37. Fejezet  – A másik oldal

Lucius Malfoy soha nem volt egy türelmes ember, és az utóbbi két napban a végletekig próbára tették a türelmét. Mégis, megedzette arckifejezését, hogy érzelemmentes maradjon, mert tudta, hogy bár itt nem ő van a figyelem középpontjában, alaposan figyelik. Ha más nem is, akkor a fia, Draco erősen figyelte, hogy példát vegyen arról, hogyan viselkedjen ebben a meglehetősen bizarr szituációban.

Lucius félreállt a magas dobogó egyik oldalára, ahol a Roxfort alkalmazottai általában vacsoráztak, és figyelte, ahogy Dumbledore és a követői meglehetősen szakszerű módon manipulálják Caramel minisztert és néhány másik minisztériumi alkalmazottat. A Roxfort Nagyterme tömve volt, nem csak azokkal a tanulókkal, akik tegnap tértek vissza a szünetről, hanem aurorokkal és Britannia minden varázslóújságjától érkezett újságírókkal. A Fiú, Aki Túlélte vélhetően eltűnt. Talán elrabolták, ha hinni lehetett a pletykáknak. Ez valószínűleg az évszázad sztorija.  Vagy legalább is a hét története. Kétségtelen, hogy elkövetkező egy-két napban valami még csodálatosabbnak kéne történnie ahhoz, hogy elérje, hogy ezzel összevetve szánalmasnak tűnjön.

Lucius egy magántalálkozón volt Caramel miniszterrel, amikor a férfi egyik kéme – hivatalos tanácsadója - tájékoztatta őket, hogy valami történt Potterrel. Dumbledore a Wizengamot és az auror ügyosztály különböző tagjaival beszélt. Káosz tört ki Caramelen és egy további tucat jelöltön, akiknek a kémeik – hivatalos tanácsadóik - felvilágosították őket a helyzetről. Lucius követte őket, remélve, hogy szerez valamilyen használható információt.

Igazából arra is gondolt, hogy egyenesen Voldemort Nagyúrhoz megy az információval, hogy Potter eltűnt. A gond csak az volt, hogy nem igazán tudta ezt megalapozni. Ó, biztosan történt valami. Úgy tűnt, Lord Brand, Winter Landsből, ’elvitte’ Pottert valahova, de Luciusnak fogalma sem volt, hol lehet ez a ’valahol’. És noha Dumbledore halálosan komolyan gondolta, hogy visszaszerzi Pottert, ugyanakkor különösen meg is nehezítette mindenki számára - még az auroroknak is -, hogy megtudják, hova vihették Pottert.

Az egész zűrzavaros rendetlenséget gyorsan a Roxfortba irányították – Caramel magyarázata szerint azért, hogy kikérdezzék a tanúkat – és a történet ott még szövevényesebbé vált. Az egyedüli három tanú, a Weasley gyerekek és a sárvérű Granger, úgy tűnt, hülyítő bűbájjal lettek elkapva, mert akkor sem tudtak volna világosan válaszolni egy kérdésre, ha a saját életüket kellett volna megmenteni. Ami pedig a tanárokat illeti… McGalagony szerint Potter Németországban van. Flitwick azt állította, hogy Franciaországban van, Bimba szerint Oroszországban, és Hagridnak volt mersze azt állítani, hogy Pottert Hawaiiba vitték. Az egyetlen hely, amit senki sem említett, az maga Winter Lands volt - ami természetesen azt jelentette, hogy valószínűleg ott van a fiú. De bizonyíték nélkül - pontos, kétségbevonhatatlan, világos bizonyíték nélkül – Lucius, nem mert Voldemorthoz menni az információval.

Lucius reszketett a gondolattól, hogy valamikor a közeljövőben Voldemort Nagyúr elé álljon. Még mindig szenvedett a bal karjában érzett enyhe remegéstől a legutóbbi alkalom miatt, amikor volt olyan kezdeményező, és megpróbált a Sötét Nagyúr kegyeibe kerülni. Még néhány további másodperc a Cruciatus átok alatt, és maradandó idegi károsodást szenvedett volna, valószínűleg meg is őrül. Akárhogy is, hogy még mindig nem tudta, mit csinált rosszul.

