Mikor Remus legközelebb felébredt azon kapta magát, hogy egy ismerős ágyon fekszik, abban a szobában, amit Dumbledore adott nekik a Roxfortban. Valaki kicserélte vagy átváltoztatta a ruháját pizsamára, s az utolsó néhány nap – hónap - eseményei ellenére meglepően felüdülten érezte magát, bár egy picit éhesnek is.

Mikor kinyitotta a szemét azon kapta magát, hogy egy mosolygó Sirius Blackre néz, aki az ágy szélén ült, s őt nézte. Az illata körbevette őt, s gyanította, hogy barátja nem hagyta el oldalát, mióta idekerült. Érezte, hogy a benne levő farkas megmozdul, mint mindig, éhesen a párjára, de először életében az érzés nem töltötte el riadtsággal. A farkast megfékezték, békés volt, mintha már nem harcolt volna az emberi természetével.

- Üdvözöllek itthon, Holdsáp! – mondta Tapmancs ragyogva, vigyora versengett a napfénnyel, ami a magas és keskeny ablakon át sugárzott.

Remus kinyúlt és megfogta barátjának a kezét, majd elmosolyodott, mikor kedvese is ugyanolyan szorosan fogta meg az övét. Gondolatai végre kezdtek kitisztulni – emlékezett egy részére abból, amit Sirius mondott neki, mikor próbálta kiküzdeni magát a megvadult őrületéből, ami fogva tartotta. Istenem, az őrület! Most olyannak tűnt, mint egy rémálom. Elgondolkodott rajta, hogy vajon bántott-e valakit, hogy kárt tett-e abban a világban, amit annyira próbált megvédeni. Halványan emlékezett az ellenállhatatlan gyilkolási vágyára. Draco Malfoy volt, igaz? Vajon bántotta a fiút?

A Malfoy kölyök megpróbálta elvenni a párját – a farkas dühös követelései még mindig ott lapultak az elméjének mélyén, de sikeresen félrelökte őket. A racionális emberi ész tudta, hogy egyedül Lucius a hibás, nem a fia. Milyen furcsa volt, hogy ilyen könnyen képes elcsendesíteni a farkast, bár a vágyat, hogy megfogja Siriust, és soha ne engedje el, nem lehetett ilyen könnyen elnyomni. De aztán rájött, a vágy nem egyedül a farkashoz tartozott. Viszont miért volt ilyen könnyű? Ezek szerint működött Perselus bájitala?

- Sirius, sajnálom… – kezdte, csak hogy félbeszakítsák.

- Ne merészelj bocsánatot kérni! – parancsolta a másik szigorúan. – Már egyszer megbeszéltük ezt. Senkinek sem tartozol bocsánatkéréssel. Felejtsd el, Holdsáp.

Felejtse el? Remus bizonytalanul pislogott. Csak úgy… felejtse el… mikor nem is tudta, milyen eredménye volt az őrületének? És komolyan, annyi minden volt, amiért bocsánatot kell kérnie. Nem csak azért, mert így elvesztette önuralmát, hanem mert elutasította Siriust mindazon hónapok alatt, míg a férfi őt „üldözte”. Nem kellett volna ennyit hezitálnia. Tényleg kétségbe vonta, hogy Sirius szereti? Lehet, hogy a férfi ingatag és könnyelmű, de soha nem volt hazug.

- De… – nem volt benne biztos, hogyan tegye fel a kérdést.

- Teljesen a tiéd vagyok – biztosította Sirius. – Szabad, nőtlen, független, kivéve az egész köröznek-egy-olyan-gyilkosságért-amit-nem-követtem-el dolog, és egészen szerelmes egy bizonyos volt vérfarkasba, aki úgy tűnik nem képes megérteni, milyen jó fogás is vagyok én.

