Kvintesszencia - G-Portál

Csak egy kis, sötét szoba volt néhány szekrénnyel és polccal. Piton nem is számított többre, azonkívül jól tudta, nem szabad elsõ látásra ítélnie.

- Lumos. – suttogta, és a kis könyvtárhelyiségben körbe táncolt a pálca fénye, átcikázva a középen álló, iratokkal telepakolt asztalon; a könyvekkel roskadásig megtelt polcokon és a már elsõ látásra igen kényelmesnek tûnõ, bíborfotelen.

A dohszag és a vastag porréteg hiánya azt sugallta a férfinak, hogy Dumbledore (vagy talán valaki más) nem is olyan régen járhatott az öreg polcok között. Miközben egyesével meggyújtotta a falon lévõ gyertyákat szeme szakadatlanul a helyiséget pásztázta, gyanúsan kutatva esetleges támadók után. Mikor az utolsóval is végzett, még egyszer utoljára alaposan körbenézett. Halálfalóként megszokta, mindig minden helyzetben érhetik meglepetések.

Szerencséjére a helyiségben rajta kívül senki nem tartózkodott. Nyögve leroskadt a fotelre, majd kényelmesen elnyújtózott. Hosszú napot tudott maga mögött.

A délelõtt egész kellemesen telt, egész jól elbeszélgetett a lánnyal. Bár tulajdonképpen a téma szinte percrõl perce változott, és olykor Pitonnak elég nehezére esett követni Ms. Granger észjárását, azért örült, hogy Hermione egyszerre mindent meg akar vele osztani. A bájitaltanár annyira élvezte a filozófikus diskurációt, hogy csak néhány óra elteltével eszmélt rá, tulajdonképpen a lényegrõl nem is folyt szó.

Próbálta a beszélgetés fonalát a múlt felé terelni, enyhe célozgatásokkal kicsit többet megtudni, de a lány ilyenkor mindig elcsendesedett. A barna szemek ilyenkor elkomorultak, és Hermione tekintete zárkozottá vált.

Ezután a férfinak jobb ötlete támadt. Ha a lány magától nem hajlandó beszélni, akkor majd õ egyedül kideríti, mi a gond. Hisz õ, Perselus Piton az Okklumencia nagymestere, pont õ ne tudna információk után egy elmében kutatni? Ráadásul egy védtelen, mentálisan összetört személlyel szemben?

Pontosan emlékezett rá, ahogy a lány elõtt állt, és kinyújtotta a pálcáját. A nap éppen besütött az ablakon, mindkettõjüket fényárba vonva, Hermione pedig nyugodtan ült az ágyán, lassú kézmozdulatokkal a lepedõt simogatta. Pontosan elõtte volt a kép, ahogy kimondja, „legimens”... és utána következõ az a hang, a lány hangja, az az éles sikoly...

És a képek, a zajok, amik megrohanták! Lehet-e egyáltalán emlékeknek, gondolatoknak nevezni azokat, amiket látott? Az elméje pontosan olyan volt, mint egy széttört tükör, amit rosszul ragasztottak újra egybe. Minden összefolyt és gyorsan kavargott, villanás villanást váltott, lehetetlen volt megkülönböztetni egyik momentumot a másiktól.

És õ maga, õ maga is érezte, mennyire elviselhetetlen ez a zûrzavar, szinte megõrjíti; el is rántotta a pálcáját, hogy minnél hamarabb megszakadjon az összeköttetés. Amit látott és hallott az maga volt a káosz, maga a kibogozhatatlan zagyvaság, semmit nem értett belõle. Rá kellett jönnie, más módón kell megközelítenie a problémát.

Mintahogy arra is rá kellett eszmélnie, hogy Dumbledore segítségét el kell fogadnia. Nem véletlen, hogy egy egész könyvtárt bocsátott a rendelkezésére, az öreg tudta, hogy szüksége lesz majd rá. Épp ezért ült a bíborfotelben, és ezért nyújtózott fáradtan.