Mikor Voldemort visszatért, úgy tűnt, undorodik a testtől, amelyben csapdába volt esve. A hüllő arc komolyan visszataszító volt. Lucius mepróbált keresni egy bájitalt, ami az emberi alakját a korábbi dicsőséges formájába állítaná vissza, és sok anyagi ráfordítás után - az ő részéről -, végre sikerült. De valahogy idő közben, - amíg Lucius megtalálta a visszaállító bájitalt -, Voldemort megkedvelte az új alakját. Luciusnak valójában úgy tűnt, mintha még mindig változna, és minden alkalommal, amikor látta, egyre jobban hasonlított egy hüllőre. Amikor Lucius bemutatta a bájitalt a férfinek és elmagyarázta, hogy mit csinál, Voldemort dühvel reagált, elpusztította a bájitalt, miközben majdnem megölte Luciust.

Más magyarázat nem volt, a Sötét Nagyúr teljesen megtébolyodott. És minden nappal még tébolyodottabbá vált. Mindannyian észrevették, még Bellatrix is, aki maga is alig volt épelméjű. Minél őrültebbé vált a Sötét Nagyúr, ők annyival húzódtak hátrébb tőle. Mind tudták, hogy tervez valamit - valami nagyot -, de egyikük sem tudta, hogy mit. És most már voltak más szolgái is. Nem halálfalók, hanem valami más, valami sötétebb. Lucius eddig kétszer látta a Nagyurat a spanyolországi erődjének kertjében sétálni, köpenyes és tiszta feketébe rejtett alakok társaságában. Nem dementorok, de valami ahhoz hasonlóak, valami szörnyűségesek. Még a jelenlétük is borzalommal töltötte el Luciust, és ez annyi, sötét varázslatok gyakorlásával töltött év után, mondott valamit.

Lucius számára nem volt ismeretlen a vér és a halál, de még az alkalmi gyilkosság sem – valóban hiányozna bárkinek is néhány mugli? De volt itt valami, valami sokkal rosszabb, mint néhány gyilkosság. Valami, amiben, majdnem biztos, hogy nem akart részt venni.

De mit tehetett ellene? Ez nem igazán az volt, amire szerződött – Voldemort karizmatikus vezető volt, egy igazi király az emberek között. Lucius, és a hozzá hasonlóak akarták ezt. Valakit követni, valaki erőset, nagyot és megfélemlíthetetlent, aki vezeti őket. Valakit, aki visszavezetné a varázslóvilágot a helyes útra, visszaadná a jogos helyüket a társadalomban, ahelyett, hogy rá vannak kényszerítve, hogy bujdossanak, és alávessék magukat az alávaló, szánalmas mugliknak. A muglik még most is szorítani akartak a csavarokon. A mugli miniszterelnök javaslatot tett a Varázsló Iktató Törvény bevezetésére, amely elvárná Anglia minden varázslójától és boszorkányától, hogy feliratkozzanak a minisztériumban, mintha alig lennének többek, mint valami állatok, akiknek engedélyre van szükségük még ahhoz is, hogy létezzenek. És akármilyen nevetséges okból kifolyólag, de a mágiaügyi minisztérium számításba vette, hogy beleegyezik a dologba, csak hogy kiengeszteljék a mugli kormányt. Azt, hogy mi a Merlin nevéért van szükség rá, hogy kiengeszteljék a mugli kormányt, azt Lucius soha nem fogja megérteni. De igazán ötletesen veszik rá, hogy muglikat akarjon gyilkolni.

És Voldemort Nagyúr – aki nevetett, amikor meghallotta a híreket – nevetett! Mintha az egész dolgot szórakoztatónak találta volna, mintha ez valahogy tökéletesen illett volna a terveibe – vagy mintha már nem számított volna a nagy tervnek. Lucius nem értette. Egyikük sem értette – pont ez volt az, ami ellen küzdeniük kellett volna. De Lord Voldemort, el volt foglalva most a saját világával, nem úgy tűnt, mintha érdekelné.

