Előjáték a prológushoz

Az éj sötét volt, akár a halál. Az égen kékesfehér villám vágott keresztül, de megmagyarázhatatlan módon nem kísérte mennydörgés ezt a hatásos 
fény effektet.
Valaki felkiáltott, mintha mondani akart volna valamit, de egy tompa 
puffanás utáni rövid hörgés végképp lehetetlenné tette, hogy 
valaha is megtudjuk, így volt-e vagy sem.
A Hold keskeny szeletét fekete felhők takarták. Ha nem takarták 
volna, akkor világosan kivehető lett volna a sarlóján 
horgászbottal ücsörgő, lábát lóbáló kisfiú, aki Dreamworks 
feliratú pólójában igen feltűnő hatást keltett.
A levegő hideg volt, csípős szél fújt.
Léptek dobogtak a járdán, mert későre járt.
Az utcák, terek kihaltak már, az emberek otthonaik melegében 
meghúzódva rejtőztek el a téli éjszaka borongós, rosszkedvű 
hangulatától, hogy a vacsora elfogyasztása után puha, meleg 
ágyból nézzék az esti filmet, a világ legnépszerűbb 
szappanoperáját, a Vak Angyalt.
Nem sokkal a kilenc órás hírek után egy fekete árny jelent meg a 
sötét kapualjban, a Death Street 13. szám alatt, ahol egy 
kisgyermekes házaspár lakott. Egy férfi és egy nő, ami Nagy-
Britanniában már egyre ritkábban fordult elő. Sokan megszólták 
őket ezért, néhányan egyenesen gusztustalannak tartották ezt az 
élettársi formát, amelyben ellentétes nemű emberek kötötték 
össze életüket, de ők nem törődtek vele, csak éltek tovább 
együtt.
Az alak körül kékesfehér energianyalábok vibráltak, szikrázva 
pattogtak le a testéről, hogy azután töltésüket és 
energiájukat veszítve elhaljanak a gyalogjárda aszfaltjában. A 
teremtmény szinte teljesen meztelen volt.
Csak egy zokni, egy Martens bakancs, egy alsógatya, egy kommandós 
cicanadrág és egy fekete hentesköpeny volt rajta, ha a fejére 
húzott sikoly-álarcot nem számítjuk.
Az alak legfeljebb két, esetleg három méter magas lehetett. Ám ez 
egyáltalán nem látszott rajta, mert olyan tartásban helyezkedett 
el, mint Arnold Schwarzenegger a Terminátor I-ben, azon pillanatban, 
amikor a jövőből a múltba vetődött. A férfi – mert férfi 
volt – évek óta gyakorolta ezt a testtartást, amit sok-sok 
gyakorlás után a „Hatásos megjelenés – szinte már fél 
siker” című, menedzsereknek írt kézikönyvből sajátított el. 
Fáradhatatlanul csiszolgatta, finomította, egészen addig, amíg 
szinte tökéletesen ment, így ilyen hideg, éjszakai körülmények 
közepette is képes volt bármikor felvenni ezt a pozitúrát.
Sötét volt, nagyon sötét.
Olyan sötét, mint a néger az alagútban.
Vagy mint a Negró a néger szájában.
De az is lehet, hogy olyan sötét, mint az alagútban lévő néger 
szájában a Negró.
Vagy...
Soha nem fogjuk megtudni, hogy milyen, mert az alak hirtelen 
megmozdult és felállt, a teste ennek következtében kiegyenesedett.
Most látszott, hogy mennyire nem kicsi.
Sőt, hogy ilyen nagyon nagyon nagy.
De sötét volt, az utcán senki sem járt, így senki sem látta, 
hogy a sötét alak kiegyenesedett.
A teremtmény megrázta gonosz, sikoly-álarcos fejét. Közben 
csúnya, szeméremsértő szavak hagyták el fekete ajkát, mert 
mélyen felbosszantotta a tény, hogy láthatóan senki sem látta 
hatásos belépőjét a történetbe, pedig annyit gyakorolta, és 
most nagyon úgy látszott, totál hiába.
A rémséges lény körülpillantott. Fekete maszkjából vörös 
szempár villogott, akár egy szemafor a tilos jelzés közben.
Miközben körbefordult, hogy meglelje a keresett 13. számot, 
megvillant a fekete köpenyének hátuljára hímzett fekete színű, 
mágikus felirat.
