- Frics takarítása hagy némi kivetnivalót maga után – jegyezte meg Piton, miközben kikerültek egy náluk kétszerte magasabb pormacskát.

- Igen – hagyta rá Hermione, undorodva nézve egy hatalmas sármuglit. – Innen pedig még rosszabb a helyzet. Persze mit vár az ember egy kviblitől…

- Azt hiszem, meg kell majd kérnem, tapintatosan, hogy a diákvadászat helyett törődjön a maga dolgával.

- Életében először hálásak lesznek magának a diákok.

- Ki mondta, hogy eddig nem voltak? Mind nagyon hálásak a szigorú ám célravezető módszereimért. Mellesleg azt nem mondtam, hogy én több időt fogok emiatt a folyosón tölteni.

- Hát igen, ilyen mérettel el fog tartani egy darabig, míg körbejárja az iskolát.

Piton figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és gyalogolt tovább. Hamarosan tőlük balra egy elágazáshoz értek, ahol ismét lépcsők vezettek felfelé. Vagy tizenöt lépcsőnyi távolságra ott állt Ron, és a falnak támaszkodva Padma Patil, épp heves csókolózás közben. Amikor Hermione meglátta őket öklömnyire zsugorodott a gyomra.

- Miss Granger, hallja, amit mondok?

- Sajnálom, professzor, nem figyeltem.

- Azt észrevettem. Pedig még csak nem is szép látvány. Kezdők. Nos épp azt akartam mondani, ha már itt van a barátja, felhívhatnánk rá a figyelmét.

Hermionének kiszáradt a szája. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy Ron rájöjjön, látta.

- WEASLEY! WEASLEY! – üvöltötte Piton, ahogy a torkán kifért.

- Ron! Ron! – kiabált Hermione kevésbé lelkesen, de a hangjuk elveszett, és a nagyon elfoglalt fiú nem vette észre őket. Hamarosan azonban megtörték a csókot, majd megfogta Padma kezét, és továbbmentek a lépcsőn, felfele. Gyorsan távolodtak, és Hermionééknak már esélyük sem volt, hogy utolérjék őket.

Hermione csak állt, és nézte azt a helyet, ahol a barátja eltűnt. Már rég szakítottak Ronnal, mégis valamiért nagyon rossz volt Padmával látni. Nem akarta bevallani magának, de az volt az oka, hogy irigykedett. Hogy ő nem talált senkit. Hogy nem kellett senkinek.

Piton Hermionét nézte, ahogy elkeseredve nézett a vörös hajú gyerek után. Volt egy elképzelése, hogy mi baja lehet, de nem volt benne biztos. Szerette volna megvigasztalni – természetesen csak azért, hogy ne vinnyogjon egész úton. Ösztönösen azt mondta volna neki, hogy: Miss Granger, amennyiben nem vesztette el a járás képességét, bár az iménti jelenetnek köszönhetően azon sem csodálkoznék, remélem hamar el fogom felejteni, akkor igazán örülnék neki, ha méltóztatna tovább fáradni a folyosón.

De nem tette. Nem tudta, hogy miért, de csak azt mondta:

- Jöjjön, Miss Granger, még messze vagyunk…

Hermione felkapta a fejét, mint aki csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül, és megindult.

- Hogyne, professzor…

Azonban ahogy mentek, egyre-másra betolakodtak az iménti képek a fejébe. Muszáj valami mással foglalkoznia. Muszáj…

- Az jutott eszembe, amikor kicsi volta, a szomszéd gyerekkel állandóan homokvárat építettünk. Nagyot, sok toronnyal. Egyszer le is rajzoltam. Most így utólag, ha belegondolok, majdnem olyan volt, mint Roxfort. Akkoriban sokszor elgondolkodtam, hogy ha egy vár lehet hozzánk képet ilyen kicsi, milyen lenne, ha mi lennénk…

Piton egyből ideges lett. Még hogy megvigasztalni! Ostoba kis liba. Semmi köze az egészhez, máris ilyen marhaságokról beszél.

- Mondja, Miss Granger, maga komolyan képtelen elhallgatni?

A lány riadtan nézett rá. A szemében valami fájdalom volt, de Piton nem értette.

- Unatkozom, Professzor – hazudta. – Nem tudok mit kezdeni magammal. De ha nem akarja hallgatni, akkor meséljen maga. Bármiről. A gyerekkoráról, hogy mi volt az első önálló bájitaltani felfedezése, hogy mit szeret enni, és mit nem, mi a kedvenc könyve, bármiről.

