Maga sem tudta hogyan és miképpen, de kibotorkált az ajtóig, majd lerogyott az ajtóba, baljós vércsíkot húzva maga után. Legalább fél órába telt, mire eljutott az ajtóig. A lépcsőn való araszolás viszont már végtelenül sok időnek tűnt számára.
Valamely isteni csoda folytán Hermione egy-két kisebb ütést eltekintve sértetlenül ért le a bérház alsó szintjét működő bolthoz.
- Mrs. Morales… kérem, segítsen… -sírta magatehetetlenül. Hallotta a jajveszékelő, csodálkozó hangokat, de mindez már csak háttérzaj volt, amely eltörpült a lelkét égető kínok mellett.
Nem tudta volna megmondani, mikor vesztette el az eszméletét, minden esemény egybeolvadt ezután körülötte.
A tapasztalatlan spanyol lányok sikítozva hívták fel a boltban tüsténkedő asszony figyelmét, hogy itt bizony nagy baj van. Még a sokat-látott, tízgyermekes Senora Morales sem hallott soha olyasmit, hogy valaki szülés közben vérzik.
A nagy hangzavar okát vizsgálva perceken belül egy rendőr lépett a kis zöldséges boltba. A mentők már úton voltak, de félő volt, hogy már későn érkeznek.
Szerencsére nem kell sokat magyarázkodni a férfinek, kocsiján beszállította a most már egyértelműen eszméletlen, halottsápadt Hermionét.
A „kórházban” hamarosan a legkorábban elért, éppen ügyeleten dolgozó sebészorvost érték csak el, mivel vasárnap lévén senki nem dolgozott a kis helyi rendelőben.
A nővérek rögtön lemondtak a már alig lélegző, gyenge nőről, de a doktor nem volt hajlandó pesszimista találgatásokba bocsátkozni, inkább utasította a nővéreket, hogy élesszék fel Hermionét. Nem merte megműteni a nőt.
A nővérek egyike segélyhívó üzenetet küldött a turista kórházba, akik a név alapján kikeresték Hermione orvosának a nevét, és megígérték, hogy a doktor fél órán belül ott lesz. Az idő azonban egyre fogyott.
Hermione a bájitalokat megszégyenítő hatású gyógyszernek –és persze az egyre növekvő fájdalomnak- a körülményekhez képest roppant gyorsan magához tért.
Keze azon nyomban hasára téved, és tompa nyöszörgéssel igyekezett elfojtani magában a fájdalmakat.
- Figyeljen rám, asszonyom! –utasította a doktor kissé idegesen, persze spanyolul. –Nemsokára itt a segítség! Tartson ki!
- De… nagyon… FÁJ! –üvöltötte az utolsó szót Hermione az anyanyelvén. Ezt viszont a doktor nem teljesen értette, a nővér mellette fordított neki.
- El kell kezdenünk, doktor úr. –tette hozzá az említett asszony. –Lehet, hogy nem fogja kibírni. Elvérezhet.
- Érti a spanyolt, asszonyom? –kérdezte az orvos Hermionét.
A nő erre csak egy bólintással válaszolt.
- Nincs magával a férje? –tudakolta az orvos.
Hermione egy sikoltást elharapva megrázta a fejét.
- Ha választanunk kell kettejük élete között, kit lássunk el előbb? –tette fel a nővér a kérdést –immáron angolul-. Ez kicsit több bizalmat adott Hermionénak.
- A kicsit. Mindenképpen. –nyögte.
- Rendben. –bólintott meghökkenve a nővér. Nem is tudta, hogy erre az egyértelmű kérdésre ilyen választ is lehet adni. Még soha nem látott olyan nőt, aki ne magát mondta volna. Ezt legtöbbször annak tudta be, hogy nincsenek maguknál a nők, de valószínűleg csak egészséges életbenmaradási vágyuk kerekedett felül bennük. Anabella nővér most gyűlölettel gondolt csecsemőjüktől megszabaduló nőkre, mikor most meg itt kínlódik az, aki életét adná gyermekéért! Valami földöntúli erő szállta meg az asszonyt, és eldöntötte: nem hagyja, hogy ez a szülés balul kössön ki.
- Engedjen ide, doktor úr! Több szülést láttam, mint maga, garantálom! –fordult az ügyeletes sebészhez a nővér, majd kihasználva annak megrökönyödését, segített Hermionénak megfelelő pozícióban leülni.
- Nézze, kedvesem. –próbált a kínlódó nőhöz szólni. –Ne aggódjon! Próbáljon lazítani, és a következő fájásnál nyomjon jó erősen. Adja bele minden erejét!
