaival együtt időről időre Harry és a támadó grendlingek közé vetették magukat, felfogva a reá irányuló támadásokat, miközben ő az óriási követ vitte át a területen. És nem volt meglepő, hogy Harrynek kimerült a varázsereje. Perselus nem hitt a szemének, amikor látta, hogy a nagy kő felemelkedik a földről. De a legjobban az döbbentette meg, hogy a fiú a Vingardium Leviosa-t használta.

Majdhogynem tagadólag felkiáltott, amikor hallotta Harryt, hogy kimondja azt a varázslatot, és átkozta magát, hogy korábban nem vették át a megfelelő bűbájt a fiúval. Lupin is rémülten fordult meg, amikor meghallotta a bűbájt, és Perselus tudta, hogy mindketten hibásak. Attól félve, hogy kárt tesznek a fiú önbizalmában, nem kérdezték ki a múlt éjjel.

És mégis, hihetetlen és lehetetlen módon a kő felemelkedett a földről, annak ellenére, hogy a Vingardium Leviosa-nak volt egy súlyhatára. Harrynek a Leviosa Maximust kellett volna használnia, egy hetedéves bűbájt, amelyről Perselusnak tudnia kellett volna, hogy a fiú még nem tanulta.

De az igazi megrázkódtatás akkor jött, amikor Harry lezárta a követ. A záró és pecsételő bűbájokat a harmadéves tananyag tartalmazza. Perselusnak eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, melyiket fogja Harry használni. Úgy gondolta, hogy ő, Black és Lupin végül majd hozzáteszik a saját bűbájaikat Harryéhez, megakadályozva ezzel a legtöbb varázslót, hogy egyáltalán reménykedni tudjanak abban, hogy ismét felemelhetik a követ.

De Harry ismét meglepte, hiszen olyan bűbájt használt, amiről Perselus még soha nem hallott. És ahogy gondolatban átfutott a bűbájon, lefordítva a szavakat, és a mágiahullámra gondolt, ami átcsapott mindannyiuk felett, amikor a sarokkő lezáródott, Perselus csak megrázta a fejét. A fiú egyszerűen szó szerint megparancsolta magának a földnek, hogy tartsa a sarokkövet a helyén. A fiú kimondta a parancsot, és a föld engedelmeskedett. Senki nem fogja tudni még egyszer felemelni a sarokkövet.

Aztán pillanatokkal később, látni őt, ahogy annak a kőnek a tetején áll, sápadtan és karcsúan, páncélja csillog a téli fényben, miközben szembeszáll az óriási fekete sárkánygyíkokkal, amelyek fölé tornyosulnak… Perselus egy pillanatig azt hitte, hogy megáll a szíve. Azt, ahogyan ott állt, olyan megfélemlíthetetlenül, és azon az idegen nyelven beszélt egészen addig, amíg a kígyók nem csak, hogy  abbahagyták a támadásukat, de még tisztelettel meg is hajoltak előtte, Perselus soha nem tudná. A griffendélesek, legalábbis ez itt a karjában, egy külön faj.

Érezte, hogy Harry mocorogni kezd a karjában, ezért rögtön szorosabban fogta, és előredőlt, hogy egyenesen a fülébe beszéljen.
– Maradj nyugton! - mondta neki. – Egy seprűn vagy. Ha túl sokat mozogsz, leeshetsz.

A fiú rögtön mozdulatlanná vált, és Perselus érezte, ahogy a kviddics edzette izmok Harry combjában, megfeszülnek a seprűn, miközben alkalmazkodott a helyzethez.

- Megsebesültél? - kérdezte Harry. A hangja rekedt volt a párszaszóval való kiabálásától.

- Jól vagyok - biztosította Perselus, és látta, ahogy a fiú megfordítja a fejét, hogy körbenézzen Remus és Sirius után kutatva. – Ők is - tette hozzá. – Csak jelentéktelen sebek.

- Hány embert veszítettünk el? – kérdezte, és Perselus felsóhajtott. Az kívánta, hogy csak egyetlen egyszer ne ennek a fiúnak - ennek a férfinek - kelljen a vállára venni ekkora felelősséget.

- Nem tudom - válaszolta. – Ezt nagy győzelemnek fogják elkönyvelni, és jogosan. Sokkal kevesebbet vesztettünk el, mint tettük volna, ha nem állítod meg a sárkánygyíkokat. - Aztán, mert nem tudta megállítani magát, egyik kezét Harry sötét hajába temette, egy helyben tartotta a fejét, hogy a fülébe súgja: - Jót tettél, Harry. Felejts el minden mást!

Ekkor Harry megfordult, visszanézett rá - és az a zöld szempár magukba szippantotta Perselust, megrántva a szívét, ahogy még soha azelőtt, és keresett valamit a tekintetében, valamilyen választ egy fel nem tett kérdésre. Aztán egy pillanattal később Perselusnak elakadt a lélegzete, amikor Harry az egyik kezét felemelve megérintette az arcát, és a remegő ujjak hozzáértek a bőréhez. Bár azok az ujjak jéghidegek voltak, tüzes csíkot hagytak maguk mögött Perselus bőrén. Aztán Harry csak felsóhajtott és ismét elhelyezkedett a karjaiban, és beérte annyival, hogy hagyja, hogy csak tartsa, és csendben fejezzék be a repülést.