- Nézze Mis Granger, maga lenne az utolsó, akinek bármit is elmondanék. Hamarabb tudna róla az egész iskola, mint ahogy visszaváltoztunk.

- Ez esetben kénytelen leszek én mesélni. Szóval, ezt a lányt Brigittának hívták, és gyakran szoktunk Barbieruhákat cserélni. Tudja mi az a Barbie baba?

- Nem, de felteszem, pillanatokon belül fel fog világosítani.

Hermione pedig beszélt. Mindenről, ami csak eszébe jutott, Piton pedig hallgatott. A kifordítható pudingbabáknál elkezdett bájitalrecepteket mondani magában, és a videojátékoknál már sikerült teljesen kizárni a lány hangját.

- És mindenki utált, mert… azt hiszem túl sokat tanultam, és állandóan a figyelem középpontjában voltam. Nagyon rossz volt, mert nem volt egyetlen barátom sem. Persze a házi feladatomat előszeretettel vitték másolni, de ha odamentem egy beszélgető csoporthoz, akkor elhallgattak, ha újságot nézegettek, becsukták, és addig nem nyitották ki, amíg el nem mentem onnan. Azt hiszem, emiatt kezdtem el olvasni. A könyvek érdekesek voltak izgalmasak, és sosem zavartak el…

Piton felkapta a fejét. Ez ismerős érzés volt. Amikor ő volt diák, ő sem volt túl népszerű. Lopva a mellette haladó lányra pillantott, aki láthatóan sokkal inkább magának beszélt már, mint bárki másnak. Lehet, hogy több közös van bennük, mint valaha gondolta volna?

- …aztán Roxfortba kerültem, de itt is ugyanaz volt a helyzet. Senki nem állt szóba velem. Hallowe’en-ig, amikor Mógus rászabadította a trollt az iskolára. A lány WC-ben voltam, és sírtam, mert senki nem barátkozott velem, és Ron aznap jelentette ki, hogy kiállhatatlan vagyok, valóságos rémálom. Aztán… aztán megjelent egy hegyi troll…

- Gondoltam már akkor is, hogy nem volt olyan ostoba, hogy utána menjen.

Hermione megugrott. Teljesen elfeledkezett arról, hogy nincs egyedül. Piton azonban nem törődött a zavarával.

- Annak idején én sem voltam népszerű – felelte keserű mosollyal. – Nekem még olyan “barátaim” sem voltak, mint most magának. Ezért vált a kutatás az éltemmé.

Hermione csodálkozva nézett a férfire.

- Miért, mit várt? Tudja maga is, milyen diákkorom volt a magukat tekergőknek nevező idiótáknak köszönhetően. – keserű, gúnyos mosoly. – Felteszem Potter az egész Griffendél-toronynak lemesélte, amit a Merengőben látott, mielőtt kidobtam volna az irodámból.

Hermione megtorpant.

- Harryt amiatt dobta ki, mert valamit látott a Merengőben? – kérdezte csodálkozva. – Nekünk azt mondta, hogy azért nincs több órája, mert a professzor szerint már tisztában van az alapokkal, és egyedül is boldogul.

- Nem – felelte keserűen. – A maga szentéletű barátja kihasználta, amíg nem voltam az irodámban és elmerült az emlékeimben, amiket azért vettem ki egy merengőbe, hogy véletlenül se láthassa. És végignézte, ahogy a drágalátos apja és barátai az egész iskola előtt megszégyenítettek…

- Sosem gondoltam volna…- suttogta halkan.

- És ha tudta volna? Lett volna bármilyen különbség? Akkor nem nevetett volna Black viccein, vagy nem hívott volna a hátam mögött nagyra nőtt denevérnek?

- Ne lett volna különbség – ismerte be. – Akkor sem hívtam volna másnak, csak Piton professzornak.

- És most azt várja, hogy ezt elhiggyem?

- Ha nem akarja, nem kell – felelte őszintén. – Nem azért mondtam, mert be akarok vágódni, vagy ilyesmi. Mert ez az igazság. De maga tudja.

- Miért?

- Mit miért?

- Miss Granger, az előbb sikerült meggyőznie, hogy nem hazudik. Most játssza nekem az értetlen, ami nem illik magához. Miért nem hívott soha zsíros hajú szemétládának, vagy bárminek, aminek még neveznek?