Lucius minden reménye és álma, hogy a varázsvilágot visszaállítsák a korábbi dicsőségébe, darabjaira hullott körülötte. Csapdában érezte magát, ahonnan sehova nem tudott elfutni. Minden, amit tenni tudott az volt, hogy megpróbálta megvesztegetésen és zsaroláson keresztül pórázon tartani a minisztériumot. És a választások közeledtével – olyan jelölt nélkül, akit a tömeg elé lökhetnek - bizonytalan volt, hogy kit is kellene támogatnia.

Századszorra is azt kívánta, bárcsak ne árulta volna el őket Perselus. Perselus mindig a szócsöve volt, mindig kész volt vitatkozni bármilyen hozzáállásról, amit Lucius fontolgathatott. Mindig kész, hogy az ördög ügyvédjét játssza. De az árulásának fényében, Lucius most már látta, hogy nem az ördög ügyvédjét játszotta. Perselus tulajdonképpen megpróbálta manipulálni Luciust, hogy megváltoztassa a nézőpontját.

De miért? Legfőképp erre nem sehogy sem rájönni. Mindig úgy gondolta – ahogy mindannyian-, hogy Perselust, a hatalom vonzotta. Voldemort jelentette a számára a hozzájutást ahhoz a hatalomhoz – vagy legalábbis ez előtt az új őrület előtt, ami elkapta. Miért hagyná veszni ezt Perselus Dumbledore-ért – egy olyan férfiért, aki soha nem lépne előre és venné át a vezető szerepet a világukban? Dumbledore boldog volt itt az iskolájában, a háttérből manipulálva a világot. Nem vágyott rá, hogy a vihar szívébe lépjen, és valójában bármin is változtasson.. És mégis, Perselus hátat fordított mindennek, hogy kövesse Dumbledore-t a bizonytalanságba, és összeházasodjon azzal a buta, seprűlovas griffendélessel. Mit ígérhetett neki Dumbledore? Potteren kívül, persze. Lucius azon kapta magát, hogy csendesen felnevet a gondolatra. Perselust biztosan nem befolyásolta egy csinos pofi – vagy egy szép fenék, a körülményektől függően?

Lucius körbepillantott a Nagyteremben – a miniszter elég látványosan felizgatta magát, és a sajtó mindent leírt, amit mondott. Madam Bones, talán a legismertebb minisztériumi riválisa, megpróbált valamiféle rendet teremteni az eseményekben. Lady Marla Davenport és Alexander Mulburg, két másik miniszterjelölt, minden megtettek, ami a hatalmukban állt, hogy hallassák a saját szavukat. Mulburg lényegében azt mondta, hogy az ügy egyetlen lehetséges megoldása, hogy lerohanják Hawaiit – nyilvánvalóan elhitte Hagrid történetét. Davenport úgy érezte, hogy importszankciókkal kell sújtani Németországot és Oroszországot. Kétségtelen, hogy senki nem hitte el, Franciaországnak bármilyen köze is volt a ’rabláshoz’.

Vicund Blackborn, a Black család egy meglehetősen ismeretlen ága, egy levélíró hadjáratot javasolt Lord Brand felé, és Dulcinda Marshawnd megpróbált mindenkit meggyőzni arról, hogy ez egy új viking inváziónak volt az előjátéka. Bármikor, ha két vagy több miniszterjelölt túl közel került ahhoz, hogy megegyezzenek egy lehetséges megoldásban, Dumbledore, vagy valamelyik embere csendesen morgott valamit, ami teljesen más irányba terelte őket. Lucius csak arra tudott következtetni, hogy Dumbledore úgy gondolja, bármi is történik, a minisztérium csak bonyolítaná a dolgokat. A férfi időt akart nyerni.

