Perelusnak nem kellett sokáig keresgélnie célállomását, ugyanis már messziről hallatszott a fiú kiabálása. A kastély folyosói visszhangzottak az ő és egy másik, több mint valószínű, hogy férfi hangjától. Gyorsított az amúgy is gyors léptein, éppen csak annyit, hogy ne tűnjön szaladásnak.

Átsietett az előtéren, ami zúgott nem csak a fiú hangjától, de az ott tartózkodó emberektől is. Meglepetésére egyik sem igyekezett kideríteni, mi okozza ezt a kiabálást, mindegyikük a hangzavart túlharsogva próbálta megértetni magát a mellette levővel, vagy éppen közömbösen ment dolgára.

Az előcsarnokból több ajtó nyílt, és még több folyosó vezetett különféle irányokba. Perselus gyorsan befordult arra, amerről a hangot erősödni érzékelte.

A folyosó két őrön kívül üres volt, mintha itt már megszokott lenne ez a hangzavar. A két férfi egy magas ajtó két felén strázsált, oldalukon egy-egy karddal. Egyikük egy vöröshajú, idős férfi volt, szemei szomorkásan csillogtak. A másik egy barnahajú, körülbelül vele egyidős izmos alkatú egyén szinte észrevétlenül megrázta a fejét és felsóhajtott. Mikor meglátták Perselus közeledtét, nyugodt testtartásuknak rögtön nyoma veszett. Arcukon hideg nemtörődömség jelent meg, szemeikben elutasító fény csillogott.

- Mit akarsz, idegen?- kérdezte a barna hajú férfi.

Perselus megállt az ajtó előtt, és szúrós tekintetét az őrre fordította.

- Beszélni akarok…

- Az úr most foglalt- jelentette ki a férfi.

Az ajtó mögött olyan csattanás hallatszott, mint mikor valami üvegtárgyat messziről nekivágnak a falhoz. A két őr összerezzent, de ezen kívül nem mutatták jelét, hogy érdekli őket, mi is folyik odabenn.

Perselus idegesen meredt a fiatalabbik őrre.

- Ki van odabenn?- követelte.

A férfi nem felelt, csak gyanakodva figyelte minden mozdulatát. Odabenn most már kissé halkabban folytatódott a veszekedés, de még mindig elég hangos volt ahhoz, hogy áthatoljon a vastag faajtón. Az idősebb őr halkan kifújta a benntartott levegőt, s Perselus felé fordította figyelmét.

- Mi folyik itt?- kérdezte. – Mi volt ez?

Mikor nem kapott választ, idegesen az ajtóhoz lépett, de a két őr rögtön elállta az útját. Perselus megtorpant, s egy gyors pillantást vetett az oldalukon levő kardokra. Valószínűleg nem lett volna okos dolog feldühíteni őket. Kíváncsisága azonban nem múlt el, tudni akarta, mi okozta ezt a veszekedést.

Így hát a legjobb megoldásnak azt találta, ha meghátrál.

- Elnézést- hajolt meg, s az őrök meglepődve nézték végig, ahogy kisétál a folyosóról.

Persze, nem ment túl messzire. A folyosót elhagyta, majd ügyesen elhelyezkedett a csarnok egy tartóoszlopa mellett. Az árnyékában az emberek nem igazán figyeltek fel rá, viszont neki tökéletes rálátása volt a folyosóra. Amikor a fiú elhagyja a helyet, ő nyugodtan a nyomába eredhet.

Az volt ugyanis a terve, hogy vállalja a fiú tanítását. Amíg itt van ezzel biztosíthatja, hogy sem neki, sem Dracónak nem lesz különösebb nagy problémája. Legalábbis ha nem tesznek valami óriási butaságot közben. De ha minden jól megy, a fiú nagyon hálás lesz, és talán ezt még ki is használhatja. Ha jól játssza a kártyákat, még megnézheti a börtönt is úgy, hogy a fiú semmit ne gyanítson.

A csarnokban még mindig ugyanolyan hangosodás volt, mint korábban. Kissé emlékeztette az egyetemi napokra, mikor végigsétált a fiatalok között. A különbség annyi volt, hogy most nem nevetés és a leckékről való viták jutottak el a füléig, hanem csak ez a monoton zümmögés. Egyetlen szót sem tudott kivenni, mintha ezek az emberek meg sem szólaltak volna. Egyik ide sietett, másik oda, volt aki vizet hordott, mások anyagokat és ruhákat, megint mások fegyvereket cipeltek jobbra-balra. Ez a háttérzaj kezdett nagyon idegesítő lenni, tudta, ha sokáig maradna itt, biztosan egy jó kis fejfájás lenne az eredmény.