- Mert tiszteltem. A tudásáért, amiért szembenézett Voldemorttal, mert a tanárom, mert bár igazságtalan volt és kegyetlen, nagyon jól tudta, mit csinál. Mert azt hiszem, hogy volt bennünk valami közös. Tiszteltük a könyveket, és a tudást, ha máshogyan is. És talán… ugyanúgy voltunk magányosak, ha ezt nem tudhattam. Legfeljebb éreztem.

Piton egy pillanatra elgondolkodott. Hermionénak… öhm, Miss Grangernek sajnos igaza volt. Nagyon is.

- És a vaníliapudingon kívül milyen édességet eszik még?

- Szinte bármit, amivel nem Fred vagy George kínál, de a kedvencem a gumicukor és málnatorta – felelte vidáman. –És a professzor úrnak?

- Sosem eszem édességet – felelte komoran. – Különösen nem citromport. Sokkal inkább a húsokat kedvelem. Majdnem minden fajtáját, talán csak a fasírozottat nem.

- Gondolhattam volna! A teát hogyan issza? Citrommal? Cukorra? Tejjel?

- Natúr. Citrom és cukor és minden más nélkül, ami elveszi az ízét. És nem kávézom. Ki nem állhatom a kávé ízét.

- Tényleg? Én nagyon szeretem. Mi a baja vele?

- Keserű. Egyszer Minerva készített valami süteményt, és muszáj volt vennem belőle.

- Muszáj?

- Dumbledore megfenyegetett, hogy ha nem eszem belőle, akkor Lockhartot mellém rakja a tanáriban. És vettem belőle, ennek ellenére mellém rakta.

- Miért?

- Mert közöltem Minervával, hogy rohadt kávé íze van, és megsértődött. Pedig nem is volt benne kávé, csak a porcukrot a kávédarálón darálta meg, pedig előtte néhány bűbájjal kitisztította.

Hermione jót nevetett az anekdotán.

Továbbsétáltak a folyosó vége felé, beszélgetésükbe merülve. Piton lassanként kezdett feloldódni, és áttértek a bájitaltanra. Mesélt az első felfedezéséről, Hermione beszámolt, saját, egyetlen nem kicsi kudarccal végződő kísérletéről, amit még Harrynek és Ronnak sem mesélt el, mert nem akart a Szt. Mungóban kikötni, amiért Piton tantárgyával foglalkozik. Perselus segített neki kielemezni, hogy hol volt a hiba, amit elkövetett.

- Minden esetre szép teljesítmény, Miss Granger. Nem tudhatta, hogy a lokátlevelet csak rézből készült tőrrel lehet felvágni, a roxforti tananyagban csak azóta szerepel, mióta én rájöttem, és a hetedikeseknek megtanítom. Hiába olvasta volna el a tankönyvet előre, nem…

- Valóban nem volt benne.

- Minden esetre érdekes a feltételezés. Ha van kedve, és visszaváltoztunk, érdeme lenne egy-két kísérletet szánni rá, hogy közelebbről megvizsgáljuk…

Hermione azt hitte, hogy menten kiugrik a szíve a helyéről. Piton önként felajánlotta, hogy segít neki! Nem hallotta, de Piton biztos volt benne, hogy észreveszi, milyen szaporán és össze-vissza kalapál a szíve. Maga sem tudta miért izgul annyira, hogy mit fog válaszolni. Elvégre csak egy idegesítő, ostoba kis Griffendéles, nem?

- Nagyon örülnék, ha tudna segíteni, professzor!

Piton azt hitte, ott kiugrik a bőréből. Ennek ellenére úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna, legfeljebb, hogy meglocsoltak egy fikuszt. Hermione követte a példáját. Nem akarta, hogy a tanárt azt higgye, hogy belezúgott.

Mindketten annyira el voltak foglalva a beszélgetéssel és a saját szívdobogásukkal, hogy nem hallották meg a feléjük settenkedő veszélyt. A sarkon Mrs Norris várt rájuk.

- Ha a megfelelő arányban vegyítenénk a nátrium-szulfátot a bezoárporral és a …

Pitonnak elakadt a szava, ugyanis az oszlop mögül előugrott a macska, és rájuk vetett magát. Piton a földre rántotta Hermionét, így a mancsok a hatalmas karmokkal elrepült a fejük felett, és macska első és hátsó lábai között álltak. Mrs Norris azonban újból meglendítette a mancsát, és csak hajszálon múlt, hogy ki tudták kerülni. Az állat láthatóan élvezte a játékot. Hermionéék annál kevésbé.

