52. fejezet – Valentin

Draco Malfoy és Charlie Weasley Valentin-napon házasodtak össze. A Malfoyok kérésére a ceremónia kicsi volt, és hellyel-közzel nem volt nyilvánosságra hozva, csak a közvetlen család vett részt rajta. Albus elrendezte, hogy az összejövetelt a Szükség Szobájában tudják megtartani aznap este, amit egy privát családi vacsora követett, a roxforti házimanóknak köszönhetően. Maga a szoba úgy nézett ki, mint egy tavaszi kert – ez kellemes változás volt a kastély parkjában elterülő téli hóhoz képest.

Albus, Perselus és Harry a kilenc Weasleyvel együtt már a szobában vártak, mikor a Malfoyok megérkeztek. Lucius és Narcissa egymás oldalán léptek be, mindketten elegánsan, dísztalárba öltözve, amelyek valószínűleg külön-külön is többe kerültek, mint amennyit Arthur egy év alatt keresett. Annak a gyémántsornak az árából, amit Narcissa nyaka körül viselt, az asszony megvehette volna az Odút, és mindent, ami benne volt, legalább tízszeres felárban. De a gazdagságot félretéve, egyikük sem volt boldog. A nő még mindig gyönyörű volt, és szinte semmit nem változott az saját iskolai évei óta. Elgyötört, arrogáns, öntelt arcot vágott, ami sötét ellentéte volt Molly arcán levő elpirult vigyornak. Draco, aki a szüleit követte ugyanolyan szép, mardekárzöld talárban, majdnem kifejezéstelen arcot vágott. Csak a szemében levő szikra utalt arra, hogy örül, hogy itt lehet.

Míg a két idősebb Malfoy nyilvánvalóan nem örültek a dolgok alakulásának, a Weasleyk mind jókedvűek voltak. Bár az világos volt, hogy Charlie párválasztása meglepte őket, de a házasság ötlete, és egy új családtag befogadása örömmel töltötte el őket. Molly meglepte a kissé zavarodott fiatalembert, mikor melegen megölelte, aztán hozzálátott, hogy kiegyenesítse a haját és a talárját, amit felborzolt. Nyilvánvaló volt az ifjú félisten arcán levő sokkból, hogy fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a nő viselkedésével – egy apróság, amire mind Ron, mind Harry szórakozottan vihogni kezdett. Azzal a köszöntéssel ellentétben, amit Draco kapott az új családjától, Charlie nem zsebelt be mást, mint egy lekicsinylő mosolyt Narcissától.

Lucius megállt Perselus mellett, míg fia megpróbálta bemutatni az anyját a Weasley klán többi részének.
- Azt hittem, csak közvetlen rokonság lesz itt – jegyezte meg idősebb szőkénk, s röviden Harryre pillantott, aki Ron mellett állt. Perselus csak vállat vont, mivel nem volt szándékában bocsánatot kérni az ittlétéért. Igazából sem ő, sem Albus nem bízott a Malfoyokban, hogy egyedül maradjanak Weasleyékkel.
- Harryre közvetlen családtagként tekintenek.

A bájitalmester észrevette a furcsa, spekulatív pillantást, ami átvillant Lucius szemén. A gondolat, hogy a Malfoy családot a Weasleyhez köti, valószínűleg kibírhatatlan volt, de gyanította, hogy a fájdalmat valamivel enyhítette a tudat, hogy Harry Potterre közvetlen családtagként tekintenek. A „boldog” örömapa kétségtelenül ezt a saját előnyére fogja használni, s utalni fog majd a nyilvánosság előtt arra, hogy sokkal jobban érdekelte a Potter-Pitonokkal való egyesülés, mint Weasleyékkel.

A kezdeti köszöntések után Lucius ragaszkodott hozzá, hogy lássa a házassági szerződést. Dumbledore mesteri munkát végzett a szerződéssel, de a nyilvános ceremónia megkezdése előtt a Malfoy családfő elvi kérdést csinált abból, hogy átolvassa az iratot. Megvitatott néhány pontot, egyfolytában megpróbálta a dolgokat a saját javára fordítani, bár kevés helye volt a kompromisszumnak a Cedo dokumentációban. Mégis, volt néhány apró pont, ami a két fél belátásától függött, és Charlie jelezte, hogy hajlandó ezeket nyíltan megbeszélni.

Perselus figyelmesen nézte a tárgyalást, kíváncsi volt arra, vajon mit próbál összeügyködni Lucius. Tudta, Charlie Weasleynek nincs háttere a varázslótörvényekben. Habár Arthur a törvényvégrehajtó részlegen dolgozott, a hivatalos szerződések nem az ő szakterületei voltak. A fiatal Percy, aki mohón a közelben volt valószínűleg többet értett, mint a család többi tagja. Ha nem lett volna Dumbledore, hogy figyelje az eljárást, Perselus attól félt volna, hogy Charlie bajba keveri magát azzal, hogy tárgyalni kezd a szőke varázslóval. Elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatal férfit megedzették abban, mit kell mondania. Úgy tűnt, már előre tud minden pontot, amit Lucius fel fog hozni, és mindegyik ajánlathoz volt ellenérve – egy sima elutasítás egyeseknél, és kompromisszum másoknál, amelyek igazából nem adnak fel semmit.

A mardekárosok vezetőjét eléggé megzavarta a sárkányszelídítő látható rátermettsége ebben a tárgyban, ezért Dracóra fordította figyelmét. Míg a fiú csendes és diszkrét volt, nem akart apja szigorú szemeibe nézni, kedvenc bájitalmesterünk észrevette, hogy néhány alkalommal, mikor Charlie ellenzett bizonyos pontokat, a fiú arcán győzelem futott át. Hirtelen rájött, hogy a vörös hajú fiatalember felkészültsége magától attól a sárkánytól jött, akit megszelídített. A „szőke herceg” figyelmeztette őt minden pontról, amit az apja fel fog hozni, és elmondta neki, hogyan ellenezze.

