A bájitaltantanár életében először bánta meg, hogy a pincében választott tantermet magának. Mindketten döbbenten álltak. Hermione megszólalt.

- Azt hiszem, komolyan át kellene gondolnunk, hogy merre menjünk. A lépcsőkkel elég sok bajunk lesz.

- Nekem mondja, Miss Granger? Felteszem, maga nem bír el engem, úgyhogy kénytelen leszek bakot tartani magának. Mondtam, hogy kár volt annyi csokoládépudingot ennie…

- Vaníliát.

- Tessék?

- Vaníliapudingot, nem csokoládét.

- Akármit. A következő két lépcsősoron mindenképpen fel kell mennünk, mert másfele nem mehetünk. Utána… ha nem a főlépcsőn mennénk, hanem elindulnák balra a rejtett folyosón, akkor a bejárati csarnokba vivő folyosóra érnénk, onnan van egy faliszőnyeg mögött egy spirálcsúszda… azon fel tudnánk kaptatni…

- Honnan van spirálcsúszda?

- Az egyik bájitaltanár számára készült, akit egy sötét átok hozzáragasztott két évre egy tolószékhez, és csak azzal tudott közlekedni. Ne törődjön vele, évtizedekkel ezelőtt volt. Azt a spirált nem használja senki, mert a lépcső kényelmesebb.

- Akkor, mehetünk?

Piton elkeseredetten felpillantott az előttük álló akadályra, és egy sóhajjal megállt az első lépcső aljában, és bakot tartott Hermionének.

- Ah… Miss Granger, óvatosabban – zihálta, ahogy a lány nagy lendülettel a kezébe tette a lábát. – Ha gyomorba rúg azt sem köszönöm meg, de ha máshol talál el, biztos lehet benne, hogy eldobom, és higgye el, azt fogja kívánni utána, hogy bár még mindig az ajtóban vergődne…

Hermione elvörösödött, majd elrugaszkodott. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy ez itt a bájitaltanát, a nagyra nőtt, rosszindulatú denevér, a pince réme, és jelenleg… bakot tart neki. Belegondolt, hogy mit szólnának a többiek, ha most látnák őket, ahogy egymástól pár centire, egymást taszigálva és húzva-vonva próbálnak feljutni a lépcsőn. Ron rosszul lenne. Neville Piton látványától leesne a székről, Seamus és Dean jól szórakozna, Parvati és Lavander élvezettel sikongatnának, és afelől érdeklődnének, hogy mennyire izmos, milyen kemény a hátsója, jó-e a parfüm, amit használ, és miért nem rúgta lágyékon az utolsó röpdolgozat miatt.

Azonban nem bírta felhúzni magát. Hamarosan megtámasztotta a lábát valamin, ami az artikulátlan üvöltésből következtetve Piton válla volt.

- Miss Granger! Kis híján lemorzsolta a lábával a fülemet!

- Ne is törődjön vele, Professzor. Ha leesik, majd beteszi a zsebébe, és Madam Pomfrey visszailleszti a helyére, amint visszaváltoztunk.

Amint felért, Hermione elfeküdt a lépcsőn, és lenyújtotta Pitonnak a kezeit, aki nekirugaszkodott, elkapta, és Hermione segítségével nagy nehezen felhúzta magát.

Egy percig lihegve pihentek, majd a következő lépcsőfok alatt megálltak, és minden kezdődött ellőről. Fél óra múlva fáradtan leroskadtak az egyik fokon. Pontosabban: Hermione megvárta, amíg Piton elterül, majd ő is lefeküdt, és a tanár hasára hajtotta a fejét.

- Miss Granger, mégis mit képzel? – kérdezte Piton magából kikelve.

- Csak azt, hogy még mindig puhább, mint a kő…

- Hány lépcsőfok lehet még hátra?

- Huszonkettő.

- Honnan tudja?

- Egy párszor már voltam lenn bájitaltan órán, és volt lehetőségem megszámolni.

Hallgattak. Hermione kapkodó légzése hamarosan szabályos szuszogássá szelídült, Piton azonban nem akart elaludni. Figyelt, hogy nem jön-e valaki. Hátha észrevennék őket… vagy hogy össze ne tapossák. De nem jött senki. Tanórákon kívül a kastélynak ez a része mindig kihalt volt. Nem volt olyan botor diák, aki önként a bájitaltanterem közelébe akarjon menni.

