8.

Draco úgy ugrott rá a süteményre, mint aki legalább egy hónapja éhezik. Perselus megvetően nézett rá, de azért ő is elég gyors ütemben falta az ennivalót.

A kastélybeli koszt után bárminek örültek, ami nem egyszerű gyümölcsből állt.

A süteményt semmi idő alatt eltűntették, majd lenyomtatták egy-egy jó pohár borral.

Draco arcán már az első néhány korty után megjelent egy apró kis pír. Meg kellett hagyni, az ital jó minőségű volt.

A vendéglátójuk elégedetten nézte a férfiakat a tűzhely mellől.

- Köszönjük - mondta Perselus, miután az utolsó korty bort is megitta. – Rég nem volt részünk ilyen kedves vendéglátásban.

- Ó semmiség, semmiség. – Molly rögtön hozzá látott, hogy eltakarítsa a maradékokat. – Na de meséljenek. Még nem láttam önöket errefele. Mikor érkeztek?

Perselus küldött egy figyelmeztető pillantást Dracóra, s a fiú megértette, hogy a professzorra kell hagynia a beszélgetést.

- Néhány napja érkeztem a tanítványommal. A kastélyban kaptunk szállást- válaszolt a férfi a kérdésre. – Ma délelőtt meglátogattuk a falut, de nem gondoltuk, hogy éppen vásár van. Éppen magyaráztam Dracónak az itteni fűszereket, mikor hallottuk az embereket.

A nő bólogatni kezdett.
– Ó, igen. Szörnyű volt- szemei megteltek könnyekkel, s előkapott egy kendőt a szoknyájából. – Ha nem lett volna az a fiatalember az én Ginevrám…

- Ha szabad kérdeznem, kicsoda volt az a férfi?- érdeklődött Perselus.

- Ezt sajnos nem tudom - rázta meg a fejét a nő, miközben a tűzhely körül tett-vett. – Ginevrának hamarosan meg kéne érkeznie. Talán ő elmondja maguknak. Viszont be kell vallanom, hogy nekem sem árulta el kilétét- mosolyodott el álmodozóan.

- Szóval úgy gondolja, a lánya ismeri?- kérdezte Perselus.

- Ó, igen- bólintott Molly. – Az utóbbi időben elég furcsán viselkedik- a nő a tűzhelyre helyezett egy lábosnyi vizet. – De hát meg kell mondanom, már éppen itt volt az ideje. Már csak ő az egyedüli, aki még nem repült ki a fészekből.

- Tehát vannak testvérei?- terelte el a témát Perselus olyan irányba, amiről tudta, hogy a nő valószínűleg szívesen beszél, és amiről tudta, hogy esetleg neki is haszna lenne belőle. Elvégre is Draco szerint a kedves Ginevrának az egyik testvére üldögél jelenleg bebörtönözve a kastély pincéjében.

- Természetesen- válaszolt a nő büszkén. – Ott van William. A kastélyban szolgál. És Charles- csillant fel a nő szeme. – Ő hadiparancsnok. Valószínűleg találkoztak is már velük. Aztán ott van még Percival. Sajnos őt elég ritkán látom, jelenleg Oxfordban tanul.

A nő itt rövid szünetet tartott, aztán folytatta.

- És a legkisebb fiam, Ronald. Jelenleg ő is a kastélyban tartózkodik. Tegnap látogatott meg- mesélt lelkesen. – Azt mondta, megmentette urunkat.

Perselus gyorsan Dracóra pillantott, de a fiú megrázta a fejét. Egyikük sem értette, hogy mi folyik itt tulajdonképpen. Vagy a nő hazudott, vagy Draco volt nagyon figyelmetlen.

Ebben az esetben viszont az volt az érzése, hogy Draco beszélt igazat. Nem lehetett annyira nehéz megállapítani, hogy az az illetőleges fiú a lány bátyja. Azt a vörös hajat lehetetlen volt utánozni.

- Említette Percivalt. Mondja csak, mennyi időbe telik innen Oxfordba jutni?- kérdezte Perselus.

Úgy gondolta, ha nem sikerül visszatérniük elég gyorsan a saját idejükbe, jó lenne olyan helyre menni, amit többé-kevésbé kiismer. Oxford volt tehát a legjobb megoldás erre.