Míg nyilvánvalóan keresztfiából hiányzott a bátorság, hogy nyíltan provokálja az apját, az „exgriffendélesnek” nem voltak ilyen félelmei, és szinte örömmel csinálta. Meglepődve azon kapta magát, hogy halkan kuncog – Charlie és Draco rettentő párt alkotnak majd. Gyanította, kapcsolatuk közelről sem lesz olyan egyenlőtlen, amilyenre a szerződés utalt. Dracónak szemmel láthatóan megvolt a képessége és az intelligenciája, hogy a háttérből manipulálja az eseményeket, és a szelídítő nemcsak meg volt elégedve ezzel, de örömmel meg is engedte neki. Önelégülten elmosolyodott. Luciusnak soha nem lesz igazán esélye velük szemben.

Maga a ceremónia rövid és egyszerű volt, s ismét Albus tartotta. Formailag eléggé hasonlított arra a ceremóniára, amiben Harry és Perselus vettek részt, bár ez egy elég szenvedélyes csókkal végződött a két kérdéses fél között. Molly Weasley a látványra könnyekben tört ki, és törölgetni kezdte a szemeit a zsebkendőjével, amit a férje adott neki. Vele átellenben azonban egy elég hideg tekintetű Narcissa Malfoy fújtatott megvetően az irányába.

A szertartás alatt Perselus azon kapta magát, hogy saját házastársára pillant. Hat hónappal ezelőtt pontosan ugyanebben a pozícióban voltak, mint Charlie és Draco, és mindketten lemondtak a hagyományos csókról – még a gondolata is visszataszító volt. Elgondolkozott rajta, hogy mit tenne most ugyanebben a szituációban. Kételkedett benne, hogy lemondana a lehetőségről, hogy büntetlenül megcsókolja a fiút, ha meglenne rá a lehetősége, nyilvánosság ide vagy oda. De mi lenne Harry reakciója? A fiú elég furcsán bámult Dracóra és Charlie-ra, s halvány szín jelent meg az arcán. Vajon magukat képzelte-e ugyanebbe a szituációba? - merült el egyre jobban a gondolataiban.

Felemelte a kezét, és megérintette a kristálymedált, ami a nyakában lógott – a kő jól el volt rejtve a ruhája alatt, de érezte erős jelenlétét a bőrén, állandóan emlékeztetve őt arra, hogy ott van. Visszagondolt arra a pillanatra, mikor először látta, a pillanatra, mikor megérintette, és azon kapta magát, hogy nem először gondolkodik el rajta, mit jelenthet. Mint minden más, aminek köze volt Harry Potterhez, ez is nyugtalanná tette és összezavarta.

Kissé vonakodott a Valentin-napi szokásoktól. Albusnak szokása volt eltúlozni a díszeket Roxfort körül, és a tanulók több mint boldogak voltak, hogy részt vehetnek a furcsa ajándékozásokban, amelyek az ünneppel jártak. Mint házasember, Perselus tudta, hogy elvárják tőle, hogy vegyen valamit a házastársának – végül is így illett. Még az érdekházasságokban sem mellőzték az ilyen udvarias gesztusokat. Így ma délután, az órák után megajándékozta Harryt egy nagy dobozzal, amit griffendélvörös színű papírba csomagolt.

Kétséges hogy valaha is elfelejti a Harry arcán levő kifejezést, mikor meglátta a dobozt. Ron és Hermione minden bizonnyal felvilágosították arról, hogy a szokás és a kötelesség miatt neki is adnia kell valamit – de gyanította, a fiú inkább egy buta üdvözlőlapot várt, mint amilyent Roxmortsban árultak, a nagy doboz helyett, amit kapott.

Szórakozott csendben figyelte, ahogy a fiatalember kinyitotta az ajándékát, és egy óriási adag megkönnyebbülés söpört végig rajta, mikor Harry arcán felcsillant az öröm. A köpeny, amivel megajándékozta igazán látványos volt. Még januárban rendelte meg, miután visszatértek Winter Landsből, és tudta, hogy házastársa valószínűleg soha az életében nem fog ehhez hasonló ajándékot kapni.

A köpeny szép volt – magas mandarin gallérral, a vállainál és mellkasánál méretre szabva, a derekánál ízlésesen elvékonyodva és a csípőnél kibővülve egészen térdhosszúságig. De az anyag volt az, ami látványossá tette a köpenyt. Míg a belső réteg a legerősebb sárkánybőrből készült, a külső réteget pedig baziliszkusz pikkelyekből varrták – pontosan annak a kígyóéból, amelyiket Harry pusztította el a Titkok Kamrájában. A sárkánybőr szinte egyetlen pengét sem enged át, de kevés védelmet nyújtott a legerősebb bűbájok ellen. A fekete pikkelyek a fényben a szivárvány színeit tükrözték, s a köpeny nemcsak egy gyakorlati vért volt, de egy igazi műremek is. Ugyan szabó készítette a fiú méretére, de megbűvölték arra az esetre, ha megnőne, vagy páncélt akar használni alatta.

Harry soha nem volt hiú, vagy megszállottja valamelyik ruhájának, amit a bájitalmester vásárolt neki, de a benne lévő griffendélest teljesen megigézte a köpeny. Rögtön fel is vette és a hálószobában levő tükörhöz rohant, hogy megcsodálja – Perselus elégedett mosollyal az arcán követte.

- Klassz! –jelentette ki a fiú, miközben magát csodálta a tükörben – ami tényleg nagy dicséret volt. Az a megelégedettség, amit Perselus érzett, hogy ilyen jól fogadták az ajándékát, eléggé meglepte – nem kellene ennyire örülnie egy ilyen kis csekélységnek. De Harry látványa, ahogy a köpenyt viselte, az örömtől csillogó szemei olyasmit művelt a belsejében, amit nem igazán tudott megmagyarázni.