Szerencséjére néhány perc múlva a fiú jött ki csörtetve a folyosóról, ő pedig végre elhagyhatta ezt a csődületet.

Kilépett az oszlop mögül és elindult a fiú után. Elég hamar utolérte, s megköszörülte a torkát.

A fiú kissé megugrott. Jól láthatóan nem várta, hogy bárki megszólítsa, vagy az útjába álljon. Valószínűleg az sem segített a dolgon, hogy épp egy veszekedésen volt túl. Bizonyára elgondolkodott a vita tárgyáról. Mikor megfordult Perselus egy pillanati meghökkent. Az üres tekintete, a falfehér arca és az a kis vágás a fiú arcán nem volt jó jel.

Egy pillanattal később azonban a zöld szemeibe élet költözött, s zavarodott kíváncsiságtól csillogtak. Bár az arca még mindig kissé fehér volt, kezdte lassan visszanyerni szokásos színét.

- Valami gond van, mester?- kérdezte rekedten. Megköszörülte a torkát, hogy visszanyerje a hangját, s várakozóan nézett Perselusra.

A professzor kutatóan nézett rá, mintha megpróbálta volna csak a pillantásából kiolvasni, mi is volt ez a nagy veszekedés. Mikor semmire sem ment ezzel, összehúzta a szemöldökét.

- Csak közölni akartam, hogy döntöttem azzal kapcsolatban, amit a reggel ajánlott- jelentette ki.

A fiú értetlenül nézett rá, majd lassan tovább kezdett lépegetni egy eddig ismeretlen folyosó felé.

- Micsodáról?- kérdezte végül.

- Az úszóleckék- mondta Perselus úgy, mintha valami nagyon unalmas és fölösleges dologról beszélnének.

A fiú egy pillanatig megtorpant, majd ismét tovább sétált. Perselus felhúzott szemöldökkel várta, hogy rákérdezzen a válaszára, de ő csak jobbra fordult, áthaladt egy ajtón, majd egy újabb folyosón indult el. Látszólag az egész hely olyan volt, mint egy labirintus. Tele volt zsákutcákkal, zárt ajtókkal vagy éppen hosszú, sötét folyosókkal és óriási, üres termekkel. Ha lett volna rá idő, Perselus roppantul élvezte volna ezt a kis kirándulást, hiszen nem minden nap van esélye az embernek megnézni egy kastélyt a régi valójában. Már az is sokat jelentett, mikor egy-egy múzeumban vagy emlékházban megvizsgálhatta a több évszázada élők nyomait. És azok tényleg csak apró kis nyomok voltak, halvány utánzatai azoknak a dolgoknak, amik itt álltak szinte minden sarokban.

A fiú még mindig semmit nem mondott, azonban Perselus a szeme sarkából látta, hogy megint elgondolkodott valamin. Most viszont a tekintete nem olyan üres volt, mint korábban, hanem visszafogott dühtől égett. Hamarosan a folyosó végén levő ajtóhoz értek, s a fiú elővett egy jókora rézkulcsot. Perselus biztos volt benne, hogy lehetett legalább fél kilós. Viszont tökéletesen illett az ugyanolyan nagyméretű ajtóba, s néhány perc múlva az ki is nyílt. Közben megfigyelte, hogy a zárrendszere valamennyire különbözött azoktól, amikhez hozzászokott. Kissé bonyolultabb mozdulatokkal lehetett csak kinyitni, és mégis, valahogy biztos volt benne, hogy ez akkor sem okozna meglepetést az ő idejében élő régészeknek, ha ajtóstól, mindenestől vinné el nekik. Furcsán ismerősnek tűnt, valószínűleg azért, mert láthatott már egyet-kettőt ezekből a szerkezetekből valamelyik kiállításon. Bár hogy konkréten melyiken, arról fogalma sem volt.

Aztán a fiú kilépett egy gyönyörű kis kertbe. Perselus elkerekedett szemmel nézte a kör alakú területet. Minden oldalról a kastély falai vették körbe, s csak fentről kaphattak a növények fényt, ennek ellenére minden egészségesnek, élettel telinek tűnt. Ahhoz képest, hogy még csak alig léptek be a nyárba elképesztően sűrű kúszónövények futottak fel a falakon, zöldre festve ezzel az amúgy unalmas egyszínű köveket. A kert közepén egy kis szökőkút állt, ami nem volt túldíszítve. A szürkületben -merthogy már nem sütött be a nap a falak közé-, a víz túlvilágian csillogott. Hogy ennek mi lehetett az oka, nem tudta, de az egész helynek varázslatos hangulata volt. A virágok és bokrok között a tücskök ciripeltek, s Perselusnak hirtelen az jutott eszébe, hogy vajon hogy kerülhettek azok ide, ha ilyen magasak a falak. A kérdést viszont elég hamar elvetette.