Az az érzés töltötte el, hogy az idõs igazgató igazából tudja a megoldást, csak azt akarja, hogy ezt õ, Perselus fedezze fel. És ez a tény volt az, ami a férfit rohadtul idegesítette. Ez az „én mindennel tisztában vagyok, amivel kell, de azért te jöjj rá magad, mit kell tenni” annyira az öregre vallott.

Egyszer már folytattak errõl egy kis csevelyt. Akkor Dumbledore azzal menetegetõzött, hogy ezt a módszert csak akkor szokta bevetni, amikor az illetõnek egy fontos leckét kell tanulnia, olyat, amelyet magának, egyedül kell elsajátítania.

De Pitonnak halvány gõze sem volt arról, miféle leckét sajátíthat el azzal, hogy megpróbál egy szegény, félig bolond lányt kikúrálni. Egyszerre harag töltötte el a szórakozott igazgató iránt, aki talán ismeri a gyógymódot, mégsem segít Hermione-nak.

Miután kissé lecsillapodott közelebb húzta magát az iratoktól hemzsegõ asztalhoz, és gondosan szemügyre vette a lapokat. Legtöbbjükre csak gyors jegyzetek, emlékeztetõk voltak firkantva, vagy (a Professzor egyáltalán nem lepõdött meg) egy-egy érdekes rajz díszelgett rajtuk.

Piton többek között megtalálta a mágiaügyi miniszter és Madam Cvikker karikatúráját is, és akkor még meg sem említettük a kismalacokat, a pixiket és egyéb állatokat ábrázoló firkálmányokat. A férfi már-már azon volt, hogy újra dühbe gurul, hisz nem azért rostokolt ebben az átkozott muglikórházban, hogy az igazgató rajztudását méltassa. Azonban hirtelen egy kupac névjegyzék alatt megpillantott egy könyvet.

Egy vastag, bõrkötésû, és igen öregnek tûnõ, hívogató könyvet.

Nem habozott, azonnal kézbe vette, és kinyitotta. Végigsimított a más megsárgult papírlapokon, és élvezettel szimpantotta be a régi tinta illatát. Diákkorában nem egyszer dilisnek titulálták a lapok szagolgatása miatt, ám ettõl a szokásáról képtelen volt megszabadulni. Mindig is imádta az illatot, ami ilyenkor megcsapta az orrát, a történelem és tudás illatát.

A könyv értékét tanúsította, hogy a szövegét kézzel írták, latin nyelven. A férfi meghökkenve konstatálta, hogy körülbelül hatszázéves bájitalrecepteket olvas, és szeme érdeklõdve megcsillant az amúgy nem igazán jól bevilágított szobában.

Lehet, hogy ez a Dumbledore mégsem annyira szadista, mint ahogy az elõbb vélte.

Bizonyára kell lennie valamiféle fõzetnek, amely segít feltárni Ms. Granger emlékeit. Szélsebesen olvasott, ujjai követték a tekintetét, szemei az „elme” latin megfelelõje, a „mens” vagy „mentium” után kutatott. Hosszas keresés után megállt egy cseppet sem könnyûnek tûnõ receptnél.

Speculum Animae
(Quandoque bonus dormitat Homerus)

A leírás szerint a bájitalt egy varázsigével együtt alkalmazták a XIV. században.
Készítõje, egy francia boszorkány, meglehetõsen gátlástalan célokra használta: rávette a férfiakat, hogy minden vagyonukat rá ruházzák. A bûbájt rászórta a kiszemelt áldozatra, majd az ital megivása után mély álomba szenderült, és bejuthatott a kiválasztott férfi elméjébe. Még a legmakacsabb ember is kezes báránnyá vált az agyi körút során, állítólag áldozatai egyfajta álomként élték meg látogatását, és angyalként tekintettek a nõre.
A dolog sosem derült volna ki, ha a boszorkány nem próbálta volna ki saját bátyján a fõzetet: az ismerõs emlékek között elveszett, és öt óránál tovább tartózkodott a gondolatok között.
Örökre testvére elméjébe maradt bezárva. A bájitalt emiatt a veszély miatt nem is alkalmazták többé.