A fiatalember néhány pillanattal később meglepte, mikor előhúzott egy kis dobozt a nadrágzsebéből, és átnyújtotta – ez is a szokásos vörös papírba volt csomagolva.
- Ez a tied – mondta a fiú, kissé elpirult arccal. – De közelről sincs olyan vagány, mint ez a köpeny. Nem tudtam, mi mást adhatnék neked… – nézett rá bocsánatkérően, s hangja szégyenkezően elcsuklott, bármit is tartott a dobozba rejtve. Szemmel láthatóan nem érezte az ajándékát megfelelőnek ahhoz képest, amit Perselus adott neki.

Szórakoztatta a gondolat, hogy Harry vett neki egyáltalán valamit. Lehúzta az apró csomagról a papírt, s azt latolgatta, vajon ki segített neki kiválasztani az ajándékot. Valószínűleg Hermione – az elmélet, miszerint a griffendélesek megbeszélték, mi lenne a legmegfelelőbb Valentin-napi ajándék a savanyú bájitalmesternek, sokkal jobban szórakoztatta, mint kellett volna. Kétségtelenül valami furcsa bájital hozzávaló lesz a dobozban, vagy talán a fiú a humoros utat választotta, és viccként egy szív alakú cikeszt vett neki.

A lélegzete is elállt a döbbenettől, mikor végre levette a doboz tetejét, és meglátta a benne fekvő tárgyat. Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy értékes ékkő – de Perselus már eleget látott ezekből, hogy tudja, mi van előtte. Ez egy Szívkő volt – Harry Szívköve, hogy még pontosabb legyen.

Mindegyik hatodéves tanulónak el kellett készítenie egy Szívkövet – ez egy olyan feladat volt, amit az év elején átváltoztatástan órán kezdtek, és bűbájtanon fejeztek be. A diákok ezen dolgoztak különböző órákon az év első felén. Normálisan a hatodévesek a Szívköveket kora februárra fejezeték be, és a tanulók között népszerű Valentin-napi ajándék volt.

Ez volt a diákok első bevezetése a mágikus tárgyak készítésének művészetébe – egy képesség, amihez nagyon kevés varázslónak vagy boszorkánynak volt tehetsége. Fölösleges mondani, hogy a legtöbb Szívkő értéktelen volt, kivéve a szeretők vagy családtagok között, mint emléktárgyak. Azok, akiknek nem volt kedvesük, akiknek odaadhatták volna a köveiket, általában az anyjuknak adták. Perselus saját hatodéves Szívköve – egy elég furcsa kinézetű ametiszt, aminek a közepe sajnálatosan megrepedt – egy poros dobozba volt eldugva, valahol a hálószobájában. Nem sokat ért, azt leszámítva, hogy kapott rá egy osztályzatot, mert befejezte. Nem volt senkije, akinek odaadhatta volna.

Maguknak a köveknek nem sok erejük volt – egyszerűen csak arra tervezték őket, hogy megőrizze annak a varázslónak vagy boszorkánynak a mágikus lenyomatát, aki készítette. Harry köve azonban egyedülálló volt. Többségük nem sokkal volt több egy kristálynál – mindegyikük szénrögből készült, s hosszadalmas átváltoztatástan órák alatt alakították át őket. Néhány varázslónak vagy boszorkánynak sikerült igazi drágakövet alkotnia – rubintot, smaragdot, gyémántot, zafírt vagy ametisztet – bár ehhez elég nagy mágikus önkontroll kellett, ami a legtöbb tizenhat-évesből hiányzott. McGalagony szerint a Granger lánynak sikerült egy elég lenyűgöző zafírt, Dracónak pedig egy elég vonzó kinézetű gránitot alkotnia.

Első pillantásra Perselus azt mondta volna, hogy Harryé smaragd, de a színe nem igazán stimmelt. A makulátlan kristálytiszta felépítése ennek a kőnek sokkal sötétebb volt, mint bármelyik smaragdnak, amit valaha is látott, és rubintvörös csíkok futottak szét a kőben, ami egyik smaragdban sem lelhető fel. Azt mondhatta volna, hogy a rubint színű repedés keresztezte a kristálytiszta struktúrát, de egyetlen törést sem látott a kőben. Egyszerűen tökéletesen nézett ki.

De az igazi döbbenet akkor jött, mikor Perselus hozzáérintette az ujját, Harry mágikus lenyomatát keresve. Elégszer érintett már ilyen köveket – a mardekárosok imádták megmutatni neki az a kreálmányaikat egyik évről a másikra. Tudta már, mire számítson, mikor kezébe vesz egy ilyen tárgyat. De az a jelenlét, amit érzett, mikor ujjai végigsimították a kő felületét, nem hasonlított semmihez, amit eddig valaha is tapasztalt. Megérinteni ezt a követ olyan volt, mintha Harry mágiája lüktetett volna benne, mintha nyers áram futott volna végig benne. Hirtelen visszaemlékezett arra az éjszakára, mikor Remus megvadult, és ő elvesztette önkontrollját, és megcsókolta a fiatalembert álmában. Képes volt érezni a mágiáját, amint a bőre alatt zümmögött, s belerészegedett. Ez olyan volt, mint Harry puszta mágiája – a megállíthatatlan áradás, ami kitört a fiú önuralma alól, és gyakran káoszt csinált a körülötte levő világból. De valahogy mégis sikerült befognia mindezt az érzést – ezt a jelenlétet – a Szívkövének határai közé. Míg magának a kőnek lehet nincs igazi ereje – semmi képessége, vagy feladata, amire használni lehetne – ez akkor is egy igazi mágikus tárgy volt.

- Tudom, hogy butaság – mondta a griffendéles restelkedően, miközben Perselus némán állt, és a kezében levő kőre bámult. – De mindenki azt mondta, ez a szokásos Valentin-napi ajándék a hatodévesek között. Egy könyvet akartam neked venni, de Hermione azt javasolta, ez jobb lesz. Ha nem tetszik, még mindig megvehetem a könyvet… – nyugtalanul hallgatott el.