Csendben hallgatta a lány egyenletes légzését. Már kezdett zsibbadni a karja, de nem akarta felébreszteni. Valahogy jólesett a melege. Nem mintha ez jelentene valamit. Nem. Csak azért van így hirtelen, mert már nagyon régen volt, hogy valakivel igazi emberi kapcsolata lett volna. Igen. Ennek semmi köze magához a lányhoz.

Hamarasan azonban Hermione mocorogni kezdett, és a pillanatnak elmúlt a varázsa. Különösen akkor, amikor az egyik heve mozdulatával kis híján lágyékon vágta a bájitaltanárt, aki azonnal szükségét érezte, hogy gyengéden felébressze.

Megragadta a lány kezét, és erősen megrázta, aki azonnal magához tért.

- Bo…bocsánat, Professzor. Elaludtam?

- Igen, Mis Granger, és ha nem bánja, örömmel venném, ha levenné a fejét a kezemről, mert teljesen elszorította a vérkeringésemet.

Hermione elvörösödve felült.

- Azt hiszem, tovább kellene mennünk.

Mindketten feltápászkodtak, és ismét nekirugaszkodta a lépcsőknek.

- Miss Granger, azonnal vegye le a lábát a fejemről!

- Sajnálom, professzor, egy pillanat…

- Miss Granger, ha maga miatt leválik a fülem, annyi pontot fogok levonni a Griffendéltől, hogy soha az éltben nem lesz esélye megnyerni a házkupát!

- Nem számít, professzor, ennyi kis kelletlenséget ketten azért el tudunk viselni…

Hamarosan azonban elment a kedvük a beszélgetéstől. Ahogy máztak a lépcsőkön egyre feljebb és feljebb egyre fáradtabbak ziláltabbak lettek. Pitonnak egyre jobban fájt a füle.

Hermionének idő közben volt alkalma megállapítani a ruhán keresztül, hogy Piton izmos. Széles mellkas, erős karok. Ne mintha erről be óhajtana számolni a többeknek. Nem. De hát ugye, a diák olyan, hogy mindent tudni akar a tanárairól, Piton pedig olyan, aki mindent titokban akar tartani.

Azt színlelte, hogy valahogy jobb fogást keres rajta, és végigsimította a mellkasát. Hm. határozottan jó. Vajon milyen érzés lenne úgy felébredni, hogy ezen aludt? És ha már a mintavételnél tart… kíváncsi lenne, milyen a hátsója. Biztos az is feszes, és kisportolt. Elhessegette az ötletet, és a mászásra koncentrált. Piton kezdett ideges lenni.

- Húzza már föl magát – türelmetlenkedett Piton az utolsó fok aljában, abból az érhető okból, hogy iszonyúan fájt már a válla, amin Hermione támaszkodott.

Másrészt viszont kezdte idegesíteni, hogy ahogy a lány jobb fogást keres rajta, a mellkasát vagy a karját simogatta. Más körülmények között talán nem lett volna különösebb problémája a dologgal, de most legalább plusz negyvenhét kilót kellett tartania, ami állandóan kellemetlen helyeken taposta meg. Hogyha őszinte akart lenni, akárhol taposta volna is kellemetlen lett volna. A következő még a végén az lesz, hogy megmarkolja a fenekét. Ezt egy kicsit siettetni kell.

- Mondtam már, hogy nem megy! – felelte a Griffendéles elkeseredve. – Mondtam, hogy fáradt vagyok, és nem bírom, mert…

Ugyanakkor Piton sem bírta.

- Majd segítek – jelentette ki, és az egyik kezével elengedte Hermione bokáját, és belecsípett a lány hátsójába, aki ettől hatalmasat ugrott.

- A fejem, Miss Granger! – üvöltötte.

- Mire volt ez jó?!

- Aki ekkorát tud ugrani, az nem fáradt. Másszon, különben folytatom…

Piton ismét belecsípett, Hermione pedig pillanatokon belül fenn volt a felső lépcsőfokon. Piton kénytelen volt magában megállapítani, hogy formás és kemény a lány hátsója. A vaníliapuding ellenére is.

- Jól van, Miss Granger. Most húzzon fel!

- Miért tenném? – kérdezte dühösen. – Egyáltalán nem volt kellemes, hogy…

- De felmászott.

- Jó, akkor gondolom, ha olyan zseniális, maga is fel tud mászni.

Piton olyasmit mondott, aminek idézésétől kiskorú olvasóink miatt eltekintünk. Hermione letelepedett a földre, és élvezettel figyelte, hogy próbálkozik a bájitaltanár.

- Ha elnézést kérne, talán segítenék…

- %&@™>#&>[®!