- A sarokba! Gyorsan! – kiáltotta Piton, de a macska, mintha megértette volna, útjukat állta. Fenyegetően rájuk sziszegett, és ismét meglendítette a mancsát, hogy elsöpörje, és a falhoz csapja őket.

- Ugorjon! – vezényelte Piton, és maga is a levegőbe emelkedett a karmok közeledtére. Hermione is ugrott, és Mrs Norris ismét célt tévesztett. De nem adta fel. Ismét támadásba lendült, felugrott, hogy a mellső mancsaival rájuk ugorjon. Hermionéék azonban gyorsabbak voltak, és félrehúzódtak, de egy karmos láb ismét meglendült, és ezúttal eltalálta a lányt, aki végigszánkázott a kövön, és nekiütközött a falnak.

Piton kétségbe esett.

- Hermione! – kiabálta, de a lány nem válaszolt. Abban sem volt biztos, hogy hallja-e, amit mondd.

A macska láthatóan megunta a játékot, és el kívánta költeni a vacsoráját. Megfordult, és a fal felé indul. Piton utolsó kétségbe esésében megragadta a megpördülő macska farkát, és teljes erejéből beletépet a szőrébe.

Mrs Norris fújtatva megfordult, és dühösen Pitonra vetett magát, aki idő közben elővette a bájitalos tőrét, mint egyetlen fegyverét. Mrs Norris újra és újra lecsapott, ugrott, de Piton kitért előle, és lassan a fal felé araszolt. Óráknak tűnő percek után elérte Hermionét. Amikor a macska újra támadott, nem ugrott félre, hanem teljes erőből belevágta a mancsába a tőrt. Ahogy a lendület sebet szakított a lábába, fájdalmasan nyávogni kezdett, Piton pedig érezte, hogy az egyik elsuhanó karom végigvágta a karját. Hermione magához ért, és még látta, ahogy a macska mancsából ömlik a vér, Pitonnak elszakadt a talárja, a kezében pedig ott a tőr, mielőtt a bájitaltanár felemelte volna az ott álló lovagi páncél lábvédőjét, és magával húzta volna a lányt a biztonságos menedékbe. Mrs Norris dühösen utánuk kapott a lyukba, de Piton ismét a lábába vágta a tőrt, így gyorsan kihúzta a karmos mancsát, és hagyta, hogy a páncél alja lecsapódjon. Még egy pár percig remegve hallgatták, ahogy megpróbáljaa macska is felnyitni a lábvédőt, sikertelenül, majd fájdalmas nyávogással továbbállt.

- Jól van, Miss Granger?

Nem, Hermione egyáltalán nem volt jól. Még arra emlékezett, hogy egy hatalmas láb a falhoz csapja, és összeroskadt. Félig hallotta, mi történik körülötte, de voltak közben hallucinációi. Például egészen biztos volt benne, hogy Piton sosem kiabálná azt, hogy Hermione, Miss Granger helyett. Rémlett, hogy a bájitaltanár valahogy megmentette. Behúzta a páncélba, és a tőrrel megebesítette a macskát.

- Azt hiszem, csak kábult vagyok – felelte.

- Remek – válaszolt Piton szarkasztikusan. – Ha visszaváltoztunk, kérem figyelmeztessen, hogy rúgjak bele Mrs Norrisba.

Hermionének csak akkor tűnt fel a vágás a tanár karján.

- Maga megsérült! – jelentette ki riadtan.

- Briliáns meglátás, Miss Granger.

- Üljön le! – rendelkezett. Bekötöm a sebét.

Piton jobbnak látta engedelmeskedni, ugyanis a lány nagyon eltökéltnek tűnt. Hermione felvette a tőrt, és letörölte róla a vért a talárja szegélyébe. Odaemelte Piton karjához.

- Meg ne próbálja kivágni a sebet!

- Eszemben sincs – felelte megvetően. – De a talárja ujját le kell vágnom azon a részen, ahol megkarmolta, hogy a sebbe ne menjenek bele a rojtok, és hogy hozzáférjek. Különben is szükségünk van valamilyen kötözőanyagra.

Piton szó nélkül tűrte, hogy ellássa, majd az órájára pillantott. Este tíz.

- Azt hiszem, Miss Granger, hogy itt többé-kevésbé védve vagyunk. Itt kellene töltenünk az éjszakát.

Hermione bólintott.

- Szép álmokat, Professzor.

- Szép álmokat, Miss Granger.