- Nem! – vágta rá a férfi rögtön, kimondhatatlanul meghatódva. – Ez… ez… – bizonytalanul megrázta a fejét. – Megtisztelsz – vallotta be végül. – De biztos vagy benne, hogy ezt nekem akarod adni? Biztos vagy benne, hogy nem szeretnéd inkább a keresztapádnak adni?

Még a kevésbé lenyűgöző Szívköveket sem adták oda általában. Ha nem volt szeretőjük, a varázslók a családjukban tartották a követ, hogy később, mikor a halál végül eljön, a sírkőbe ágyazzák be, hogy századokkal később is lehessen érezni még a varázsló mágikus lenyomatát.

Egy furcsa kifejezés futott át Harry arcán.
- Miért adnék a keresztapámnak Valentin-napi ajándékot?

Perselus ismét megrázta a fejét.
- Nem Valentin-napra – javította ki. – Úgy értettem a követ. A Szívköveket általában családban tartják.

A fiatalember erre megmerevedett, arckifejezése furcsán zárkózottá vált.
- Mi egy család vagyunk, nem?

Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit mondott, de ez volt az első, hogy Perselustól kért megerősítést. Azokból a zöld szemekből ilyen intenzív pillantással szembesülve, a férfi csak annyit tudott tenni, hogy bólintott, képtelen volt arra, hogy bármit is megtagadjon Harrytől. Ha a fiú azt akarta, hogy egy család legyenek, akkor ki volt Perselus Piton ahhoz, hogy ezt a köteléket elutasítsa? Kezdett rájönni, hogy akarta ezt a köteléket – sokkal jobban akarta, mint bármi mást eddig az életében.

- Köszönöm – mondta inkább, s markába zárta a követ.

A zárkózott ábrázat eltűnt a griffendéles arcáról, és rávigyorgott.
– Köszönöm a köpenyt – válaszolt boldogan. – Ez pompás! Meg akarom mutatni a többieknek a toronyban! – Ezzel el is rohant, hogy eldicsekedjen a köpenyével, szemmel láthatóan megkönnyebbülve, hogy a Valentin-napi csere ilyen jól ment.

Perselus egyedül maradt a hálószobájában, s szorosan fogott egy követ, ami szinte dalolt Harry erejétől.

Később, mikor figyelmesen bámulta a kristály zöld színét és a furcsa rubint szálakat a struktúrájába bűvölve, azon kapta magát, hogy elgondolkodik rajta, hogy van valami furcsán ismerős benne, mintha valahol már látott volna valami hasonlót. A lelkébe költözött egy megérzés, egy furcsa, zavaró megérzés, amit szinte rögtön a tetszés hevének írt le. De aztán A-Fiú-Aki-Túlélte körül semmit sem lehetett magától értetődőnek venni. Tudta, hogy nincs választása, minthogy felhozni a témát később Albusnál.

Nem akart megválni a kőtől, így egy láncra erősítette, és a nyaka köré csúsztatta. A tunikája alá rejtette, s engedte, hogy a kő a szíve fölött pihenjen. Olyan érzés volt, mintha Harry egy kis részét hordozná magával. Olyan nevetségesen romantikus elképzelés, gondolta, teljesen undorodva magától. De ez akkor sem állíthatta meg abban, hogy viselje a tárgyat.

Meglepődve vette tudomásul, hogy kellemes érzéssel tölti el, hogy Harry is úgy döntött, hogy hordani fogja az ajándékát. A házassági ceremónia alatt mellette állt, s a köpeny fekete pikkelyein megcsillant a mágikus tavaszi fény, ami megvilágította a szobát. Az ifjú griffendéles nagyon elegánsan nézett ki, karcsú alakja több szempárt is magára vonzott a szobában. Perselus észrevette azt a tekintetet, amit Lucius küldött a fiú felé – elkapta a pillanatot, mikor a szőkeség szemei összehúzódtak, ahogy végre rájött, milyen állatnak is vannak ilyen pikkelyei. Perselus felé küldött egy pillantást, s a Bájitalok Mestere csak felhúzta egyik szemöldökét gúnyolódó köszöntésként. Malfoy leginkább felelős a baziliszkusz jelenlétéért a Roxfortban – ez egy olyan esemény, ami majdnem azzal végződött, hogy meghalt az egyetlen leánysarja annak a családnak, amibe a fia most beházasodik. Ilyen körülmények között még Lucius Malfoy is tudta, mikor fogja be a száját, és tartsa meg magának a véleményét.

A ceremónia végén Draco és Charlie aláírták neveiket a házassági szerződésen, majd Arthur és Lucius is követték őket tanúként. Mindkét családfő kapott egy-egy másolatot a szerződésből, s egy harmadik másolatot Dumbledore mágikusan küldött el a minisztériumba, hogy bejegyezzék. Miután ezzel a formalitással végeztek, Charlie egy olyan bűbájt használt, amit csak a sárkányszelídítők ismertek, hogy levegye a Sárkány aranyat Draco nyaka körül. Viszont Dracónak adta az aranyat, megengedve a fiúnak, hogy megtartsa a tárgyat, amit nyilvánvalóan nagyra értékelt. A szőke fiatalember egy ritka mosollyal tüntette ki a férfit, amire Molly ismét könnyekben tört ki.

A szertartás után a nagy csapat leült az ebédlőasztalhoz, amit a Szükség Szobájának egyik sarkában állítottak fel, hogy megüljék az esküvői lakomát, amiről a házimanók gondoskodtak számukra. Lucius és Narcissa jelenléte ellenére ünnepélyes volt a hangulat – nehéz volt visszatartani a Weasley klán természetes bujaságát, és egyikük sem érezte úgy, hogy tettetniük kellene bármit is, csak hogy kiengeszteljék a formalitásokat, amikhez a Malfoyok hozzá voltak szokva.