Perselus a tenyerébe támasztotta a fejét. Úgy sejtette, Hermione gondja a háború idõszakában leledzik, márpedig ott kedvére találhatott ismerõs emléket, megrázókat pláne. Így a kockázat, hogy esetleg a francia boszorkány sorsa vár õrá is, a kétszeresére nõtt.

Piton hátradõlt a fotelben, szemei kitágultak. Hirtelen olyan élesen emlékezett Dumbledore szavaira, amiket még indulása elõtt mondott. Vitatkoztak, ami mostanság gyakran elõfordult, akkor éppen azon, hogy miért nem Poppy segít Ms. Grangernek.

„Nem szeretek mások helyet dönteni, Perselus. Talán úgy gondolod, hogy azt teszem, de valójában te rajtad áll, mit fogsz cselekedni. Határozhatsz úgy, hogy nem kockáztatsz. Ám
attól félek, ebben az esetben a leckét, amely rád vár, soha nem ismerheted meg.”

Akkor és ott az irodában annyira elöntötte a méreg, hogy nem figyelt igazán, mit mond az öreg. Sajnos a férfi nem tudta kiszámítani, mikor ejt el Dumbledore egy-egy igen fontos megjegyzést, és mikor kezd rá a prédikátor, bölcs szövegére.

A férfi felsóhajtott. Töprengett az igazgató szavain, de úgy érezte, csak újabb megfejtendõ rejtély jelentenek a számára. Miféle lecke? Egy újabb sóhaj keretében letépte Madam Cvikker fejét az egyik ötlestes karikatúráról, és betette a lapok közé könyvjelzõnek.

Tegnapelõtt még talán kérdéses lett volna, kockáztat-e a lányért. Aznap azonban lecke ide vagy oda, bár nem értette miért, de mindenre hajlandó volt a lány gyógyulása érdekében.

*

Gondoskodnia kellett arról, hogy ne fedezzék fel õket. Mrs. Sunlake-nek bejelentette, hogy a speciális magánóráját senki és semmi nem zavarhatja meg, és, hogy hatásosabb legyen a figyelmeztetés, fenyegetõen a nõ fölé tornyosult.

Ez nem okozott neki különösebb gondot, tekintve, hogy körülbelül két fejjel magasabb volt az idõs asszonynál. A nõ tudomássul vette az óhajt, nehezen leplezve kíváncsiságát.

Kopogott és belépett a 27-es szobába kezében féltve õrizve az italt, amely kemény négy óra fárasztó munka eredményeként született. A lány megint az ablaknál állt, háttal a férfinak, kezét az üvegre helyezve ismét a kinti tájat kémlelte.

Akár egy rabságban élõ madár. Ki kéne ereszteni a szabadba, biztosan boldogabb lenne. – szólt magában keserûen Perselus, majd gondolatban fejbekólintotta magát az ostoba elképzelésért.

- Ms. Granger? – mondta megköszörülva a torkát.
A lány felé fordult, arca komor volt. Szemlátomást megviselték az Okklumencia eseményei.

- Kérem bocsásson meg a tegnapi felelõtlenségem miatt. – folytatta a férfi, remélve, Hermione beéri szûkös magyarázatával – Figyelmeztetnem kellett volna, mielõtt cselekszem. Mentségemül csak annyit tudok felhozni, hogy bár meggondolatlan voltam, csupán a maga érdekét tartottam szem elõtt. Bevallom azt reméltem, hogy talán az Okklumenciával segíthetek Önön.

Hermione szája csakhamar mosolyra görbült, szemei egyszerre jobban tükrözték az életet, mint a közelmúltban bármikor. Ellökte magát az ablaktól, és közelebb lépett Perselushoz.

- Hát segíteni akart, Professzor? Tudtam!

A férfi nyelt egyet. Nemcsak az zavarta meg, hogy a lány a jelek szerint végre felismerte, hanem a tekintete is, a meleg, barna szemekbõl áradó bizalom.