Ez állt rajta:
„Netuddki”
Ha bárki meglátta volna ezt a feliratot, minden bizonnyal ott 
helyben összeizgulja magát.
De senki sem látta, mert Netuddki sötétben settenkedett.
Az éj sötétje rejtette, hogy szörnyű, gonosz tettét végrehajtsa.
Az égen egy csapatnyi aranyszínű bagoly húzott keresztül.
Senki, még én sem tudtam, hogy mi a fenét keresnek itt. Most, 
amikor a világ leggonoszabb fekete mágusa éppen 
sorozatgyilkosságra készül.
Az alak felvihogott. A nevetése is gonosz volt, sőt kárörvendő. 
Megbízhatónak tűnő kutatások bizonyítják, hogy még a 
legelvetemültebb fogorvos sem nevet így soha fogfúrás vagy 
gyökéridegelés közben.
A baglyok eltűntek, mintha az előbb el sem húztak volna a kihalt 
utcarészlet felett.
Csend lett, síri csend.
A teremtmény hirtelen mozdulattal feltépte köpenyének 
tépőzárját, és valamit előrántott ruhájának egyik belső 
rejtekéből.
Egy tizenöt fontos krómacél krumplinyomó volt! Az alak halkan 
káromkodott, majd sziszegő hangot adott. A krumplinyomót 
visszadugta a köpönyeg mélyére, majd egy másik, ugyancsak 
hirtelen mozdulattal előrántott a ruha mágikus rejtekeinek másik, 
nagyon titkos zugából egy fehér üregi nyulat.
A fekete mágus ismét csúnya, nem kisgyerek fülének való szavakat 
sziszegett, ezek idézésétől ezennel el is tekintenénk, majd a 
következő néhány perc alatt a kis fehér, immár döglött 
jószágot visszadugta a ruhájának nagyon titkos üregébe.
Most már egy kevésbé hirtelen mozdulattal, de ismételten 
előrántott valamit. Egy színes tollseprűt!
A fekete mágus hangtalanul ordított, a földre hajította a 
tiritarka takarítóeszközt, majd módszeresen megtaposta, de 
lábujjhegyen, hogy ne csapjon felesleges zajt.
Amikor lecsillapodott a dühe, ismét a kabátjához nyúlt. Jobb 
kezével behatolt a jobb zsebébe, könyékig eltűnt benne, majd 
váratlanul az ujjai a bal zsebből kandikáltak ki. Tekintete egyszer 
csak váratlanul elhomályosult, ajkait sűrű sóhajok hagyták el, 
mert olyan helyre tapintott, ami jó volt, nagyon jó.
Amikor végzett, lihegett egy sort, majd ismét kotorászni kezdett a 
zsebeiben. Egyszer ő maga is eltűnt bennük, csak a cipőjének 
fekete sarka látszott ki belőle.
Percek teltek el így.
Ám hiába, mert nem találta meg, amit keresett.
Netuddki, akinek polgári neve egyébként Megawatt Voltmárvolt volt, 
de így senki sem hívta, mert gonosz mágus volt, és az ilyeneket 
nem hívták a nevükön, nehogy véletlenül megidézzék őket, 
tovább mérgelődött.
Ki tudja, meddig mérgelődött így, amikor három perc két 
másodperc múltán fekete papírtekercset rántott elő a 
legtitkosabb zsebéből, amely már egyenesen a Top Secret 
kategóriába tartozott, és sötét hangján gonosz hahotában tört 
ki.
A fekete lapon szinte világítottak a fekete betűk, amint a fekete 
alak fekete árnyéka reá vetült.
A lapon ez állt:
„A TERV”
Netuddki elégedetten felmordult.
Végre meglelte, amit ezidáig halálra keresett!
Köpönyegébe burkolózott, majd megindult a ház felé, ahol 
leendő áldozatai laktak. Óvatosan lépkedett. Fekete csizmája 
alatt megcsikordult a fekete úttest, a fekete kavicsok meg a fekete 
sár.
A Hold keskeny sarlóját egyre vastagabb és egyre feketébb felhők 
takarták el.
Netuddki talán ezért nem vette észre a sötétben azt a nyitott 
csatornát, amelynek tetejéről egy rosszakarója eltávolította a 
fedőt.
A következő pillanatban Netuddki ordítva eltűnt a feneketlen 
mélységben.
Fekete testét elnyelte a sötét város sötét fekáliafolyama.
Az utcára néma csend telepedett.