Képtelenül arra, hogy visszatartsa magát, Remus megmarkolta Sirius ingét és magára húzta, vad csókcsatába hívva száját. Nem sok tapasztalata volt ezen a téren - úgy gondolta elég tehetségtelen volt ebben a témában, de ez sokkal inkább arról szólt, hogy megízlelje a karjaiban lévő férfit, s azt több mint kielégítően tudta, hogy kell csinálni. Kedvese nyögése alapján úgy gondolta, nincs panasz. Nem tartott sokáig, hogy a másik átvegye a hatalmat, és mielőtt észrevette volna, Remus elveszett egy érzéki mámorban, s elgondolkodott rajta, eddig miért is vonakodott annyira.

Siriusnak végül levegőt kellett vennie, de az arckifejezése, ahogy lenézett rá olyan volt, amiről Remus tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni. Csillogtak valaha is ilyen fényesen azok a kék szemek? Olyan volt, mintha Azkaban minden árnyéka és a háború sötétsége pillanatnyilag eltűnt volna, s nem hagyott volna mást, mint a szép, pompás fiatalembert, akit gyermekkorából ismert. A szíve érzésektől dagadt.

- Szeretlek – mondta neki, s azt kívánta bárcsak bevallotta volna ezt a fantasztikus dolgot már akkor régen, mikor először meglátta Sirius Blacket a beosztásukon a Roxfort Nagytermében. Ugyanolyan igaz volt akkor, mint most.

- Persze, hogy szeretsz! – értett egyet Sirius boldogan, s lehajolt, hogy ismét megcsókolja.

Ezúttal Remus nyögött fel, átkarolta testét és közelebb húzta. Nem bírt elég közel jutni hozzá, vágyott a másik férfi szikár alakjából felé áradó hőre. Mikor Sirius egyik lábát az övéi közé csúsztatta, Remus levegőért kapkodott az érzéstől, s ívben megfeszült. A farkas fel akarta falni a férfit, el akarta venni, ami az övé, de ugyanakkor a benne levő ember tudni akarta, hova vezeti Sirius. Bájital ide vagy oda, Remus még mindig érezte a vénáiban folyó nem emberi erejét, s tudta, hogy átveheti az uralmat bármilyen fizikai kontaktuson közöttük. Óvatosan végigsimított kezével a férfi hátán, akarattal finoman és gyengéden tartva érintését. Később, ígérte meg a farkasnak, s az ember elsőbbséget élvezett.

A másiknak nem tartott sok időbe, hogy rájöjjön, ezúttal nem fog vonakodni, nem fogja visszautasítani közeledését, és mint minden „igazi griffendéles” kihasználta ezt a felfedezést. Rángatta és húzta pizsama felsőjét, amit viselt, míg a gombok leszakadtak, s feltárták a mellkasát.

Remus leküzdötte a szégyenérzetet, ami feszélyezte. Utálta a sebhelyeket, amelyek elcsúfították a testét. De akármilyen félelme is lett volna, gyorsan enyhítették Sirius gyengéd érintései. A teste lángolt, ahogy Sirius végighúzta ujjait majd ajkait a sebhelyek hosszú vonalain, s úgy imádta a testét, mintha egy műremek lett volna. A csendesen elsuttogott kedveskedések gyógyír volt a szívére, és még a farkas is megnyugodott az érzékeit felülmúló mámorító eufóriától.

Több testi kontaktust akart, így mohón húzta le választottja ruháit, felfedve a testet, amit már jól ismert. Sirius soha nem szégyellte testét, tinédzserként minden szégyenérzet nélkül öltözött át előtte. Ez nem változott meg felnőttként sem, s csak Remus visszafogottsága tartotta vissza attól, hogy ne tegyen többet, mint itt-ott néhány rövid pillantást lopjon. Most kibámulhatta magát, megérinthette az erős, sima bőrt és a hosszú izmok vonalát, amit mindig csodált. Annak a ténynek ellenére, hogy a farkas sokkal erősebbé tette, mint bárki, akit valaha ismert, Sirius magasabb és izmosabb volt, mint ő. Még az Azkaban sem rabolta el ezt a szépséget.