- Ó, az egy igen hosszú út- mondta a nő. – Percival általában egy hét alatt szokott hazaérni, viszont ő néhány helyen meg szokott állni. Tudja, az ismerősei. Meglátják majd, Percival is befolyásos ember lesz!

Perselus kizárt a fejéből a nő szóáradatát, és elgondolkodott rajta, milyen lehetséges faluba csöppenhettek. A nő elmondottjai nem sokat segítettek, viszont annyival le tudta szűkíteni a kört, hogy bemért egy lehetséges sugarat körbe, Oxford körül.

A több napos utazás azt jelentette, hogy ha észak felé halad, akkor körülbelül Sheffield, Manchester, esetleg Liverpool jöhet szóba. Ezen a vonalon voltak erdők is, ami természetesen sokat segített. Elgondolkodott rajta, milyen falukat ismer ezeknek a városoknak a közelében, de nem sokat tudott összeszámolni. Errefelé soha nem járt még, s a térképismerete sem volt annyira részletes.

És persze még ott volt Middlesbrough, Birmingham, meg Newcastle. Ezek mind-mind lehetséges helyek lehetnek.

Hamarosan rájött, hogy csakis ezek jöhettek igazán szóba. Ha más irányba indult volna el valaki lóháton, néhány napon belül egyenesen valamelyik tengerbe rohant volna.

Odakintről hangos nevetés hallatszott be. Néhány fiatalember végigvágtatott lóháton az utcán, aztán ismét csak az udvaron kapirgáló szárnyasok törték meg a csendet. Perselus gyorsan összeszedte gondolatai, s újra vendéglátójukra összpontosított.

-… mondtam is nekik, hogy már éppen ideje családot alapítani. Hamarosan Ginevra is ki fog repülni, ha minden igaz- nézett jelentőségteljesen a férfiakra, mintha azt várta volna, hogy valamelyik közülük bármelyik pillanatban őszinte szerelmet valljon a lányának.

 Perselus komoly arcot erőltetett magára, s megértően bólintott. A nő elégedetten csivitelt tovább.

- Elvégre nem engedhetjük meg, hogy hírnevünk foltos legyen. Valakinek folytatnia kell a vonalat, és kérem, ebből a házból csakis becsületes emberek kerültek ki. Egy nőnek mindenre fel kell készülnie! Nézzenek rám! A férjem jelenleg urunk saját testőre! Szinte sosincs itthon. Hát sírtam én valaha is ezért? Nem. Minden gyermekemet tisztességesen felneveltem. Mondtam is Charlesnak, hogy egy tisztességes feleség felneveli a porontyokat akkor is, ha a férje odavesz valamelyik csatában.

Perselus megköszönte minden fennvalónak, hogy az ajtón végre belépett a vöröshajú lány.

- Hát maguk meg kik?- jött a hang.

- Na de Ginevra!- méltatlankodott az anyja. – Hogy beszélsz a vendégeinkkel? Ezek az urak messziről jöttek, s arra voltak kíváncsiak, hogy jól érzed-e magad így a reggeli eset után.

A lány gyanakvó pillantást küldött Dracóra. Perselus meg volt róla győződve, hogy nagyon is jól tudja, miért vannak itt. A professzor hidegen figyelte, hogy a kedves Ginevra megpróbálja felvenni a semmitmondó arckifejezését.

A kis vöröshajú egész tehetséges hazudozó volt, de Perselusszal nem lehetett könnyen kibabrálni. Tudta, mit keressen a mozdulataiban, mire kellene hatni, hogy kiugrassa a bokorból.

Viszont ezt nem most akarta. Nem itt. Mint egy szorgos méhecske, úgy gyűjtötte az információkat. Minek árulná el idő előtt, hogy mire gyanakszik? Nem csak Ginevrának okozna bajt, hanem magának is. Nyilvánvaló volt, hogy mi folyik itt. A drága anyukának fogalma sem volt, mibe dugta a lánya az orrát. Márpedig Perselus úgy gondolta, hogy a vöröshajú eddig a bandájával töltötte az időd. Valószínűleg kiadott nekik mindent arról, ami a délelőtt történt.

- Semmi bajom- vetette oda a lány félvállról a férfiaknak, aztán anyja ciccegését hallva még hozzátette. – Köszönöm kérdésüket.

Az anyuka helyeslően bólintott, aztán félrehúzta a tűzhelyről a vacsorát, és elindult az ajtó felé.

- Megyek, bezárom a csirkéket - magyarázta közben, s sokatmondó pillantást vetett a házban üldögélő csoportra.