Ami Dracót illette, őt nyomasztották az események. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogyan egyesüljön azzal a családdal, amelyiket élete legnagyobb részében gyűlölt és megalázott. Perselus ismét azon kapta magát, hogy újfent lenyűgözte a Weasley család nagylelkűsége, miszerint Charlie testvérei több mint hajlandóak voltak, hogy esélyt adjanak keresztfiának az újrakezdésre. Még Ron is, akinek hosszú utálattal teli közös történelme volt Dracóval, visszafogta a nyelvét, és elkobzott egy-két tréfatárgyat az ikrektől, mielőtt ráuszították volna bárkire is.

Már javában ették a finomabbnál finomabb falatokat, mikor Narcissa megszólalt – elég furcsa volt, hogy eddig nem tette meg.

- Ugye nem terveztetek semmit, te és Draco a nyárra, Charlie? – kérdezte, a beszélgetés egy elcsendesedett pillanatában. – Azon gondolkodtam, hogy a nyarat a toscanai villánkban tölthetnétek. Vagy talán a görög szigetet választanátok? Előkészíttetem a jachtot nektek, és az egész nyarat túrázással tölthetitek. Hát nem lenne csodálatos? – a kérdését inkább a saját fiához intézte intézte, de kegyesen Charlie-ra mosolygott.

Perselus tudta, hogy Harry figyelmeztette Charlie-t azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amit Sirius Black mondott Narcissáról, és elgondolkodott azon, vajon Dracónak elmondták-e a férfi gyanakvását. A Mardekár-ház vezetőjének kétsége sem volt afelől, hogy ha Charlie elköveti azt a hibát, hogy Narcissa kezei közé kerül, s elzárkózik egyik villájukban valamelyik privát szigetükön, soha többé nem látják majd újra. A Cedo szerződés megadta Charlie-nak azt az erőt, hogy uralhassa a saját sorsát, de egy egyszerű gyilkosság véget vetne a házasságnak, és Draco ismét visszatérne apja uralma alá.

Draco Charlie-ra pillantott, nyilvánvalóan azt tervezve, hogy megengedi, hogy a házastársa rendezze a szituációt, de Perselus látta a fiú kék szemeiben az óvatosságot. Charlie csak elmosolyodott.
- Köszönöm, Narcissa – bólintott az ajánlatra. – De még semmit nem terveztünk. Nekem dolgoznom kell, mint tudod, a nyár zűrös időpont a sárkányszelídítőknek. Csak azért vehettem ki szabadságot ezen a télen, mert sok sárkány hibernál a hideg időben.

- Akkor nem kell a teljes nyarat ott tölteni – válaszolta az alabástrom asszony, s arckifejezése pontosan elárulta, mit gondol azokról, akiknek dolgozniuk kell a megélhetésért. – Talán egy vagy két hetet? Draco szeret utazgatni, nem igaz, kedves?

- Már alig várom, hogy láthassam Romániát, anya – felelte fia. – Látni akarom, hol dolgozik Charlie, látni akarom a sárkányait.

- Tényleg? – húzta fel a boszorkány egyik szőke, kényes szemöldökét, nyilvánvalóan hihetetlennek tartotta az ilyesmit. – Azt hiszem, a toscanai időjárás sokkal jobb lenne mindkettőtöknek. És neked tényleg be kéne mutatnod Charlie-t a család távolabbi tagjainak: ez így helyes. Elrendezem az utazási terveket…

- Ó! – kiáltotta Molly izgatottan, közbevágva Narcissa mondatába. – Mind eljöhettek az Odúba! Hát nem lenne csodálatos? Megismerhetitek az összes Weasleyt, Arthurnak olyan sok unokatestvére van! És a Prewetteket! Találkoznotok kell az összes unokatestvéremmel!

Mind Lucius, mind Narcissa riadtnak tűntek az ötlettől, de még mielőtt bármit mondhattak volna ez ellen, Molly ismét könnyekbe tőrt ki, s a szemét törölgette a zsebkendőjével.
- Óh! Sajnálom! – szólalt meg megint, aztán fékezhetetlenül kuncogni kezdett. – Csak olyan boldog vagyok! Nem akarok ilyen érzelmes lenni, csak a babával nem tudok uralkodni magamon.

Egy pillanatra mindenki ledermedt – aztán mind a hét Weasley gyerek egyszerre kiáltott fel:
- Baba!

Perselus azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit mondjon.

Molly meglepetten nézett rájuk.
- Még nem mondtam? – egy gyors pillantás a férje felé, aki fejét rázva mutatott rá, hogy valójában senkinek sem mondott semmit.

- Anya? – kérdezte Ginny ledöbbenten. – Te… Terhes vagy?

A fiai mind őt bámulták: tekintetük túlságosan is érzelmes anyjuk és büszkeségtől dagadó apjuk között járt.

- Igen! – értett egyet Molly boldogan. – Pontosan akkor történt, mikor visszajöttél Winter Landsből, Harry. Nem tudom, mi ütött Arthurba!

Minden szem Arthurra szegeződött, akiben annyi báj volt, amint megvonta a vállát. Az asztal távolabbi végén Perselus észrevette, hogy Albus a kezeivel takarja el a száját, ezzel tompítva a kuncogást, ami elég nyilvánvaló csillogó szemében. Nem volt benne biztos, hogy a Weasleyk észrevették az időzítés jelentőségét, de látta a halvány pírt, ami megjelent Harry arcán, miközben a fiú megilletődötten nézett rá.

- Remus úgy fogja szégyellni magát magát – suttogta neki a fiú, és a férfinek egyetértően bólintania kellett. Úgy tűnt, nem csak Perselus és Charlie voltak az egyetlenek, akiknek a libidójukat befolyásolta a vadság átruházása.

Narcissa kissé elborzadt a kijelentésre. Lucius viszont egyszerűen bosszús volt, és hideg pillantást küldött felesége felé, mintha mindez valahogy az ő hibája lett volna. Perselus jól tudta, hogy az idősebbik szőke félisten mindig is több gyereket akart, gyanította, amellett, hogy utálta Arthur életmódját, még irigyelte is a sok gyermeket, akikkel megáldották.