Caramel – Lucius úgy gondolta -, többet tudott, mint amennyit elárult. A férfi Connor Starkért, az egyik auror csapat vezetőjéért küldetett. Már összegyűltek az aurorok és csatlakoztak a Nagyteremben a gyerekekhez. Lucius úgy gondolta, hogy Caramel azt tervezi, hogy egyenesen Winter Landsbe küldi őket, hogy visszahozzák Pottert – csak biztos akart lenni benne, hogy az egész dolog tökéletesen volt tálalva a sajtónak. Rita Vitrol egyetlen egyszer sem hagyta el a miniszter oldalát.

A terem másik felében, a griffendél asztalánál Lucius látta, hogy Arthur és Molly Weasley a gyerekeik mellett ülnek. Mikor eljutott hozzájuk Potter eltűnésének a híre, mindegyik Weasley a Roxfortba jött, hogy a fiatalabb gyerekekkel lehessenek. Luciusnak be kellett ismernie az intenzív féltékenységet, amikor meglátta Arthurt a hét egészséges gyerekével ülni. Ő mindig több mint egy gyereket akart, de Narcissa elutasította. Mondhatni, Narcissa talán a leghidegebb nő volt, akivel Lucius életében találkozott - szerencsésnek tartotta magát, hogy ott volt neki Draco. Lehet, hogy Molly Weasley nem ért föl Narcissához sem kinézetben, sem rangban, de ő legalább nem fordult el a házassági kötelességeitől.

Arthur észrevette, hogy Lucius őket nézi, mire Lucius gyorsan gúnyosan a férfire mosolygott, mert – hát ez volt az, amit csinálni szokott. A Griffendél asztala mögött látta, hogy Draco elkapja a jelenetet, és rögtön megfordult, hogy ő is gúnyosan a Weasleykre mosolyogjon. Lucius gyanította, hogy Dracónak fogalma sem volt, miért mosolyog gúnyosan, azon a tényen túl, hogy ők természetesen Weasleyk voltak. Aztán Lucius elkapott egy pillantást – valami váratlant -, ahogy Draco tekintete a második legidősebb Weasley fiúra vándorolt, a sárkányszelídítőre, ha Lucius helyesen emlékezett. Sápadt fia a vörös hozzá leginkább nem illő árnyalatában pirult el, és gyorsan elkapta a pillantását, amikor a Weasley fiú felnézett, és rákacsintott.

Nos, a pokolba, gondolta Lucius. EZ mikor történt?

Ekkor nyílt ki a Nagyterem ajtaja, és a terem teljesen elnémult.

A terembe négy férfi lépett az ajtón át, és Lucius összehúzta a szemöldökét a látványra. Természetesen felismerte áruló barátját, Perselus Pitont, sárkánybőr öltözéket viselt. A kardja hüvelyébe dugva lógott a vállán. Elég vadnak és szélfúttának nézett ki, sokkal inkább olyan, mint egy griffendéles, azokkal a piszkos tincsekbe gubancolódott hajával, ennek ellenére nem lehetett összetéveszteni a nemesi arcát.

És a másik férfi, aki szintén sötét, harcban sérült bőr öltözetet viselt, Remus Lupin volt. Könnyedén tartott egy óriási harci buzogányt az egyik kezében, és ennek az erőnek a látványa tisztán emlékeztette Luciust a vérfarkas örökségére. Mintha a csillogó borostyánszínű szeme, ami futólag sárgán megvillant a fáklyafényben, nem lett volna elég emlékeztető. Néha úgy gondolta, Dumbledore emberei őrültek – hagyják, hogy egy vérfarkas szabadon rohangáljon közöttük. Ki tudja, milyen fertőzéseket terjeszt?

A másik férfi nagyon magas volt, aranyhajú és Winter Lands-i vikingek szőrme és bőrpáncél öltözékét viselte.  Lucius úgy gondolta, hogy Brand egyik embere – talán Lady Diana Piton-Brand eltűnt férje, aki éppen most ült le Perselus székébe a tanári asztalnál.