Az érzékek átvették rajta a hatalmat, a levegő esti frissessége, a növények illata, a szökőkút vizének bizsergése, a tücskök ciripelése, a sok zöld szín között bujkáló piros, sárga és fehér foltok olyan hatással voltak, mintha valaki szorosan megölelte volna és egy pillanatig minden gondja elszállt volna.

Ezt a hatást mostanában a meditálással sem tudta elérni, pedig azt már jó ideje gyakorolta.

Leült a szökőkút szélére, s becsukott szemmel mélyet szippantott a levegőből. Csak néhány csendes perc múlva jutott eszébe, hogy nincs egyedül, és hogy okkal kereste a fiút. Ekkor azonban kipattantak a szemei és körülnézett.

A fiú nem messze tőle feküdt a földön. Kezei a feje alatt voltak, s felfelé bámult az égre. Perselus is felnézett, de semmi érdekeset nem talált az égen. Egyetlen csillag sem látszott még. Az egész roppant unalmasnak tűnt, fogalma sem volt, mit néz rajta olyan elmélyülten a fiú.

Az este viszont gyorsan közeledett, a sötétség úgy borult mindenre, mintha függönyt húztak volna el egy ablakon. A fű szinte szemmel látható gyorsasággal lett harmatos, s a levegő jól érezhetően lehűlt. Semmiképpen nem volt itt az idő még holmi sátorozásra, s főképpen nem arra, hogy a hideg földön feküdjenek. Ha nem más, hát Perselus biztos volt abban, hogy egy jó kis tüdőbaj ilyen helyen végzetes kimenetelű, és neki cseppet sem volt kedve arra, hogy makacs kölyköket ápoljon ahelyett, hogy a hazatérést tervezze.

Meg aztán, már ő sem volt valami fiatal, neki sem hiányzott a nátha.

Így hát felállt, és a fiúhoz sétált. Felvont szemöldökkel nézett le rá, s várta, hogy végre magához térjen révedéséből. Úgy látszott, mégsem az eget kémleli, hanem csak ismét elgondolkodott valamin.

Bár oldalát fúrta a kíváncsiság, úgy gondolta, nem lenne okos dolog hirtelen rákérdezni, mi a gond. Nem mintha különösképpen érdekelné a fiú sorsa, de azért szórakoztatónak tűnt belelátni a múltba. Tudni, hogy itt is történtek olyan hétköznapi események, mint a veszekedés, anélkül, hogy kitörne egy óriási háború.

A fiú arcán megszáradt vér egyetlen fekete foltot alkotott. Aztán végre valahára úgy tűnt, ő is visszatér a jelenbe. Egy pillanatig hunyorított, mint aki nem lát túl jól, de végül rájött, hogy ki áll fölötte.

- Elnézést- mondta, s ülőhelyzetbe tornázta magát.

Mikor Perselus még mindig várakozóan nézett rá elpirult, aztán felállt.

- Te vigyázol a kertre?- kérdezte végül a professzor, hogy véget vessen a kényelmetlen csendnek.

- Öhm…- jött az intelligens válasz. – Nem.

Perselus felvont szemöldökkel várta a folytatást, de az nem jött. Végül megvonta a vállát, és az ajtó felé fordult.

- Ha már idevonszoltál, jó lenne, ha megmutatnád a visszafele vezető utat. Hacsak nem tervezel valami ronda halált számomra. Éhhalált, hogy egy ötletet adjak.

A fiú elkerekedett szemekkel nézett rá.

- Ó nem, dehogy mester, nincs szándékomban…- szabadkozott.

Perselus egy pillantással elhallgattatta, majd az ajtóra intett. A fiú, mintha halálra rémült volna, olyan sebességgel vette elő a kulcsot, s nyitotta ki a kaput. Perselus már épp várta, hogy fejvesztve elrohan, de fogalma sem volt, mi váltotta ki ezt a reakciót.

A fiú viszont megemberelte magát, mert hátralépett, és előreengedte őt. Viszont, ha jobban belegondolt, ez arról árulkodott, hogy van már egy kis tapasztalata az idegenekkel. Nem volt bölcs dolog a hátad mutatni egy lehetséges veszélyforrásnak.