A bájitalmester átnézett az asztalon Albusra, aki tósztra emelte a poharát a boldog alkalomra. Mardekárosaink pótapja csak felsóhajtott – kétségtelenül, Albus fejében ez még egy jó pont volt a vérfarkas számláján. Úgy tűnt, még egy olyan dolog is, mint egy megvadult farkas, képes volt valami pozitívat alkotni, még akkor is, ha az az ember eszméletlenül feküdt egy barlangban. Pont, amire szüksége volt a világnak: még egy Weasley. Úgy tűnt, a Roxfortban soha nem lesz olyan év, amikor abból a családból nem jár oda valaki.

Az elég beszédes Weasley családnak köszönhetően a vacsora úgy ért véget, hogy Narcissa nem kapott semmilyen ígéretet Charlie-tól. Draco és az ő sárkányszelídítője elmennek majd egy privát helyre a következő öt napban egy rövid mézeshétre. A Malfoy trónörökös már elrendezte, hogyan tarthat lépést a tanulással. Miután a páros eltűnt a zsupszkulccsal, amit Dumbledore adott nekik, Harry és a többi Weasley gyerek a Griffendél toronyba indultak az estére. Perselus és Albus elkísérték Mollyt, Arthurt és a két Malfoyt a főkapu előtt várakozó fiákerekhez. Jobbnak tartották, ha megbizonyosodnak arról, hogy Lucius elhagyja az épületet, anélkül, hogy túl sokat időzne.

Miután mindenki elment, az igazgató kedvenc bájitalmesterünkre mosolygott.
- Azt hiszem, beszélni akarsz velem valamiről.

Perselus csak bólintott. Úgy tűnt, az idős mágus tudja, mikor van rá szükség, bár megesküdött rá, hogy nem olvas a gondolatokban. Talán csak kifejezetten jó lett abban, hogy a mozdulatokból olvasson? Akárhogyan is, Perselus követte őt fel a Roxfort számos lépcsőjén, Dumbledore magánirodájába a saját tornya tetején. Fawkestól egy boldog trillázás köszöntötte őket, mikor beléptek a zsúfolt helyiségbe. Miután megsimogatta a főnixét, Albus megidézett egy adag teát, és intett Perselusnak, hogy üljön le a számos fotel egyikébe, ami az asztala előtt állt.

- Albus – kezdte a férfi bevezetés nélkül. – Láttad valaha közelről Odin szemét?

A kérdése nyilvánvalóan meglepte az igazgatót, s elgondolkodva simogatta a szakállát, mielőtt válaszolt.

- Közelről nem – vallotta be. – Távolról láttam csak, mikor Voldemort közeledett a kastélyhoz. És azt hiszem, van róla egy kép valamelyik újságcikkben, bár elég rossz minőségű volt.

- Hogy nézett ki? – siettette a már nagy kort megélt varázslót kollégája.

Albus félrepillantott, mintha egy távoli emléket nézett volna.
– Zöldszínű volt, mint egy smaragd, de vörös szálak voltak belebűvölve. A legenda szerint vagy Odin zöld szeme volt, vagy azt jelképezte. A vörös csíkok állítólag azok a vénák, amelyek véreztek, mikor kiszedték a fejéből.

Bólintva, mivel erre a válaszra várt, Perselus a talárjának galléra alá nyúlt és felemelte a láncot, amit a nyakában hordott. Levette a láncot, és kinyújtotta a Szívkövet Albusnak, majd letette a férfi asztalára, kettejük közé.
- Hasonlított erre?

Albus szemei elkerekedtek a sokktól.
- Perselus, hol…?

- Ez Harry Szívköve – magyarázta a bájital professzor, mielőtt a másik folytathatta volna. – Ma délután adta nekem. Szeretném azt hinni, hogy véletlenül hasonlít ennyire Odin Szemére. Harry közelről is látta a követ.

- Odin Szeme felrobbant a kezében – erősítette meg Akitől-Még-Voldemort-Is-Tart. – Elpusztult, ebben biztos vagyok. Nem hazudott róla, valójában elég biztos vagyok benne, hogy Harry nem is gondolt azóta a dologra. Ez nem lehet a Szem.

- Tudom – bólintott Perselus egyetértően. Mostanra már a szobában levő minden portré őket nézte, a volt igazgatók összetömörültek a legközelebbi képekben, hogy közelről láthassák a követ. – Biztosan egy Szívkő. Érintsd meg.

Albus kinyújtotta egyik ráncos kezét, és könnyedén a kő felületére helyezte az ujjait. Albus kék szemei elkerekedtek a döbbenettől félhold alakú szemüvege mögött.
- Merlin! – kiáltotta az idős férfi. – Minerva és Filius mondták, hogy a fiú Szívköve rendkívüli, de nem vártam ilyesmit! – Felemelte a követ, és úgy fogta a kezébe, mintha nem bírta volna elengedni.

- Harry látta közelről Odin Szemét, és valószínű, a tudatalattijában megmaradt a mintája, anélkül, hogy tudta volna – jelentette ki Perselus, mintha magát is próbálta volna meggyőzni. – De te tudod, milyen nehéz magától értetődőnek venni? Főleg az abban a kőben elhelyezett erő fényében?

Az egykori griffendéles csak együttértően bólintott.

- Jó volna, ha tudnám, hogy mit mondhatnék neked, Perselus – sóhajtott. – Bevallom, pont ugyanolyan zavarodott vagyok, mint te. Halvány lila gőzöm sincs, mit jelent ez, ha jelent egyáltalán valamit. Minden megérzésem azt súgja, hogy ez nem több egy Szívkőnél, valódi erő vagy képesség nélkül…

- De ott van az a marcangoló kétségszikra – fejezte be helyette barátja. –, mire lehetett képes Odin Szeme?

Albus bizonytalanul megrázta a fejét.
- Sok történet volt. A leggyakoribb azt mondta, képes volt megtalálni olyan dolgokat, amik elvesztek.

