Piton üres tekintettel meredt maga elé. Nem volt ebben semmi szokatlan: Azkaban a dementorok nélkül is nyomasztó hely volt. Több év magány után, amit alig hat négyzetméteren töltött el, nem sok életösztön maradt benne. De másokkal is így volt ez.

Eleinte állandóan járt az agyuk, a múlton, az életükön merengve, de hamarosan lelassultak a gondolataik, ahogy a kerekek belefáradtak az önmagukba visszatérő körökbe.

Az egyetlen dolog, ami némi változást hozott a monoton, hosszú, változatlan hétköznapokba, az a szerda volt. Szerdánként, ha egész héten nem volt gond a fogollyal, megkaphatták a leveleket, amit küldtek nekik. És Pitonnak csak egy valaki küldött leveletet, de azokat úgy várta, mintha az élete múlott volna rajta.

Dél felé az egyik mogorva őr feltépte az ajtót, és behajított egy összetekert pergament.

- Nesze, te mocsok - tette hozzá, mielőtt széles vigyorral az arcán becsapta volna az ajtót.

Az egykori bájitaltanár sokáig csak nézte a tekercset. Nem sietett. Nem volt hova, és annál tovább tart a levél nyújtotta izgalom, minél később nyitja ki. Lassan felállt az ágyáról, és csoszogva megindult. Semmi nem maradt a büszke vonulásából, félelmet keltő elegáns mozdulataiból, ami egykor magában elég volt, hogy futva kergesse szét a diákokat. Lefogyott Azkabanban. Nem csak azért, mert az ebédnek csúfolt sovány levesek semmire nem voltak elegek. Rengeteg energiát elvett, míg gondolkodott. És neki volt min. Az életének félrecsúszott tragédiáján.

Remegő ujjakkal nyúlt a tekercs után. Miután felvette, lassan visszasétált az ágyához, és leült. Végigfuttatta a hosszú, sovány ujjait a sárgás pergamenen, és a címzésben gyönyörködött. Még nem nyúlt a kék szalag után, ami összekötötte. Várt.

Perselus Piton (19752)
75. cella

Hermione gyöngy betűi tartották benne a lelket, amikor más nem volt. Milliószor újra és újraolvasta a leveleit, amiket egy üres cipősdobozban tartott az ágya alatt. A régebbieket akár álmában végig tudta volna mondni, de valamiért mégis újra és újra elővette őket, mintha mondhatnának többet annál, amit a papírra vetettek. Mintha kedves, kerek betűk megvígasztalhatnák.

Lassan kimérten húzta le róla a szalagot, és annyira lassan tekerte ki a papírt, ahogy csak tudta. Ám ahogy a levél ott feküdt, kiterítve előtte, már nem bírta tovább: szemei mohón falni kezdték a sorokat.

Kedves Perselus!

Örömmel vettem utolsó leveled - már amennyire örülni tudok, ismervén nyomorúságos állapotodat. Hosszú évek után sem szűnök csodálkozni rajta, hogy annak ellenére, hogy semmi nem történik odabenn, mindig van mit írnod, és mindig tudsz valami kedveset mondani.
Úgy érzem, ennyi idő után igazán elvárhatod tőlem, hogy őszinte legyek hozzád.
Úgyhogy az leszek: Szégyellem magam, Perselus. Nagyon. Iszonyatos bűntudatom van, mert ezt már rég el kellett volna mondanom neked. Mert megérdemelted volna, hogy tudd.
De gyáva voltam. Mint egy hugrabugos. Nem is tudom már, miért tett annak idején a Süveg a Griffendélbe. A házamhoz méltatlanul hallgattam. Hosszú ideig.
És most összeszedem magam, hogy elmondjak mindent. Nehezen fog menni, és előre is kérlek, bocsáss meg. Mindenért. Amiért hallgattam, és azért, amit olvasni fogsz. Eddig csak azért nem írtam meg mert féltem. Hogy mit fogsz gondolni. Hogy mit fogsz mondani rólam, de Ronnak és Harrynek igaza van. Jogod van tudni.

Itt van tehát a titok: Egy ideje megismertem egy fiatal hollóhátas fiút. És együtt mentünk ebédelni. Sokszor. És lassan járni kezdtünk. Én pedig hallgattam, és nem mondtam el neked. Mert azt hittem, csak egy múló kaland. Hogy semmi komoly. Mert még mindig szerettelek, és úgy éreztem, megcsallak. De.. de tegnap megkérte a kezemet. És én igent mondtam. Most már tudom, hogy nem hallgathatok tovább.

Nagyon sajnálom, Perselus. Meg akartam várni, amíg kiengednek, de nem tudtam. Azt hittem, a szerelmünk túlélheti ezt a húsz évet, de én gyenge voltam. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam vele neked. Nem akartam. Továbbra is fontos maradsz nekem, és ott leszek Azkaban kapujában, ha tizenkét év múlva kiengednek. Nálam mindig lesz otthonod, én mindig szívesen látlak majd. De sajnálom, nem tudtam tovább várni, és szerelmes lettem. Évek, hosszú évek óta először boldog vagyok, és nem engedhetem el ezt az érzést. Túl sokat szenvedtem érte ahhoz.

Tudom hogy fáj, amit olvasol. Kérlek bocsáss meg nekem érte. Remélem, idővel elfogadod majd, és beletörődsz. Hiszem, ha egyszer kiszabadulsz, te is találsz majd egy tisztataszívű, kedves lányt, aki úgy tud majd szeretni, ahogy én szerettelek, és ahogy te szerettél. Hiszem, hogy neked is jár még a boldogság, és meg fogod találni.

Minden jót kíván, és ölel a te Hermionéd

Másnap egy nagy szürke bagoly levelett vitt Hermionénak.

Tisztelt Miss Granger!

Ez úton értesítjük, hogy az 19752 sorszámmal jegyzett, Perselus Plinius Piton nevű, 1997 március 14-én 20 év Azkabani fogság letöltését megkezdő rabunk, aki egyetlen hozzátartozójaként magát nevezte meg, tegnap éjjel álmában elhunyt.
A gyógyítói szakvélemény szerint természetes halált halt, a szíve megállt.
Ez úton megkérjük, hogy legfeljebb két napon belül szíveskedjék megjelenni intézetünkben, hogy ez elhunyt személyes tárgyait átvegye, és a temetéséről rendelkezzék. Ellenkező esetben az ingóságai megsemmisítésre kerülnek, a tetemet pedig névtelen sírba helyezzük a szigeten

Tisztelettel:

Andy Frolbest
börtönigazgató