Ám a negyedik alak volt az, aki magára vonta Lucius figyelmét. Csillogó pikkely-vértű köpenybe öltözve, fémhevederekkel a karjain és lábain, Harry Potter nem úgy nézett ki, mint az a fiú, akire emlékezett. Igaz, nem igazán beszélt a fiúval Denem naplójának katasztrófája óta, és csak rövid ideig látta azon az éjjelen, amikor Lord Voldemort visszatért hozzájuk, de a fiú sokat változott azóta.

A szemüvege eltűnt, a haja hosszabb volt, és a teste kissé magasabb – de Luciust valójában a zöld szemű fiú tekintet fogta meg a legjobban. Erő volt azokban a szemekben – egy csendes erő, elásva és elrejtve, de Lucius tisztán látta. Mindig vonzotta őt az erő – tudta, hogyan ismerje fel a legelrejtettebb formáiban is, és ennek a fiúnak olyan ereje volt, amit Lucius nem is sejtett. Egyszerűen belenőtt, belebotlott, külső erők adták neki, vagy mindig is ott volt? Biztosan volt valamennyi belőle, ha a fiú csecsemőként le tudta győzni Voldemortot, de miért nem vette eddig észre Lucius? Talán nem volt több mint a fény játéka? Be kellett vallania, hogy meglehetősen vonzó volt – olyan élvezetesen vonzó. Lehet, hogy Perselust tényleg csak maga a fiú ingatta meg?

- Harry, fiam! - Dumbledore hangja mindannyiukat kirántotta a némaságból. Az öregember gyorsan előresietett, hogy megfogja a fiú kezeit.

– Hála Merlinnek, hogy visszatértél.

Az öregember arcán feltűnő megkönnyebbülés mindenki számára nyilvánvaló volt. Lucius gúnyosan elmosolyodott. Potter tényleg Dumbledore kedvenc aranygyermeke volt.

- Jól vagyok, uram - biztosította Potter csendesen.

- Mr. Potter! - kiáltotta Caramel, szintén közelebb lépve. Lucius úgy gondolta, hogy a férfi meglehetősen dühös, amiért közbevágtak a beszédébe – éppen a sajtónak ecsetelte a Hős fiú megmentéséről szóló terveit. – Azt hittük, fogságban van!

Caramel nem kezelte jól a változást. Dühösnek hangzott Potter visszatérése miatt.
Egy taktikai hiba, gondolta Lucius.

A fiú a várakozó sajtó felé nézett, szeme rövid ideig Rita Vitrolon időzött, aztán visszatért a miniszterre.
– És a maga válasza az volt, hogy várt három napig, aztán tartott egy sajtókonferenciát? - kérdezte egyenesen.

Meglepett morgás hangzott fel a teremben, mire Caramel megállt, és felháborodva hadarni kezdett. Luciusnak el kellett nyomnia azon indíttatását, hogy elmosolyodjon. A fiú határozottan szókimondó volt, egyenesen szemtelen. Még Dumbledore ajkai is felfelé görbültek a szavaira.

- A mentőakció tervezése időbe telik, Mr. Potter! - tiltakozott Caramel.

Potter csak bólintott.
– Boldog vagyok, hogy a családomat nem hátráltatták ezek az akadályok – intett Perselus és Lupin felé, és Lucius elgondolkodott azon, vajon Perselus mit gondol arról, hogy egy olyan ’családba’ tartozik, aminek egy vérfarkas is a tagja. De meglepő módon, Perselus nem mondott semmit. Talán már hatott rá a farkas sötétsége.

De Potter gesztusa Caramel figyelmét a velük levő negyedik emberre vonzotta, és a miniszter szemei elkerekedtek, amikor rájött, hogy a férfi, Brand egyik embere kell, hogy legyen. Csettintett az ujjaival az auroroknak, és előreintette Connor Starkot.
– Stark, tartóztassa le azt az embert!

De még mielőtt az aurorok akár egyetlen lépést tehettek volna felé, Potter előrelépett, és az idegen és az aurorok közé állt.
– Nem fogja - közölte egyszerűen, és az aurorok mind megmerevedtek menet közben. Egy olyan típusú erő megnyilvánulása volt ez, amit Lucius nem számított, és elgondolkozva ráncolta össze homlokát.