A csatornából langymeleg, de annál büdösebb pára szivárgott, 
és nehéz, büdös köd borította a nedves utcaköveket.
Néhány aranyszínű bagoly repült keresztül az égen, de ennek 
senki sem tulajdonított volna nagy jelentőséget, mert senki sem 
tudta, mit jelentenek ezen a világon az éjszaka feltűnő 
aranybaglyok.
Hirtelen felvihogott egy denevér.
Szárnycsapásait elnyomta egy fekete macska kaparászása, amely 
egészen közelről hallatszott.
Vészesen közelről.
A macska hirtelen megremegett, szerencsétlen pofájára meglepett 
arckifejezés telepedett, amikor kilépett belőle valaki.
Valaki, aki Netuddki volt.
A gonosz varázsló, aki olyan hatalmas fekete mágus volt, hogy nem 
lehetett csak úgy orvul eltenni láb alól, visszatért, hogy 
bevégezze, amit elkezdett.
Netuddki lesöpörte magáról a macska maradványait, kiköpött egy 
maréknyi macskaszőrt, eltávolította a nadrágjából a macska 
farkát, majd gyors léptekkel a 13. számnál termett.
Ott állt az ajtó előtt, és a névtáblát vizsgálgatta.
De mivel nagyon sötét volt, semmit sem látott.
Kotorászni kezdett a zsebében.
Egy porszívócső és egy női harisnyatartó tévedésből való 
elővarázslása után megtalálta azt, amit keresett.
Egy fekete öngyújtót, amit nyomban fel is kattintott. A fekete 
lángok fekete fényénél sötét tekintettel olvasta a névtáblát.
Amelyen ez állt:
„Dr. KÓKLER, PhD”
– Ez az! – suttogta maga elé. A következő pillanatban, 
ahelyett, hogy csengetett volna, fogta magát, és keresztülsétált 
a csukott ajtón, hogy hozzálásson rettenetes tervének 
végrehajtásához.
Ezen a világon nem létezett egyetlen ember sem, aki megállíthatta 
volna.


1,5. fejezet

Prológus

Netuddki végiglopakodott a földszinten, majd fellopakodott az 
emeletre, mert a nappaliban és a konyhában semmit sem talált. 
Lábujjhegyen lopakodott a rémesen nyikorgó lépcsőkön, majd 
tovább lopakodott előre, végig egy folyosón, amely Mr. és Mrs. 
Kókler hálószobájához vezetett.
A padlózat egyre jobban nyikorgott, már-már lehetetlenné téve a 
normális lopakodást.
Netuddki magában átkozódott, gonosz dolgokra koncentrált és 
rosszakarat kavargott a gondolataiban.
A falakat ízléses tapéta borította, amelyen árnyékok mozogtak.
Netuddki megállt, az árnyékok is megtorpantak.
Fürgén továbblépett, mire az árnyékok is továbbindultak, igaz, 
némi késéssel.
Netuddki a tükör elé ért.
Óvatosan belepillantott a sikoly-álarcos fejével. Rémülten 
felsikoltott, de röviddel ezután erőt vett magán, mert eszébe 
jutott, hogy a rémpofát már otthon is látta a borotválkozó 
tükrében. Memóriájában kutatva rövid úton eljutott a 
felismerésig: a szörnyeteg nem más, mint egy régi ismerőse, aki 
eddig sem bántotta, de majd most...
Nem kellett túlzottan sokáig várnia.
Kihúzta a köpenye alól a hordozható kaszát, amit már jóelőre 
pengeélesre fent, majd bekopogott az ajtón, ahol a mit sem sejtő 
Kókler házaspár aludt.
Odabentről motozás hallatszott, majd egy jóvágású férfiú 
nyitott ajtót. Meglepett volt az arca, ami nem is csoda, hiszen a 
saját hálószobájának ajtaján kopogtak. Fogalma sem volt róla, 
ki lehet az. Amikor meglátta a sikoly-álarcos rémpofát, amelyik 
ráadásul egy kaszát szorongatott a kezében, megdöbbenve suttogta:
– Maga meg mit akar?
– Az életedért jöttem! – röhögte rekedt hangján Netuddki, 
és nyomaték képpen meglengette a kaszáját.
A jóvágású férfi megkönnyebbült. Arcán halovány mosoly 
szaladt keresztül, olyan megfoghatatlanul gyorsan, mint ahogyan egy 
bogár kenődik szét a száguldó autó szélvédőjén.