Hermione nem reagált az utasításra, de a következő fájásnál megpróbált nyomni. Szemeit elfutották a könnyek, amint próbálkozási hiábavalónak bizonyultak.
A fájás elmúltával összeszedte utolsó gondolatait.
- Ha meghalok… -nyögte érzése szerint már félig holtan. –Kérem, értesítse a színtársulatot… Maya Gonzalest és a… Au!
- Most! Gyerünk! Nyomjon! –bíztatta a nővér. –Ne gondoljon semmire, csak arra, hogy a gyermekének szüksége van magára. Már most cserben akarja hagyni?
Szavai nem maradtak hatástalanok. Hermione életkedve azonnal visszatért, és összeszedte magát, majd már cseppet sem visszafogottan sikítozott, ökölbe szorította a kezét, és úgy nyomott. És ez így történt, egymás után négyszer.
Csak az adott erőt a nőnek, hogy érezte, a gyermek már igencsak úton van. Nem halotta az orvos, sem a nővér hangját, kizárólag érzéseire hivatkozott.
- Látom a fejét! Gyerünk, Miss! Nagyon jól csinálja! –hatolt el a tudatáig egy női hang kiabálása.
A következő nyomás elmúltával azonban úgy érezte, minden ereje elhagyta. Nem tudott tovább harcolni… kimerülten rogyott az ágyra.
- Miss! Miss! Nem adhatja fel! Már látom a fejét! Látom a fejét, esküszöm! Szedje össze magát!
- Nem tudom. –Hermione ajkai némán formálták a szavakat. –Meg fogok halni! Egyedül… barátok nélkül… család nélkül… nem akarom! Élni akarok! Édes istenem, segíts!
- Egyetlen egyet! Egyet nyomjon, drága, és meglesz! Gyerünk! Üljön fel, mert ha én ültetem, akkor nagy baj lesz! –beszélt a jóságos asszony, miközben az izzadság cseppeket törölte valaki Hermione arcáról. A durva szövet érintése nem esett jól Hermionénak, de nem volt ereje ellökni magától a kezet, amely gondoskodva ápolta.
Hermione, mintha egy égi parancsnak engedelmeskedne, a következő fájás kezdetével minden erejével a nyomásra koncentrált.
- Kislány! Kicsi lánya született! Egy szőke angyal!
Érezte, ahogy megkönnyebbül a teste, és valami földöntúli boldogság járta át, amint meghallotta a gyereksírást. Visszahanyatlott a párnára, és miután egy pillantást vethetett lányára, rögtön elhagyta magát.
Mert hogy a harc nem fejeződött be.
Most már a saját élete volt a tét.
Nem sokkal később megérkezett Hermione eredeti szülészorvosa, Reyes doktor. Vele jött vagy három jól képzett nővér, mivel az orvos úgy állította be, hogy egy turista nő vajúdik. A mangai követség pedig irtózott volna egy esetleges botránnyal az Angol Nagykövetséggel, amit kiválthatott volna egy angol állampolgár halála. És mikor ezt a szülész elmagyarázta a kórház vezetőségének is -egy egyperces monológban- végre megengedték, hogy elhozza a felszerelésének és az alkalmazottak egy részét is. Hiába, nagyon megkedvelte a sokat szenvedett fiatalasszonyt, és tudta, hogy csak egy csodával tud most segíteni rajta.
A vérzés azonban őt is hidegzuhanyként érte, de a gyermek biztonságba helyezése némi örömmel kecsegtetett. Nyugodtan belekezdhetett hát a műtétbe, amely igen hosszúnak és fárasztónak tűnt, minden szempontból.
Eközben Ana nővér és kollégái a gyermeket látták el. Maguk között csak Angelnek hívták, hiszen valószínűtlenül szőke haja egészen lenyűgözte a spanyol asszonyokat.
A magzatmáz és a vér lemosása után gyengéden egy takaróra fektette a csöppséget Ana nővér, és halkan énekelni próbált neki, hátha elalszik tőle.

Szép csillagos az ég, elcsendesült a rét,
Ezüstös fényét hinti rád a holdsugár.
Már fújdogál a szél, egy tücsök hangja kél,
Lágy puha fészkén elszunnyad a kismadár.
Bérceken túl, a völgyben lenn,
A fényes napkorong is elpihen.
Hát aludj csendesen, álmodj csak kedvesem,
A tó tükrén, az erdő mélyén csend honol.