- Igen.. nos... – a fény felé tartotta a bájitalt – Hoztam valamit. Ennek a fõzetnek a segítségével talán sikerül... talán sikerül meggyógyulnia. – Perselus nem volt biztos benne, hogy Hermione érteni fogja, mit mesél neki, de azért folytatta – Egy bûbájt fogok magára mondani, ami miatt egy idõre elveszti az eszméletét. Olyan lesz, mintha álmodna. – kíváncsian a lány felé tekintett, és megdöbbenve tapasztalta, hogy az arckifejezése pont olyan volt, mint egykor régen, mikor még a szorgalmas diáklányt látta benne, aki érdeklõdve figyeli tanárját.

Szerette ezt az arcot. Olyan... megnyugvással töltötte el, hogy érdemes tanítania. Az, hogy szép volt, nem jelentett sokat, olyat találhatott eleget. Viszont a melegség, ami áradt belõle, szinte megbabonázta. Nem érezte magát méltónak arra, hogy ilyen tekintettel megjutalmazzák.

- Szóval... – köszörülte meg újra a torkát, és idegesen beletúrt a hajába – Én megiszom ezt a fõzetet, ezáltal egy idõre bekerülök a gondolatvilágába. Ha minden igaz, találkozunk is, és talán együtt sikerül fényt derítenünk mindenre.

- Együtt. – suttogta a lány, és még egyet elõre lépve gyengéden átölelte egykori professzorát.

A férfi megremegett. Fogalma sem volt, hova tûnt a jeges hangja és a gúnyos, lenézõ pillantása, de elhatározta, miután ennek vége, az elsõ dolga lesz megkeresni õket.

*

Sötétség.

Teljesen körülvette. Megfogta a karját és belecsípett, mintegy ellenõrizve, nem csak álmodik-e, de nem történt semmi.
Tanácstalanul megmozdult, és meglepetten vette észre, hogy a lába nem ért talajt. Õ maga nem is lépkedett, hanem úszott a semmiben.

Érezte, valamit tennie kell, különben lejár az ideje; egyébként sem hitte, hogy pont Hermione Granger fejében találna ürességet.

Találomra elindult az egyik irányba, karjával, hogy minnél gyorsabban haladjon, próbálta segíteni a haladást. A semmikor és seholban elvesztette az idõérzékét, úgy tûnt neki, évek óta lebeg a feketeségben. Mielõtt azonban pánikba esett volna, eszébe jutott, indulás elõtt erre is gondolt, azzal elõhúzta a nyakába akasztott homokórát.

Majd ingerülten eltette, mivel a sötétben lehetetlen volt kivenni, hogy mit is mutat. Azért Perselus Piton sem számíthat mindenre.

Nem tehetett mást, folytatta útját, remélve, kitartása célre fog vezetni. Igaza volt. Csakhamar egy kemény falnak ütközött, és fájdalmasan felüvöltött. A hangja több irányból is, sokszor visszaverõdött, mire rácsapott a homlokára: csak kiáltania kellett volna, és rájött volna, hogy falak veszik körbe.

Megérintette az elõtte lévõ felületet: érdes, nyirkos volt. Megpróbált egy ajtót, vagy járatot kitapogatni, de hiába, mindenhonnan ugyanaz a rideg akadály köszönt vissza neki.

- Merlinre, engedj már be! – ordított, talán magának, talán a lánynak.

Megdöbbenésére az elõtte lévõ fal megmozdult, repedés keletkezett rajta, s akár egy rejtett ajtó, kinyílt. Piton a szeme elé kapta a kezét a hirtelen betörõ fény miatt, és érezte, hogy egy hideg áramlat fut végig a testén – bár igazából nem is volt teste.

Habozás nélkül belépett az ismeretlen helyre. Kicsit hunyorognia kellett, mire megszokta a világosságot, aztán körbenézett. Egy hatalmas puszta közepén állt, akármerre tekintett, ellátott a horizontig, és a föld szinte mindenütt fekete volt, egy-két helyen bukkant csak fel néhány elszáradt növény vagy gyökér. A nap dél felé járt, az idõ kellemesnek volt mondható – Piton mégis úgy érezte, menten megfagy.

Többször járt már itt, jól ismerte ezt a helyet. Mindig is kitûnõ színhelyül szolgált az ütközeteknek.