A másik férfi zavarodottan húzta össze a szemöldökét.

- Egy helymeghatározó bűbáj is meg tudná ezt tenni – mutatott rá. – Azt hittem, hogy legyőzhetetlenné tesz egy varázslót. Hogy lehet egy ilyen kis tárgyat fegyverré változtatni?

Abból, amit hallott, Voldemort egy erős fegyverként forgatta Odin Szemét. Választás nélkül tudott vele ölni, és robbanó erővillámokat küldött a védőbűbájokra, meg a Roxfort falaira. Képes volt leigázni minden lény elméjét, akik körülötte voltak.

- Nem úgy – rázta meg fejét az igazgató. – Megtalálni, ami elveszett, nem azt jelentette, hogy tárgyakat megkeresni, hanem inkább energiákat. A Szemmel szó szerint megtalálhattad a Sors Fonalát, az élet és a halál fonalát, a Föld rejtett energiáit, a Végzet Útját. Borzasztó erő ez bárkinek is van a hatalmában, hát még egy olyan őrültnek, mint Voldemort.

Perselus megremegett a leírástól, de kissé megkönnyebbülést is érzett. Harry Szívkövének nem volt ilyen képessége – csak egy nagyon erős mágikus lenyomat volt, amit egy rendkívüli fiatalember készített.

Albus elgondolkodva nézett le a kőre, ami még mindig a kezében volt.
- Nem tudom, miért néz ez úgy ki, mint a Szem, Perselus – vallotta be az idős varázsló. Kinyújtotta a kezét, hogy visszaadja. – De rendkívüli és értékes ajándék, amit nagyra kell becsülnöd. És talán… – elgondolkodva megrázta fejét. – Igazad van, semmit nem lehet magától értetődőnek venni, ha köze van Harryhez.

A mardekárosok vezetője visszacsúsztatta a láncot a nyakára, s ismét elrejtette a követ a ruhája alatt. Dumbledore elmerengett, s ő figyelte, ahogy a már sok mindent megélt férfi hátradől a székében, s ismét mélyen elgondolkodva simogatja a szakállát.
- Albus? – kérdezte találgatva, vajon mi zavarja ilyen nagyon a férfit.

- Az utóbbi időben elég sok levelet kaptam Harryvel kapcsolatban – vallotta be Albus. Perselus azokra a nászajándék halmokra gondolt, amiket kapott, és az új levelekre, amelyek azóta özönlöttek, hogy az ifjú griffendélest elhurcolták volna Winter Landsre. Vajon Albust is bosszantották az eltérített levelek?

- Még több rajongói levél? – kérdezte.

A Roxfort igazgatója elmosolyodott, de megrázta a fejét.
- Láttam párat azokból a halmokból, amiket kaptál, de nem. Ezek a levelek külföldi kormányoktól érkeznek hozzám. A világon sok ember érdeklődik Harry iránt.

Külföldi kormányok! A bájitalmester azon kapta magát, hogy összezavarodik a gondolatra. Persze tudta, hogy a történetek Harry Potterről gyakran a világhírek közé jutnak, de legnagyobb részben az az őrület, ami a fiút követte a Brit Szigeteken maradt.

Albus előredőlt, és az asztalon pihentette a könyökét, ujjait összekulcsolta elmélkedésében.
- Mindenhol a világon látomásaik voltak Voldemortról a Látóknak – magyarázta.– Mindegyik jövendölés bizonytalan és nehezen érthető, de a TELJES varázslóvilágot megriasztotta. Hosszú ideje a világ nagyjából mellőzött minket, mert azt hitték, Voldemort csak Britanniát akarja meghódítani. Most már nem olyan biztosak abban, hogy meg fog elégedni csak az Egyesült Királysággal. Mindenki fél. És abból, amit hallottam, Voldemort utazgat. Nem csinált semmi szörnyűséget, amiről bárki is tudna, de egyik országból a másikba megy, egyik kontinensről a másikra. A jelenlétét az egész világon érzik.

- És ezért kérdeznek Harryről? – találgatott Perselus. Már az is elég rossz volt, hogy Britannia elvárta egy tizenhat éves fiútól, hogy megmentse őket, de hogy a teljes világ felé fordítsa figyelmét, az már elfogadhatatlan volt.

Dumbledore egyetértően bólintott.
- Ők sem tudják jobban, mint mi, hogy mit tegyenek.

- De elvárják Harrytől, hogy ő tudja, mit kell tenni? – követelte kedvenc bájitaltanárunk.

- Csodákat várnak, Perselus – válaszolta a másik. – És Harry karriert csinált magának abból, hogy csodákat visz véghez.

- Pusztán hülye szerencse! – ellenkezett Piton. – Ez őrültség!

- Rólad is kérdeznek, Perselus – folytatta Albus.

Perselus összehúzta szemöldökét.
- Rólam? – rázta meg a fejét. – Mi van velem?

- A Harryvel való házasságodról érdeklődnek. Nincs a világon egy olyan ország sem, amelyik ne akarná Harryt magának. Ha nem lett volna tény, hogy már házas, biztos vagyok benne, hogy még több házassági ajánlattal lennék ellepve, mint ami már amúgy is van.

Eltartott egy pillanatig, míg a szavak burkolt célzását megértette, és mikor ez megtörtént, az ízig-vérig mardekáros férfi felháborodásában felugrott.
- Több?! – követelte. – Azt akarod mondani, hogy házassági ajánlatokat kaptál Harrynek, annak a ténynek ellenére, hogy mindenki tudja, hogy összeházasodott velem?! – nem várt féltékenység futott át rajta, amit az ilyen esetekben érzett felháborodás követett.

Albus csak vállat vont.
- Sok hely van a világon, ahol egy erős és magas rangú személynek több házastársa is lehet. Az angol törvényeket mindenütt követik a világban. Nem nehéz az embereknek kitalálniuk, hogy a házasságotok csak érdekből jött létre, hogy megvédjük Harryt a minisztériumi kandidátusoktól. És elég Látó van a világban, akik elég tehetségesek ahhoz, hogy rájöjjenek, Harry még mindig szűz.