- Honnan ismersz te ilyen nótákat? –kérdezte egy másik ápolónő, miután a kis jószág egy jó idő múlva elszunnyadt.
- Anyám tanította. Tudod, halotta egy koncerten Amerikában. Ezzel altatott engem is. –mesélte Ana nővér. –Úgy látszik, tetszett a kicsinek is!
- Csak ne puhuljunk el. Vár a többi beteg. –emlékeztette a nővér.
- Igazad van. Csak hát olyan nehéz elszakadni ettől a kis angyaltól…

Hermione éltéért órákig küzdöttek az orvosok. A sebész és a szülés együtt próbáltak meg mindent a lány gyógyulása érdekében.
Még éppen időben sikerült elállítani a vérzést, de mindenképpen pótlásra volt szüksége a betegnek. Már most kerestek donorokat, hogy az életmentő beavatkozást befejezhessék.
Végül a munka meghozta gyümölcsét, három óra múlva már helyreállt légzéssel, de falfehéren tolták ki a nőt már a másik kórház műtőjéből. Hermionénak és a kicsinek még nem akadt látogatója, ami igencsak meglepte a kórház dolgozóit.
- Nem kellene megkérdeznünk a rendőrséget? –vetette fel egy ápolónő.
- Dehogyis! Hiszen a doktor úr szerint a kisasszony turista. –emlékeztette egy másik asszony. – Lehet, hogy egyedül nyaral.
- Elképzelhető. –mondta egy harmadik. –De ki az a férj, aki egyedül elengedi a terhes feleségét nyaralni?
- Nem tudom…
- Lányok! Súlyos fejsérült kisfiút hoznak, úgyhogy elég a szájjártatásból! Munkára! –teremtette le őket a most érkező főnővér.

***

A tavaszi nap sugara besütött az ablakon, ezzel is melegítve az amúgy sem hűvös kórtermet.
Hermione eddig semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy felkeljen, pedig már lassan öt órája feküdt eszméletlenül.
Barátnői és kollegái pont az ebédszünetben érkeztek, a legnagyobb nyüzsgés közepén, ezért ellehetetlenítették a munkát, következésképpen a főnővér felkérte őket a távozásra. Csak egy bátorító ölelést küldtek Hermionénak, na meg egy csokor virágot, amelyet maga a virágkötöző Elena válogatott az újszülöttnek és az újdonsült édesanyának.
Hermione minderről persze még nem tudott. Mindeddig az igazak álmát aludta, most viszont megtörni látszott az elmúlt öt óra egyhangúsága.
Úgy kezdődött, hogy Hermione nagyobb lélegzetet vett, majd ez egyre gyorsult, mígnem hunyorogva kinyitotta a szemét.
A sugarak szinte égették már, hiszen jó régen feküdt már egyhelyben és végig tűzte a nap.
- A kisbabám… miért nem sír… nem akarom elveszíteni… kislány lett… az én kislányom… hol lehet?
Beletellett pár percbe, mire pontosan vissza tudott emlékezni, és rájött, hogy hol van. Kellemetlen szédelgésbe kezdett, ahogy hirtelen megpróbált felülni.
Tíz perc megfeszített munka eredményeképp sikerült beleülnie az ágya mellett elhelyezkedő tolószékbe.
Irigykedve figyelte a körötte gondtalanul serénykedő anyukákat, akiknek nagyrészt férje és szülei segítettek, vagy boldogan olvasgattak egy ágyon. Velük szemben szörnyen elhagyatottnak érezte magát.
Maga sem tudta, honnan van annyi ereje, hogy eltolja magát az ágya végéig, de onnan már egy készséges nagyszülő –legalábbis Hermione annak vélte- a segítségére sietett.
- Hova toljam el, drága? –kérdezte a készséges vendég.
- Legyen olyan kedves és mutassa meg, hogy hol fekszenek az újszülöttek. –kérte Hermione szorongva.
- Máris, asszonyom!
Az idős férfi percek alatt odaért a tolószékkel a jellegzetes kis ablakhoz. A teremben rengeteg baba feküdtek, de csak egy alvó kislány tűnt ki közülük fehér, sápadt bőrével és szőke hajával. Hermione első látásra elpityeredett, ahogy meglátta.
- Köszönöm. –suttogta hátra az idegennek, aki nem akarta zavarni tovább, ezért el is tűnt, mindenféle szóváltás nélkül. Ám ez a kismamát egyáltalán nem zavarta.