Lucius nem volt jelen a múlt nyári – annyi áldozatot követelő - harcnál, de elég sok történetet hallott utána. Azután, amit Potter tett, nagyon kevés auror volt, aki kezet emelt volna A Fiúra, Aki Túlélte, függetlenül attól, hogy mit parancsolt a miniszter. A fiú egy hős volt a szemükben.

- Mr. Potter! - ellenkezett Caramel miniszter. – Azt mondták nekünk, hogy a Winter Lands-i Brand rabolta el önt. Az az ember Brand fia. Maga…

- Téved, miniszter úr - vágott közbe Potter – Pusztán egy félreértés volt.

Caramel összehúzta a szemöldökét.
– Valóban? – kérdezte számon kérően. – És a támadás a Weasley gyerekek és Miss Granger ellen, az is félreértés volt?

Minden szem a kérdéses gyerekek felé fordult. Lucius látta, hogy mindhárom gyerek megfeszítetten bámulja Pottert, aztán a fiú, Ron bólintott, és elvigyorodott.
– Ha Harry azt mondja, hogy félreértés volt, akkor félreértés volt.

A két lány gyorsan, egyetértően bólintott. Lucius megrázta a fejét a fiú iránti hűséget látva. Nyilvánvalóan fogalmuk sem volt róla, hogy mi történt, de készek voltak egyedül Potter szavainak hinni.

Caramel dühös pillantással fordult Dumbledore felé. Caramel nem akart elmenni anélkül, hogy valakit letartóztasson. Ha nem teszi meg, akkor eredménytelennek látszik.
- Albus, nem engedhetem meg, hogy ezt egyszerűen a szőnyeg alá seperjék. Ha elkövettek egy bűncselekményt, akkor kötelességem, hogy…

- Elkövettek egy bűncselekményt, miniszter úr - vágott közbe Potter ismét, amivel minden szemet magára vonzott. A sajtó vadul készítette a képeket és jegyzetelt. – Száz éve kéri Winter Lands a mágiaügyi minisztérium segítségét, de a minisztérium figyelmen kívül hagyta őket. Ha ez nem bűncselekmény, akkor nem tudom, mi az.

Luciusnak fogalma sem volt, hogy pontosan mire céloz Potter, de meg tudta mondani a Caramel szemének megvillanásából, hogy a férfinek volt némi sejtése.

Lehet, hogy Caramel eredménytelen vezető, de tökéletes politikus volt. Tudta, hogy a sajtó jelenléte már nem az ő érdekeit képviseli.

- Nem tudom, mi az ördög folyik itt, de ragaszkodom hozzá, hogy még ma este foglalkozzunk vele, és tisztázzunk minden megtörtént félreértést. Albus, ha lenne valami privát helyed, ahol kikérdezhetjük ezeket az embereket – intett Caramel kimondottan Potterre és Brand fiára, miközben biccentett az auroroknak, hogy küldjék el a sajtót.

Látva, hogy az események eltűnnek a szemük elől, a riporterek csoportja előrenyomult, villogtak a kamerák, és a Purlitzer Pennák dühösen írtak.
– Mr. Potter!- kiáltották egyszerre, aztán egyikük a másik után kezdte a kérdéseit feltenni a fiúnak. Perselus, Lupin és a viking rögtön a fiú elé álltak, és az asztalnál levő tanárok előresiettek, hogy a riportereket megállítsák.

Lucius, aki távolabb állt a sajtótól és a prédájuktól, az egész jelenetet meglehetősen szórakoztatónak találta – mint egy jól koreografált táncot.

Dumbledore-nak jól képzett emberei voltak. Mialatt az alkalmazottak és Potter három testőre az aurorok segítségével kiterelte a sajtót a teremből, addig a Weasleyk előrenyomultak, körbevették Pottert, és a griffendéles csapat közé húzták. Senkinek még csak esélye sem volt rá, hogy a fiú közelébe kerüljön.