Szíve erre összeszorult, s hideg futott végig rajta. A válás nagyon szokatlan volt a varázsvilágban, de egy házasságot elég könnyen semmissé tehetik, ha nem hálják el. Komolyan nézett az idős varázslóra.
- Azt akarod mondani, hogy… sürgetnem kellene a dolgot? – volt egy része, amelyik elborzadt a gondolattól, de sajnos ugyanekkora része remélte, hogy az igazgató igent mond. Milyen könnyű lenne meggyőznie magát, hogy vegye el azt, amit akar, mindenki javára. Ez talán egy olyan tett lenne, ami valahogyan nemesi és igazolt lenne.

- Nem – rázta meg a fejét a másik, amitől ugyanolyan mennyiségű megkönnyebbülés és csalódás mosott végig a testén. Nyugtalanul fel-le kezdett járkálni az irodában, érzései bizonytalanok voltak, teste ideges.

Albus egy pillanatig nézte, aztán folytatta.
- Tudattam, hogy a köteléketeket a Házasság Köve választotta. Ez valamennyire biztonságot ad neked. Nincs más választásuk, mint hogy tiszteletben tartsák összetartozásotokat. De a problémát felszínre hozták, és valószínűleg nem fog eltűnni. Lesz majd egy időszak a jövőben, mikor döntened kell… – elhallgatott, és újból megrázta a fejét. – Nem – javította ki magát. – Mikor döntenetek kell. Ezt nem lehet meglépni nélküle. Túl sok választást vettek már el tőle.

Minden egyes szóval, amit az igazgató kiejtett a száján, érezte, hogy a világa összeomlik – a jövője engesztelhetetlenül kicsúszik a kezei közöl. Csikorgatni kezdte a fogait, s visszanyelte a rosszindulatú szavakat, amiket rá akart olvasni barátja fejére, hogy mindezt megállítsa, mielőtt megtörténik. Neki akart esni valakinek – meg akart szabadulni a dühétől, mielőtt az őt pusztítaná el. Hogy merészel valaki így beleszólni az életébe?! Hogy merészel valaki egyáltalán beleavatkozni a házasságába!?

- Akkor hát nem szeretnéd feladni? – Albus szelíd hangja az idegeire ment. Kevesebb, mint egy hónapja megkérdezte, hogy szerelmes-e a fiúba, akkor nem volt képes rá válaszolni, és most sem volt szándékában.

- Nem ez a lényeg! – kiáltotta dühösen. – Nem fogok veled valami olyan nevetséges beszélgetésbe elegyedni, mint a szerelem! – Öklével az iroda falába bokszolt s ezzel felzaklatta a közelben levő portrékat. Ismét elkezdett fel-le járkálni a helyiségben, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. A pánik és a düh háborúzott benne. – A fene egye meg, Albus! Ezt te tetted velem!

- Nem vártad, hogy érdeklődni fogsz majd iránta? – találgatott Dumbledore.

- Nem érdekel! – kiáltotta. – Nem érdekel! – De ahogy kimondta, már tudta, hogy ez hazugság. Isten látja lelkét, mennyire érdekelte. Túlságosan is. Azon kapta magát, hogy lesüllyed az igazgató asztala előtti székre. – A fene egye meg, Albus – suttogta, s most azért küzdött, hogy legalább egy kevés visszatérjen az önkontrolljából. Mély lélegzetet vett. Nem tudta lerázni a dühöt, a mohó, birtokló idegességet, hogy valaki, bárki elvenne tőle olyasmit, ami az övé. – Én vettem el – morogta. – Én fogadtam el őt, mint házastárs. És nem fogom engedni sem neked, sem a minisztériumnak, sem bárki másnak, hogy elvegyék tőlem!

Albus arckifejezése olvashatatlan volt, miközben lágyan megkérdezte:
- És mi van, ha szabad akar lenni?

A szavai eltűntették a szelet Perselus vitorlái alól. Mert persze, volt egy személy ebben a világban, aki meg tudta volna ingatatni – egy vélemény, amiről nem hitte, hogy még el tudná utasítani. Mit tenne, ha Harry kinyitná a szemét és rájönne, hogy a világ szó szerint az övé, és hogy nem kellene megelégednie egy középszerű házassággal, egy olyan férfivel, akit alig viselt el? Azon kapta magát, hogy keze görcsösen fogja a Szívkövet, ami a nyakában lóg, és ami annak a varázslónak a lenyomatával pulzál, akinek még csak remélni sem tudja, hogy párja lehet.

Pillantása céltalanul járt körbe a szobában, míg meg nem állt egy ártalmatlan kék kristálygolyón, ami a számtalan polcok egyikén ült. A Házasság Köve kezdte el ezt az egészet, ez a hülye tárgy, ami annyi életet tönkretett már. Felállt, átsietett a szobán, és leemelte a kristálygolyót, majd a mélyébe nézett.
- Perselus Piton – mondta tisztán, és várta a képet, amiről tudta, hogy meg fog a mélyén jelenni. Harry Potter mosolygó arca nézett ki rá a fényből, ami pillanatnyilag a kő szívében égett.

Senki más nem volt a világon számára. A fiú volt a lélektársa. Mi a poklot kezdhet ezzel?

- Menj a fenébe, Albus! – mondta csendesen, miközben visszatette a Házasság Kövét a helyére, majd megfordult, hogy kimenjen a szobából. Az igazgató némán engedte, hogy így tegyen.

AN:

Olyan sok ember kérdezett a Valentin napról, hogy az utolsó pillanatban úgy döntöttem, megírom az ajándékcserét Harry és Perselus között. Ahogy történni szokott olyan gyakran ezekkel a dolgokkal, megoldott egy olyan problémát, ami később lett volna. Szerencsés véletlenek.