Perselus ismét azon kapta magát, hogy el kell fojtania egy mosolyt. Ha nem arra készülne, hogy megszöktessen egy rabot, s aztán Dracót hazavigye, még élvezné is az ittlétet.

Igen, ez a gondolat többször is eszébe jutott már, mióta itt van. Ha nem lenne itt a szőke, talán nem is sietne annyira haza.

Mikor hármasban maradtak Ginevra összehúzott szemöldökkel nézett rájuk.

- Mit akarnak?- követelte.

Perselus értetlenkedő arckifejezést erőltetett magára. Draco kissé fészkelődött, de nem szólalt meg.

A lány egyre frusztráltabbá vált.

- Nem kell a tudatlant játszani- csattant fel végül. – Mit keresnek itt?

- Nem keresünk mi semmit- válaszolt Perselus. – Csak tudni akartam, hogy jól van-e.

Pár percig mindenki hallgatott, aztán Perselus tovább beszélt.

- Nézze, kisasszony. Néhány napja érkeztünk ide, bármily hihetetlennek is tűnik, nem tudhatjuk, kicsoda ön. Így hát kérem, ne gyanúsítgasson semmivel.

Draco hitetlenkedő pillantást küldött Perselus felé, s Ginevra követte példáját. Perselus elégedetten hátradőlt, s felvonta szemöldökét, mintha ezzel próbálná arra ösztökélni a többieket, hogy csak merjenek valamit mondani.

A lány végül karba tette a kezét, s látszott rajta, hogy egyáltalán nem hitte el azt, amit Perselus mondott. Ennek ellenére nem próbált tiltakozni.

- Na és mondja csak, mit keresnek itt?- kérdezgetett tovább a lány.

- A tanítványommal járjuk körbe a világot - magyarázta készségesen Perselus.

Ginevra szemei elkerekedtek, majd szórakozottság jelent meg bennük. Vetett egy pillantást a némán üldögélő szőke fiúra, aztán elmosolyodott.

Gyorsan előhúzott egy széket, és lepuffant rá.

- Meséljen csak, merre jártak? Honnan jönnek?

- Északról - lépett be Molly az ajtón. – Oxford felé mennek.

- Remek, remek- lelkendezett a lány. –Mindig is el szerettem volna menni a Loch Nishez. Ugye jártak arra?

Perselus rögtön belement a játékba.
– Hát persze- bólintott rá.

- Thomasszal találkoztak?- kérdezte Ginevra.

- Milyen Thomasszal?- nézett rá kérdő tekintettel Perselus. – Rengeteg Thomast ismerek.

- Hát Lord Learmont- tisztázta a vörös.

- Hmm- tettette Perselus, hogy elgondolkodik a dolgon. –Igen, ismerős a név.

- És mit gondolnak, igaz az, amit mondanak róla?

- Részben- okoskodott Perselus.

Szeme sarkából látta, hogy Draco ijedt pillantással néz rá. Molly hitetlenkedő arckifejezését is észrevette, s a Ginevra felől érkező szórakozottság sem kerülte el a figyelmét. Ennek ellenére tovább folytatta a szereplést.

- Találkoztunk vele. Viszont az elég rég volt. Azt mondta, hazafelé siet.

- Á, értem- bólogatott a lány, s váltott egy pillantást anyjával.

Odakinn más szürkülődött, s Perselus úgy gondolta, jó lenne ha nem a teljes sötétségben sétálnának a kastély felé. Annyira még nem ismerte ezt a helyet.

- Nos, akkor mi mennénk is- állt fel, s Draco követte példáját. – Szeretnénk időben visszatérni.

A két nő bólogatni kezdett.

- Mi pedig köszönjük, hogy meglátogattak.

A professzor, és tanítványa nyugodt tempóban sétáltak az ajtóig. Molly és lánya szorosan a nyomukban voltak.

- A mielőbbi viszont látásra hölgyeim- hajolt meg előttük a férfi, majd miután kilépett a kapun, sarkon fordult, és menetelni kezdett az utcán. Maga mögül hallotta a két nő heves suttogását.

- Bolond lyukból bolond szél fúj- jött a fiatalabbik hangja. – Még hogy találkoztak Thomasszal.

- Pedig micsoda rendes embereknek tűntek- ciccegett az anyja.

Perselus halkan felhorkantott, Draco pedig felé fordult.