Amikor visszatértek, a harcba indult emberek várakozó családtagjai kirajzottak az oromzatra és a Bifrost Hall előtti mezőre. A földet érő sereg káosza közepén – győzedelmes kiáltások, köszöntő sikoltások és az elveszítettek miatti kétségbeesett jajgatások közepette - Perselus földet ért a seprűjével, és lesegítette róla Harryt. Remus és Sirius rögtön ott termettek, és előrenyúltak, hogy megérintsék a fiút, aki megölelte őket, mielőtt mindannyiukat beterelték a vár falai közé.

Perselus elfoglalt egy csendes sarkot abban a káoszban, és hozzálátott, hogy megnézze a másik két férfi sebesüléseit. Black oldalán a seb mély volt, de nem életveszélyes. Lupin semmi idő alatt derékig levetkőztette Siriust, és hozzálátott, hogy kitisztítsa a sebet, mielőtt a pálcáját ráfordította, és amilyen jól csak lehetett, bekötözte. Noha volt elég bájital, amit a gyógyítók osztogattak a teremben, voltak sokkal sebesültebbek is.

Perselus, meglepetésére azon kapta magát, hogy lekényszerítik egy székre, miközben Harry letérdel elé, és pálcáját a sebesült karjára irányítja. Néhány tisztító bűbáj és egy sebfertőtlenítő bűbáj után a fiú hozzálátott, hogy bekösse a sebet. Nem volt mély, de szüksége lesz egy-két bájitalra, ha hazaért.

Egymás után mentek el mellettük a harcosok, köszöntéseket kiáltva, megveregetve a hátukat, és mindegyiküket a nevükön nevezve. Harrynek tisztelegtek, jobb kezüket keresztbe tették testükön, az öklükkel megütötték mellkasukat, így köszönve meg neki a győzelmet. Harry, különösképpen csendben volt, és csak mosolygott rájuk. A zöld szempár, úgy nézett ki, mintha valaki sokkal idősebbhez tartozna.

Alrik és Asgeir – mindketten csak kisebb sérüléseket szenvedtek - végül megtalálták őket. Alrik kalapkúra bájitalokat hozott, amit szétosztott négyük között. Hálásan itták meg, és Perselus végre látott valami halvány színt visszatérni Harry arcára.

- Nem tudjuk elégszer megköszönni - vigyorgott Asgeir. – Ma este nagy ünnepség lesz, és ez a történet bekerül a történelembe, mint a legnagyobb harcok egyike.

- Nem maradhatunk, Asgeir - közölte Perselus. – Harry eltűnésének híre mostanra már elterjedhetett a Minisztériumon keresztül. Gyorsan vissza kell térnünk, mielőtt a hír, hogy Harry itt van, eljut a Sötét Nagyúrhoz.

- Én is így gondoltam - bólintott Asgeir. – Alrik hazavisz titeket. Ha most elindultok, akkor eléritek a hajókat még sötétedés előtt. Óvatosan lábra álltak, miközben Asgeir a férfiak és nők tömege felé fordult a Nagyteremben.

– Embereim! - kiáltotta, mire a zaj elhalt, és minden szem feléjük fordult. - Ma nagy győzelmet arattunk! - A szavait örömkiáltások követték. A férfiak öklükkel és kardjaikkal ütötték a pajzsaikat, és a nők a termet betöltő faasztalokat kalapálták. – Lekötelezettjei vagyunk ennek a négy férfinak, akik mellettünk harcoltak!

És a tömeg üvöltése fülsüketítő volt.

Furcsa érzés volt Perselus számára, hogy ekkora elismerés azon oldalán álljon, amelyik kapja azt, és azon kapta magát, hogy Lupinra és Blackre pillant. Úgy látszott, Lupin ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát, mint ő, de Black vigyorgott és integetett a tömegnek, és kényelmesen érezte magát a figyelem középpontjában. Harry azonban csak csendben állt, és egy olyan különös nyugalommal nézte a férfiakat, ami meghazudtolta a korát.

Amikor végre elült a zaj, Asgeir Harry felé fordult, és kinyújtotta a kezét a fiú felé. Perselus meglepetésére, amikor Harry megfogta Asgeir kezét, a férfi szorosan a két tenyere közé zárta azt, és fél térdre ereszkedett előtte. A teremben minden nő és férfi ugyanezt tette, egyedül Harryt és hármukat hagyva állva előttük.

- Amikor eljön a háború, Harry Potter – jelentette be Asgeir tisztán, hogy mindenki hallja -, hívj minket! Winter Lands a te lobogód alatt fog harcolni! Így legyen!

- Így legyen! - ismételték meg a teremben levő nők és a férfiak, és a Varázslóeskü mágiáját mindannyian érezték, mivel úgy suhant át a tömegen, mint egy óriási széllökés. Megdöbbenve, Perselus csak bámulni tudott Harryre, és azon gondolkodott, hogy a fiú vajon megértette-e, hogy Winter Lands éppen most tette le neki egy hűségesküt.

 De úgy tűnt, Harry valamennyit megértett belőle, mert köszönetnyilvánításképpen bólintott egyet Asgeir felé.

– Megtisztel a bizalmad - mondta csendesen az elnémult teremben, így mindenki hallotta őt. – Köszönöm.

Asgeir ekkor felemelkedett, és a tömeg ismét örömkiáltásban tört ki. Férfiak és nők léptek előre, hogy még egyszer megrázzák a kezüket. A tömeg közepén Perselus összenézett Siriusszal és Remusszal, és ugyanazt az aggodalmat látta a szemükben, amit ő is érzett a szívében. Úgy látszott, bármit is tett, a világ összeesküdött, hogy Harryt a vihar közepébe lökje. És akármit csináltak is, semmi nem tudta ezt megállítani.