Szó nélkül belépett az épületbe, s megvárta, míg a fiú visszazárja a kaput.

Miután a fiú mellé lépett, és elindultak a visszafele vezető úton, Perselus ismét megköszörülte a torkát.

- Nos- fordult a fiú felé. – Annyit akartam mondani, hogy vállalom azokat a leckéket. Megtanítalak.

A fiú hirtelen felkapta a fejét, majd próbálva elrejteni izgatottságát, bólintott egyet, s megállás nélkül folytatta útját.

Perselus összehúzta szemöldökét, de nem tett megjegyzést. Mióta kijött abból a teremből, a fiú nem volt önmaga. Már amennyire ő kiismerte… Azon a pár alkalmon, mikor szót váltott vele, egészen más oldalát mutatta. Ami azt jelenti, hogy vagy színészkedett, vagy pedig nagyon megrázta az a veszekedés.

- Holnap reggel, amint a nap felkel- jelentette ki.

Tudta, hogy akkor a víz még nagyon hideg lesz, de nem akarta az egész napot ezzel tölteni. Úgy gondolta jó lenne minél több embert maga mellett tudni, mielőtt bárminek is hozzáfognak. Két emberre már amúgy is számított. A tegnapi esemény azokkal a fiatalokkal jól jöhet még. Az a lány elég intelligensnek látszott, ha szerencséje van belőle kiszedheti úgy a dolgokat, hogy közben még hazudnia sem kell. És ha nem kell hazudnia, az azt jelenti, hogy mégis nagyobb haszna lesz belőle. A lány esetében nem jöhet szóba az, hogy beárulná valakinél, hiszen akkor az ő pályafutásának is vége lenne.

Perselus nem volt egy puhány alak. Mikor esélyt látott valamire, rögtön kihasználta. Az élet megtanította már erre. Tudta, hogy az ő helyében mindenki más így tett volna. A saját bőrén tanulta meg, hogy hogyan kell úgy kihasználni az embereket,úgy hogy közben ezt ők észre se vegyék. A gondolatokat úgy tudta a fejükbe ültetni, hogy azt gondolták, az ő ötletük volt az elejétől fogva. Ritka volt az az eset, mikor nem tudta úgy játszani a lapjait, ahogy akarta.

Halványan érzékelte, hogy a fiú ismét bólint.

- A tónál- jegyezte meg.

Tovább sétáltak visszafele a folyosókon és termeken keresztül. Perselusnak az az érzése volt, hogy soha nem fogja megtanulni, melyik hova vezet. Olyan volt, mintha állandóan változnának, mintha egy folyosó soha nem ugyanoda nyílt volna, ahonnan jött. Na persze… lehet, hogy ez az egész a gazdag fantáziájának szüleménye. Ki tudja, hány titkos ajtón jöttek már át, amiről csak a fiú tud.

És tekintve, hogy a titkos folyosókat ezek az emberek úgy építették, hogy titkosak maradjanak, nem is volt sok esélye, hogy valaha is újra megtalálja őket. (*)

- Azt hiszem, innen már megtalálja a szobájába vezető utat- mondta néhány perc csendes menetelés után a fiú.

Perselus körülnézett, s mikor úgy gondolta, hogy tényleg ismerős számára a hely, bólintott.

A fiú elgondolkodva nézett a semmibe, majd visszafordult a professzorhoz.

- Hét nap múlva ünnepséget rendez az apám- mondta határozott hangon. – Remélem, ott lesznek.

Perselus tisztán kihallotta a fiú szavaiból a parancsot, és a fenyegetést. Valószínűleg így oldotta meg azt, hogy soha senki nem utasították vissza. Meg aztán… mégiscsak egy hétről volt szó. Addig, ha szerencséjük van már rég otthon lesznek.

Épp azon volt, hogy visszautasítsa, de hirtelen meggondolta magát. Ha nemet mond, a fiú biztosan nem veszi jó néven. És egy duzzogó nemes nem jelentett jót.

Mély levegőt vett, majd villámló szemekkel bólintott egyet.

- Köszönjük, ott leszünk- mondta.

A fiú szeme egy pillanatra felcsillant, aztán megfordult és szó nélkül távozott.

Perselus még egy ideig utána bámult, aztán mikor befordult egy sarkon, ő is elindult megkeresni a szobájukat. Remélte, kiadós vacsora fogadja, és Draco is jó híreket hoz majd.

AN:

(*) Szerb Antal: A Pendragon legenda c. műben van egy hasonló megjegyzés.