- Ez meg mi volt?- kérdezte a fiú. – Csak azt ne mondja, hogy nem ismeri azt a legendát. Most sültbolondnak néznek majd minket.

- Pontosan- bólintott rá Perselus. – Ezért sem fog túlságosan gyanakodni rád.

- De nem értem, minek jöttünk el egyáltalán ide. Semmit nem tudtunk meg.

- Dehogynem- válaszolt Perselus. – Az a lány valamiben settenkedik. Az anyja sem volt teljesen őszinte. Most már csak arra vagyok kíváncsi, miért nem említette, a másik két fiút is. Meg vagyok győződve róla, hogy a lány náluk volt az erdőben. Az anyja meg erről mit sem tud.

- De miért nem kérdeztük ki arról az alakról?

- Nem volt rá elég idő- vonta meg a vállát a férfi. – Úgy gondolom, lesz még rá alkalmunk.

- Azért nem lesz furcsa neki, ez az egész?

- Micsoda?- nézett Dracóra kérdően a férfi.

- Hogy csak úgy betoppanunk hozzá. Nem hiszem, hogy elfelejtett volna.

- Nem, valóban. Ezért volt ez a kis színjáték. Mindig úgy gondoltam, hogy a legzseniálisabb emberekben van valami kis ütődöttség. Gondolj csak az igazgatóra. A légynek sem tudna ártani. És az eddigi hírünk is csak biztosítani fogja arról, hogy nem vagyunk teljesen normálisak, és ezért nem kell túlságosan félniük sem tőlünk.

- Eddigi hírünk?- kérdezte Draco. – Milyen eddigi hírünk?

- Ugyan már! Fogadni mernék, hogy legalább három falu távolságnyira tudják azt, hogy két furcsa idegen érkezett ide. Üres kézzel. Teljesen jó állapotban levő, de idegen kinézetű ruhákban, tisztán. Az, hogy semmiképpen nem illünk a képbe, fogalmunk sincs arról, hogy errefelé pontosan mik a szokások. Sőt, szerintem már a fél falu azt is tudja, hogy épp most a kastély felé tartunk, annak ellenére, hogy egyetlen ember sem tartózkodott a közelben, míg átvágtunk a falun.

Draco ásítva bólintott egyet, majd megdörzsölte a szemét.

- Csak nem vagy álmos?- nézett rá a tanár hitetlenkedve.

- Nem- rázta meg a fejét Draco, majd hogy állítását „megalapozza” még egyet ásított. – Na jó, fáradt vagyok. Meg egy kicsit a szemeim is fájnak.

- A szemeid?- kérdezett vissza Perselus.

- Hmm- értett egyet a fiú. – Holnap én is lejöhetek a tóhoz?

- Felőlem- vonta meg a vállát Perselus. – Nem lesz esetleg túl hideg a méltóságos úrnak?

- Ha-ha- nézett rá kissé hunyorogva a fiú.

A férfi megforgatta a szemeit, majd gyorsított léptein. Már csak az hiányzott, hogy a kölyök állva aludjon el.

AN:

Lord Learmont, True Thomas, Thomas of Ercildoune és Thomas the Rhymer egy és ugyanaz a személy. Tom egy hires skót próféta volt, aki a tizenharmadik században, állítólag Thomas Rymour de Ercieldoune néven élt.

Azt mesélik róla, hogy a prófétáló képességét a manók királynőjétől kapta. Negyven napon és negyven éjszakán át utazott vele együtt le, az alvilágba, és hét éven át szolgálta őt. Úgy tért vissza, hogy csak az igazat tudta kimondani.

Az egyik leghíresebb próféciája arról szólt, hogy mikor a Tweed folyó elönti Merlin sírját, Skóciának és Angliának egy királya lesz. Ez meg is történt, pont mikor James királyt koronázták meg.

Úgy járja a mendemonda, hogy Thomas a kastélyában ünnepelt, mikor az a hír érkezett, hogy egy fehér szarvassuta sétálgat nyugodtan a falu utcáin. Ő elhagyta a kastélyt, és soha többé nem tért vissza. Állítólag a manók birodalmába ment.

Ami a Loch Nist illeti- nem, nincs elírva. Mindannyian Loch Ness-nek ismerjük, viszont a skótok ilyen nyelven ismerik. Gondoltam, jobban illik a hangulathoz, ha ezt használom.