- Rendben, akkor próbálkozzon csak, én megyek! –jelentette ki, és elindult a folyosón. Piton kétségbeesetten ugrált, de nem érte fel a lépcsőt. Félt hogy az ostoba kis liba elmegy, és valami baja esik. Találkozik egy macskával, vagy valaki agyontapossa, vagy… sosem bocsátaná meg magának. Akármilyen kiállhatatlan is, akkor is egy ember. Na jó, túlzás, de diák. És kár lenne azért a feszes hátsóért. Kis híján képen törölte magát. Ez honnan jött?

- Rendben – kiabálta utána. – Miss Granger, várjon! Sajnálom.

- Ennyi?

- Miért, mit várt?

Hermione gondolkodott, majd visszafordult.

- Kezdetnek ez is megteszi…

Kinyújtotta a kezét, és segített felmázni. Amikor felértek a lépcső tetejére, mindketten zihálva ültek, a lábukat lógatva.

- Ugye nem gondolta komolyan, hogy itt hagynám?

Piton legszívesebben azt mondta volna, hogy tudta, hogy egy ostoba ki griffindéles nem elég ravasz ahhoz, hogy megtegye, és hogy ezzel eltolta a további esélyét, hogy zsarolhassa – de nem tudta visszavonni azt a kétségbeesett kiabálás, hogy visszahívja. De a vereséget nem ismeri be. Nem. Hallgatott.

- És nem csak azért, mert egy tonna pontot levont volna érte, ha visszaváltoztunk.

- Hanem mert én sem hagytam ott az ajtóba szorulva? – kérdezte megvetően.

- Nem – felelte egyszerűen.

- Akkor?

- Magam sem tudom – felelte, és a tanár vállára hajtotta a fejét.

Piton érezte, ahogy az érintésre bizseregni kezd a bőre. Tényleg nagyon régen volt, hogy valakinek megfogta a kezét… akkor döbbent rá, hogy még mindig nem engedte el Hermionéét, mióta felhúzta. De nem baj. Valahogy olyan jól esett a melege. De ennek semmi köze a lányhoz, meg a kemény hátsójához. Semmi. Egy pillanatra belegondolt, hogy ugyanígy ülne-e itt, ha Miss Brown vagy Patil ment volna össze. Megborzongott a gondolatra.

- Miss Granger, azt hiszem, indulnunk kellene.

- Miért? Olyan jól ülök itt. – Még Piton is fáradt volt, és nem sietett megmozdulni. – Mondták már magának, hogy milyen jó illatú a samponja? – kérdezte váratlanul.

- Csak egyszer.

- És?

- Nincs és. Azóta az illetőt a Szt. Mungó zárt osztályán kezelik.

Hermione felvonta a szemöldökét. Piton sóhajtott.

- Na jó, Albus volt az, és ő vette nekem, Karácsonyra, akkor mondta. És ne mondja, hogy még sosem gondolt arra, hogy valami miatt kezelni kellett volna az igazgatót…

Hermione halkan kuncogott. Piton megborzongott, ahogy a nyakára fújta a levegőt.

- Mást nem kapott tőle karácsonyra? – kérdezte vidoran. – Harry tavaly kapott egy pár mardekáros zoknit.

- Nos, Miss Granger, ez megmagyarázza, hogy az igazgató miért terhelte tovább az idegeimet egy pár Griffendéles zoknival.

- Harry mesélte, hogy valahányszor a Mardekár játszott a kviddicsmeccseken, kénytelen volt azt a zoknit felhúzni, és nem tudott mint csinálni vele. Pedig meggyújtani i megpróbálta.

Piton élvezte, ahogy a lány beszélt, és nem akarta, hogy ez a pillanat véget érjen.

- Nincs vele egyedül. Utána alig lehetett megállítani, hogy ne üsse a fejemet. Végül valahányszor a Griffendél játszott, zokni nélkül voltam kénytelen lemenni a pályára.

Miért mondta el ezt neki? Miért? Ezt soha senkinek nem akarta elmesélni.

Hermione prüszkölt.

- Harry felvette a sajátját, de utána nem kívánta megtartani. De nem tudta kidobni, három nap múlva viszont elkezdett vijjogni, és addig nem hagyta abba, amíg ki nem mosatta.

Piton arca gonosz mosolyra húzódott. Lám csak, miket tud meg a híres Pottertől! Magában még örült is neki, hogy Dumbledore felcserélte a csomagokat. Valószínűnek tartotta, hogy a seprűk világa katalógust sem neki szánták. És… ha a kis túlélő mardekáros zokniban mászkál… az megér három kviddicsmeccset zokni nélkül.