A férfi óvatosan megfordult, és beszólt a szobába:
– Életem! Téged keresnek!
Egy gyönyörű nő jelent meg az ajtóban. Egyszál hálóingben 
volt, testének vonalai, gömbölyded formái teljesen elvonták a 
gonosz fekete mágus figyelmét a gyilkolásról.
– Őőőő, hmmmm, aaaaaa – hebegte Netuddki, és nyelt egyet.
– Maga meg kicsoda? – förmedt rá a hölgyemény 
Voltmárvoltra. – És főként, mit akar tőlünk?
– Izé... – nyelt még egyet Netuddki, miközben képtelen volt 
levenni a szemét a hölgy varázslatos testének titokzatos 
pontjairól. A látvány egészen megbabonázta, elfelejtette, hogy 
miért jött, miért vette fel otthon a gonosz álarcát, miért fente 
ki a kaszáját, miért lopakodott az utcán, miért hatolt be a 
csukott ajtón keresztül a házba, hogy miért bámulja ennyire 
önfeledten ezt a gyönyörű nőt, és hogy miért ilyen hosszú ez a 
mondat.
– Beszéljen, jóember! – noszogatta a nő. – Magyarázattal 
tartozik nekünk! Miért tört be az otthonunkba éjnek idején?
– Hát... – hümmögött Netuddki. – Én igazán nem is 
tudom... – szabadkozott, miközben kétségbeesetten próbálta meg 
összeszedni a gondolatait. – Ja, tudják, az a hülye 
forgatókönyv. Na, abban az áll, hogy nekem ide be kell törnöm és 
mindenkit meg kell öljek.
– Baromság! – rázta a fejét a férfi.
Netuddki sziszegett közben, mert nagyon fájt neki a fejrázás.
– Nem minősíthetem a forgatókönyvet – szabadkozott tovább 
Netuddki. – Én is gázsiért dolgozom. Ha nekem az a dolgom, hogy 
mindenkit megöljek a házban, méghozzá a mai éjszaka, akkor azt 
kell tennem, nincs mese.
A hátuk mögül bizonytalan léptekkel egy tízhónapos kisfiú 
közeledett az előszobában.
– Apu, anyu! – mondta a csöppség. – Nem tudok aludni. Már 
kiolvastam az akadémiai szótárat, de annyira unalmas, hogy azt el 
sem tudom mondani. Nem kaphatnék legalább egy altatót?
– Kicsikém, te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy altatót szedj – 
intette le az anyja. – Inkább énekelek neked egy dalt a tengeri 
sünök metakommunikációjáról – javasolta, és megsimogatta a 
kis buksiját.
– A tengeri sünök metakommunikációjáról? – örült meg a 
gyerek. – Az nagyszerű lesz! De mit keres nálunk ez a bácsi? – 
lepődött meg a fiúcska. – És miért van a fején az a hülye 
álarc? Azt hiszi, hogy akkor nem fogják felismerni? De hiszen a 
köpenyének a hátuljára rá van írva, hogy „Netuddki”.
– Netuddki? – lepődött meg a két szülő. – Azt mondod, az 
van odaírva, hogy Netuddki?
– Igen, azt! – bólogatott a gyerek. – Miért, ki a fene az a 
Netuddki?
A szülők elsápadtak.
– Ne tudd, ki az a Netuddki – hebegte az apja.
– A leghatalmasabb feketemágus a világon – suttogta az anyja.
– Ha tényleg ő az, akkor nekünk lőttek – tette hozzá az 
apja, és síróssá vált a hangja.
Netuddki szabadkozni kezdett:
– Igazán jólesik, hogy ilyen nagyra becsülnek, de tényleg nem is 
tudom, hogy mit mondjak. Csak a munkámat végzem. Semmi sallang vagy 
húscafat. Csak egy-két suhintás, precíz munkatempó, tűrhető 
munkamorál meg miegymás. De az évek munkája ezek szerint meghozta 
a hírnevet. Köszönöm.
– Meg akar minket ölni? – kérdezte a kisfiú rémülten.
– Igen, drágám – szaladt oda hozzá és ölelte át az anyja. 
– De ne félj, nem fog fájni. Csak egy suhintás, és már vége 
is. Ennek a bácsinak nagy gyakorlata van már.