Végül együtt levették minden ruhájukat, majd mohó kezekkel és ajkakkal, egymást felfedezve feküdtek együtt. Remus folyamatosan küzdött a velejáró szégyenlősséggel, és a hezitálással, ami minden új érzéssel együtt párosult, de úgy tűnt, Sirius rettenthetetlen, s buzgón mutatott meg neki olyan dolgokat, amiről csak olvasott, és még nem hitte igaznak.

Nem is egyszer azon kapta magát, hogy levegőért kapkod és felkiált a gyönyörtől, az őt elöntő fizikai érzésektől, melyek benne égtek, és az érzelmektől, melyek a szívében és lelkében bugyogtak. Mire Sirius behatolt a testébe, keményen és mélyen, mind a farkas, mind a férfi teljes harmóniában voltak, attól a hittől, hogy semmi nem volt tökéletesebb a világon, mint ez a hő, ez a szerelem. Felüvöltött, mikor elélvezett, s hallotta, hogy vele együtt Sirius is kiáltja a nevét. A párom, gondolta Holdsáp. Végre, a párom!

Később a páros kimerülten, de boldogan egymás karjaiban feküdt, míg Sirius elmesélte Remusnak az eseményeket, amiket elmulasztott a hosszú álma miatt a Titkok Kamrájában. Remus elpirult és szégyenkezve eltakarta az arcát, mikor megtudta, hogy a vadság átültetése hogyan hatott a különböző emberekre, akik a szobában voltak. Molly terhességétől még jobban, mint az, hogy Charlie hirtelen Dracót kezdte „üldözni”. Megalázottan felnyögött.

- Ó, és Piton szerelmes Harrybe – mondta neki Sirius. – De nem tudom, hogy ennek van-e valami köze a vadság átültetéséhez. Legalább is nagyon jó lenne, ha nem lett volna köze hozzá. Meg kellene ölnöm, ha megérintette Harryt.

- Honnan tudod, hogy szerelmes belé? – kérdezte Remus meglepetten, jobban elcsodálkozva ezen az információn, mint Charlie-n és Dracón. De aztán visszaemlékezett, mikor látta, hogy viselkedett Piton Winter Landsben, és úgy gondolta, mégsem kellene meglepődnie.

Sirius csak megrántotta a vállát.

- Csak mondott valamit korábban. És mint egy tipikus mardekáros, teljesen képtelen feldolgozni. Azt hiszem, valami bajuk van úgy általában a mardekárosoknak. Abban a pillanatban, mikor valami kellemes és pozitív érzés érinti meg az összefonnyadt szívüket, megsül az agyuk, valahogy úgy, mint egy vámpír a napon. Vagy egy csiga, ha sót szórsz rá.

Mellőzve az elég otromba leírást, Remus megkérdezte:

- Mi van Harryvel? Ő is…?

- Kérlek! – ellenkezett Sirius. – Pitonról beszélünk. Lehet, hogy Harry fiatal, de nem bolond. Jobb ízlése van ennél! Mellesleg, azt hiszem majdnem sikerült meggyőznöm Harryt, hogy vonuljon kolostorba. Bár azt hiszem… rendesebbnek… kell lennünk Pitonnal. Végül is meggyógyított.

Remus erre összehúzta szemöldökét, emlékezve valami másra, amit Sirius korábban mondott. Volt vérfarkasnak hívta.

- Nem tudhatjuk, hogy működött-e a bájital a következő teliholdig – emlékeztette Remus. – Úgy értem, az animágus bájital működött, de ott van az esély, hogy elvesztem az önuralmam, és átváltozom teliholdkor.

Sirius viszont csak rávigyorgott, mintha a világ legcsodálatosabb tréfáját vitte volna véghez.

- Holdsáp – mondta vidáman. – Két napja alszol. Tegnap este volt telihold. Fel sem ébredtél alatta.