Madam Bones kivételével, aki a Wizengamot tagja volt, a többi miniszterjelöltet is kiterelték a teremből. Luciusnak kétsége sem volt afelől, hogy pillanatokon belül Roxfortból is ki lesznek terelve – bár valószínű, hogy Roxmortsban rövidesen megtartják a saját sajtókonferenciájukat.

Lucius a háttérben maradt, és próbált annyira láthatatlan maradni, amennyire csak lehetséges volt, és amikor Caramel és a többiek elindultak kifelé a Nagyteremből abba a privát szobába, amit Dumbledore előkészített nekik, Lucius csendesen követte őket, az egyik szemét Potteren tartva, akit maguk után tereltek. Sajnálatos módon, az ajtóban maga McGalagony állította meg, aki olyan pillantást küldött felé, ami még a követ is elporlasztotta volna.

- Mr. Malfoy – szívta fel magát McGalagony. - Mit gondol, hová megy?

- Ugyan, kérem, Minerva - mosolygott hidegen rá. – A felügyelőbizottság tagjaként jogom van arra, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a Roxfort tanulói megfelelő védelem alatt állnak. Minden jogom megvan rá, hogy meghallgassam Potter meséjét.

De McGalagony nem volt meghatódva.
– Ahogy hallotta, nem volt gyerekrablás. Ennél fogva, nem szükséges, hogy a kormányzótanács belekeveredjen. Biztos vagyok benne, hogy később mindenről hallani fog. Ám most, meg kell, kérjem, hogy hagyja el az épületet.

- Az a jogomat biztosan nem fogja megtiltani, hogy beszélhessek a fiammal, ugye? - kérdezte Lucius. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon megrázták ezek az események.

A nő csak hidegen felhúzta egyik szemöldökét.
– Ahogy szeretné - válaszolt, és az ellenkező irányba mutatott. – A Mardekár klubhelyisége arra van, ha még emlékszik. Vagy hívjak egy tanulót, hogy mutassa az utat?

- Nem szükséges - nézett rá áthatóan Lucius, és azon gondolkodott, hogy ez valamiféle tehetsége-e a nőnek, hogy úgy érzi magát, mint egy önfejű gyerek. Sarkon fordult, és elindult a fáklyák által megvilágított folyosón.

Talán menjen le Perselus lakosztályához, és várja meg ’régi barátját’? Vagy talán menjen le a Mardekár klubhelyiségébe, és nézze meg, hogy Draco megtudott-e neki még valamit – vagy legalább megtudja, hogy Dracót mi bűvölte el a Weasley ivadékban – biztos volt benne, hogy nem fog megengedni SEMMI olyasmit.

Akár így, akár úgy, nem fog még haza menni, vagy vissza Lord Voldemorthoz, anélkül, hogy valami többet megtudjon annál, mint az események, amelyek még több kérdéshez vezetnek. Kérdéseket kapni Voldemort Nagyúrtól úgy, hogy nem tudja rájuk a választ, rossz dolog. Nagyon rossz dolog.

Írói megjegyzés: Sajnálom, hogy ilyen sokáig távol voltam! Nem volt szándékos. Volt néhány gondom a való életben, ami távol tartott a számítógépemtől, és nem tudtam semmin dolgozni, nemhogy válaszolni az e-maileimre. De köszönöm mindenkinek, aki időközben írt nekem. Már nagyon vártam, hogy ismét írhassak, és remélem, hogy ezekben a napokban befejezhetem ezt a történetet. Remélem, elnézitek nekem, ha kicsivel több hiba volt ebben a fejezetben – gyorsan akartam feltenni, és nem sok időt szántam a bétázásra.

Na most, kétségtelenül azon gondolkodtok, hogy miért szántam egy egész fejezetet Lucius Malfoyra. Nos, amikor a következő részen dolgoztam, Malfoy csak feltűnt, és úgy döntött, hogy beleszól a dolgokba – egy mellékvonal, ami eléggé meglepett, és úgy döntöttem, megírom. Ahogy észrevettétek, lesz valami köze Dracóhoz.

Irány a következő fejezet! Most szerkesztem, és hamarosan felkerül.