– Jó kezekben leszünk – bíztatta szomorúan az apja, aki még 
mindig nagyon jóvágású volt, pedig eddig egyetlen vágás sem volt 
rajta.
– Igyekezni fogok, hogy gyorsan túl legyenek rajta – ígérte 
Netuddki. – Szóljanak nyugodtan, mikor kezdhetjük.
– Várhatnánk még néhány évet – próbált alkudozni az apa.
– Sajnos, nem megy – rázta a fejét Netuddki. – Mindjárt vége 
a fejezetnek. Az író elképzelései szerint a fejezet végén 
maguknak meg kell halniuk.
– De hát mi is nagy mágusok vagyunk, nem olyan könnyű minket 
eltenni láb alól! Főleg, ha ketten vagyunk egy ellen – próbált 
meg kibúvót keresni Mr. Kókler. – Logikátlannak tartom, hogy 
mindkettőnkkel egyszerre akar végezni. Ne vegye sértésnek, de ez 
önre nézve sem veszélytelen.
– Mire célozna? – vetette közbe Netuddki.
– Ha lenne nálam egy 38-as Smith & Wesson, akkor pont a homloka 
közepére...
– Esetleg nem lehetne találnunk valami megoldást, hogy… – 
vetette fel Mrs. Kókler.
– Sajnos nem tehetek semmit – tárta szét a kaszáját a fekete 
mágus. – Mint már említettem, én is csak a munkámat végzem. Ha 
nem csinálom tisztességesen, egyik napról a másikra az utcára 
kerülhetek, mert se szó, se beszéd, ki fognak írni a könyvből. 
Ezt pedig igazán nem akarhatják...
– Ó, azt tényleg nem! – szabadkozott udvariasan Mr. Kókler. – 
De biztos vagyok benne, hogy sikerül valami megoldást találnunk a 
problémára. – Összenézett a feleségével, majd Netuddkira 
kacsintott, aki nem tudta mire vélni a dolgot. Meg is kérdezte:
– Mire gondolnak?
– A szexre – felelte a kisfiú helyettük. – Amióta nemileg 
érettek, a szabadidejük zömét erre fordítják. Azóta semmi 
kutatás, mágiafejlesztés, elmélyedés a varázstudományokban, 
csak mindig az a szex.
– Édes fiam – csattant fel az apja –, ha mi nem foglalkoztunk 
volna az említett téma gyakorlati megvalósításával, akkor te 
még mindig csak egy erotikus gondolat lennél az agyunkban.
– Mindig ezt mondod – intette le a gyerek.
– Mert így is van, kisfiam – simogatta meg a fejét az anyja. – 
Te ezt még nem érted, de ha majd nagyobb leszel, te is rájössz, mi 
az a libidó.
– Mi az, mami? – faggatta a kisfiú.
Netuddki türelmesen hallgatta őket, de most már közbe kellett 
szólnia.
– Kérem, ne tereljük mellékvágányra a beszélgetést. Az én 
időm is véges, de holnap korán kell kelljek, mert ki kell menjek a 
piacra. Ha ma este nem végzek időben önökkel, holnap egész nap 
álmos, fáradt és rosszkedvű leszek. Ezt pedig remélem, nem 
akarják. Nincs rosszabb, mint egy fáradtan leélt nap.
– Ó, Mr. Netuddki – szabadkozott Mr. Kókler – félre ne 
értsen, nem az időt akarjuk húzni. Inkább szeretnénk egy 
megoldást javasolni a problémáinkra.
– Miféle problémáinkra? – értetlenkedett Netuddki.
– Miről beszéltek? – szólt közbe a kisfiú. – Ez a bácsi 
azért jött, hogy megöljön minket az éles kaszájával. Én ezt 
nem akarom! – nyafogott a csöppség.
– Nyugodj meg, picikém, mi sem akarjuk.
– Csak az a csúnya bácsi – mondta a gyerekkel incselkedve 
Netuddki, és a sikolyos álarcának legörbülő szájrészét két 
kezének ujjaival felfelé húzta. Ettől mulatságos, mosolygós lett 
a rémpofa-maszk, a kisfiú is megint mosolyogni kezdett rá.
– Tehát miről lenne szó? – kérdezte gyanakodva Netuddki.
A házaspár egymásra nézett, kissé idegesen elmosolyodtak, majd a 
férfi beszélni kezdett:
– A feleségemmel együtt arra gondoltunk, nem lennénk 
hálátlanok, ha esetleg egy olyan kompromisszumos megoldást 
sikerülne találnunk, hogy nekünk ne kelljen még meghalnunk, 
ugyanakkor uraságod sem veszítené el az állását.