- Hát megérkeztél kicsikém… az én kislányom vagy… én pedig a te anyukád leszek… és ígérem, mindent meg fogok adni neked, amit csak egy édesanya tud… szeretni foglak, ahogy senki sem ezen a földön. Akkor is, ha mindenki elfordul tőled, mint tőlem. Bármi történjék, Te leszel számomra a legfontosabb.
Sokáig maradt még így, könnyivel küszködve, egyedül, a nagy ablaküvegnek dőlve.
Aztán gondolatai elterelődtek a jövőre… majd a múltra…
- Tiszta apád vagy… kívülről. De majd én hozzásegítelek, hogy ne légy olyan romlott, mint ő és a családja. Te Granger leszel. Hailie Jade Granger. Az én büszkeségem, kincsem, mindenem. Angyalkám...
Majd tekintete a többi büszkén mosolygó szülőre esett, az apukákra, akik először pillantják meg gyermekeiket, a büszkén mosolygó –vagy éppen a meghatottságtól síró- édesanyákat, a gondoskodó nagyszülőket és a többi nővért, aki nem győzött mindenkinek a kedvére tenni. Utálkozva gondolt magára, aki egyedül üldögél itt, és igyekszik lenyelni a gombócot a torkában.
- Miss Granger! Mit keres maga itt?! –kérdezte a nő mögül egy megrökönyödött hang.
- Reyes doktor. –mosolyodott el Hermione bágyadtan. –Hát nem gyönyörű?...
- De. Csodaszép kislánya van. –helyeselt az orvos előzékenyen. –Viszont magának semmi keresnivalója itt. Mutassa meg, merre van a szobája! Visszaviszem, mielőtt meglátnák…
- Maradni akarok. Nem hagyhatom itt a kicsit… -rázta meg a fejét Hermione.
- Mindjárt szólok az egyik nővérnek, hogy hozza be magához. Nincs annyira jól, hogy itt üldögéljen. Pár órája még a műtőasztalon feküdt! –érvelt Reyes.
- Tényleg. Mégis mi történt velem? –kapta fel a fejét Hermione, végre levéve tekintetét az alvó piciről. –Semmire nem emlékszem, csak a fájdalomra…
- Elmesélem a szobájában, úgysincsen most annyi dolgom. Úgyis hamarosan vége van a munkaidőmnek. –mondta a doktor. –De hagyja, hogy most betoljam a kórterembe. Nem hiszem el, hogy kényelmes magának itt ülni.
Hermione kénytelen volt igazat adni az orvosnak, így hát egy szót sem szólt, mikor visszasegítette a szobájába.
- Tehát akkor mi is történt velem?
- Nem tudok minden részletet. A lényeg az, hogy a szülés után rengeteg vért veszített, de szerencsére akadt felajánló, csak nem volt megfelelő a felszerelés a kis kórházban, ezért mentővel áthozattuk ide. Eredetileg a másik intézményben szült, a lakosoknak fenntartott épületben. –mondta el a doktor.- De szerintem eléggé kimerült már. Mit szólna, ha aludna pár órát, aztán reggel idehoznák a kislányát?
- Most szeretném látni. Hozza ide, kérem.
A doktor bólintott egyet, majd kiment a teremből. Pár perc múlva megjelent egy ápolónő, kezében a már felriadt kis csöppséggel.
- Tessék. –rakta a kismama kezébe az újszülöttet, aki halk nyöszörgéssel adta Hermione tudtára, hogy valami nem tetszik neki.
- Köszönöm szépen. –mondta Hermione a nővérnek pillantását le sem véve a gyermekről. Úgy érezte, a világ összes szépségét a kezében tartja.
- Mit keresel, kincsem? –gügyögte a babának.
- Szerintem enni vágyik már. –próbált segíteni a nővér. –Egy pillanat és segítek, de előbb be kellene diktálnia az adatait a gyermeknek. Van már neve?
- Hailie. –simogatta a kislány szőke fejét. –A neve Hailie Jade Granger.
- Akkor ezt először is ráírom a kis karszalagjára. –magyarázta a nő, majd így is cselekedett. –Várjon meg, egy perc, és itt vagyok!
- Nem fogok elszaladni. –gondolta vidáman Hermione. A gyermeket úgy fogta, mintha legalábbis porcelánból lenne, nagyon féltően megpróbálta megszoptatni őt.
- Nem is igaz, hogy apádra hasonlítasz… a szemed az enyém. Akárki akármit mondd, anyád lánya leszel. –suttogta Hailienek, miközben a pici mohón szívni kezdte magába az életet adó tejet. –És most már mindig együtt maradunk. Senki nem állhat közénk. Megígérem.