Múlt éjjel? Remus sokkoltan nézett rá. Egy telihold emelkedett fel, majd ment le, és ő észre sem vette? Semmi átváltozás, semmi fájdalmas csonttörés és ínszakadás, semmi gyötrődő ordítás, ahogy a teste csavarodik és vonaglik a hónapos őrület kínzása alatt.

Érzelmek mostak végig rajta, s zokogás szabadult fel ajkai mögül, ahogy több évtized kétségbeesése egyszerre öntötte el. Érezte, hogy Sirius szorosan a karjaiba öleli, s ő az édes illatú bőrbe temette arcát, miközben elsiratta a hosszú évek szenvedéseit, ami alól végre felszabadult.

AN:

Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogyan dolgozzam ki ennek a párnak a dinamikáját. Holdsáp nyilvánvalóan alfa hím, de Remus nem – az ereje ellenére, és annak a szokásának, hogy bizonyos engedetlen kiskutyákat tesz a helyére, mikor túl rakoncátlanok lesznek. Ugyanolyan könnyen megírhattam volna ezt úgy, hogy Remus egy elég agresszív, domináns szerető, de minthogy a férfinak szó szerint semmi tapasztalata nincs, valószínűtlennek tűnik. A páros kétségtelenül („mindhármuk”, ha a farkast is számolod) rájön a dolgokra útközben.

Mellékesen: próbáltam válaszolni minden e-mailre, de nagyon el vagyok maradva. Jelenleg van körülbelül 4000 bejövő üzenetem, és nehéz átolvasni őket. Sok ember kérte az engedélyt, hogy lefordítsák ezt a történetet, és örömmel egyezek bele, feltéve, hogy a fordítások tartalmazzák minden megjegyzésem és cáfolatom. Jelenleg magyarra, oroszra, németre, spanyolra és hollandra fordítják. Felteszem az URL-ket a honlapomra, mikor a történet végre befejeződik.

Ami az illusztrációkat illeti, nincs specifikus engedélyem egyik művésztől sem, hogy ide tegyem az URL-t (arról nem is beszélve, hogy az ff nem szereti beengedni az URL-ket egy történetbe), de észrevettem két nagyon szép darabot a deviantart.com-on. Keressetek rá a „the marriage stone”-ra, és egy csodálatos vázlatot találtok majd Germától Severusról, amint Harryt viszi vissza Roxmortsból, miután megtámadták. Aztán keressetek rá „Julius Snape”-re, és találtok egy nagyszerű anime stílusú rajzot Julisról, amint bekeríti Harryt a rózsalabirintusban, migihayamitől. Ha valaki tud még más illusztrációt, kérem, írjon egy sort, és tudassa velem.

Úgy találom, hogy az ilyenfajta írás – felteszek egy fejezetet, amint befejezem – nagyon furcsa egy író szemszögéből. Nem szokatlan, hogy éppen a közepén tarts egy jelenet írásában, mikor hirtelen rájössz, hogy ahogyan megírtad nem fog működni. Így vissza kell térned, és újraépíteni az egész dolgot, de gyakran ez azt jelenti, hogy TÖBB jelenethez kell visszatérni, és megváltoztatni dolgokat, csak hogy egy új jelenetet tudj előkészíteni. Ha már közzé tettem a jeleneteket, amelyeket szükséges megváltoztatni, elég nehéz kijavítani bármit is.

Van körülbelül még 15,000-nyi szavam ez után a fejezet után megírva,de állandóan átírom ebben a részben az utolsó jelenetet, mert nem akar jól kijönni. Akárhányszor átírom, vissza kell térnem, és meg kell változtatnom valami mást. Így kérlek, legyetek türelemmel, míg átdolgozom a hibákat. Olyan gyorsan írok, ahogy csak tudok.

És igen, elég hamar megkapjátok a magyarázatot Harry reakciójáról a csókra. Nem fogok csak átugrani rajta.