– Hát bizony, maguknak aztán fogalmuk sem lehet róla, hogy milyen 
nehéz manapság egy ilyen remek állást találni – tárta szét a 
kezét Netiddki. Közben a kaszájával véletlenül átszúrta az 
előszoba falát. – Nem volt könnyű elnyerni. Óriási volt a 
túljelentkezés, de nekem sikerült bekerülnöm. Pokoli nehéz volt, 
de ördögöm volt, és így sikerült.
– Igen, igen – a jó kapcsolatok gondolom az ön pályáján is 
nélkülözhetetlenek – bólogatott sokat sejtetően Mr. Kókler.
– Úgy, ahogy mondja – értett egyet Netuddki. – De az még nem 
minden. Fontos a munkamorál, a szakmai felkészültség és a 
hivatástudat. Azóta is egyfolytában halálosan komolyan veszek 
mindent, ami a munkámmal kapcsolatos.
– Mindezt megértjük, ám volna egy olyan ajánlatunk, amely 
véleményünk szerint egyformán kedvező lenne uraságodnak is, de a 
mi számunkra is hasonló előnyökkel járna ahhoz képest, hogy a 
jelenlegi állás szerint most mindannyiunknak meg kellene halnunk.
Netuddki elmerengett. Látszott, pro és kontra mérlegeli a 
lehetőségeket. Elgondolkodva kapargatta a maszkját, végül azt 
mondta:
– Mire gondolnak?
– Mondtam már a bácsinak... – vihogta a kisfiú, de 
lepisszegték. Ezután csendben maradt. Az anyja karjaiban ült, és 
onnan figyelte a kibontakozó eseményeket.
– Arra gondolnánk, hogy nem lennénk bizony hálátlanok, ha 
mégiscsak valahogy elintézhetnénk ezt a kényes kérdést – 
vetette fel az apa.
Netuddki megrázta a fejét.
– Ha arra gondolnak, hogy mégse öljem meg magukat, akkor sajnos 
csalódást kell, hogy okozzak. Egyszerűen nem térhetek haza úgy, 
hogy nem végeztem el egy ilyen fontos munkát. Nekem is vannak 
feletteseim. És a kötelességtudat, persze. Arról még szót sem 
ejtettem.
– És ha esetleg pénzt ajánlanánk azért önnek, hogy uraságod 
mégsem öljön meg minket...
– Nos, ez így már természetesen más – bólogatott Netuddki. 
– Miért nem ezzel kezdték?
– Izé... – szabadkozott Mr. Kókler. – Látván uraságod 
mély, elkötelezett hivatástudatát, nem is mertük azt gondolni, 
hogy egy kevés pénzzel elérhetjük, hogy életünk megmaradjon.
– Egy kevés pénzzel semmiképpen sem érhetik el – rázta a 
fejét Netuddki. – Csakis sok pénzzel. Méghozzá nagyon sokkkal. 
– A gonosz mágus szemében a kapzsiság fénye csillant.
– Mennyire volna szüksége? – kérdezte Mrs. Kókler.
– Mivel vannak kollégáim, és azoknak is fontos, magas beosztású 
munkatársaik, azt hiszem, ötmillió font nem lenne kevés. De 
biztos, ami biztos, hogy egészen bizonyosan elég legyen, mit 
szólnának inkább tízmillióhoz. Ennyiért még azt is el tudnám 
intézni, hogy kétszáz évig éljenek. Új személyazonnosságot 
kapnának, ezzel a kaszával akár itt helyben elvégezhető egy 
kisplasztikai műtét, tehát új arcot is kapnának. Húszmilliót 
csak megér, ha az embernek nem kell hozzá meghalnia, nem igaz?
– Ez nagyon sok pénz – mondta óvatosan Mr. Kókler. – Mi 
lenne, ha ezt még egy kicsit átgondolnánk mindannyian?
– Gondolják át, de ne sokáig gondolkodjanak, mert meggondolom 
magam. Vagy ami még rosszabb, tovább is emelhetem az árat.
– Ne, azt ne tegye! – könyörgött Mr. Kókler. – Az árat ne 
emelje! Akkor inkább öljön meg minket mind egy szálig. De többet 
nem fogunk fizetni. A pénzt öreg napjainkra tartogatjuk.