Nehezen fogta fel, hogy magához tért, mivel nem látott semmit. A szeméhez kapott, hátha bekötötték, de nem érzett semmit. Akkor vagy megvakult, vagy egy vaksötét helyiségben van. A szája kiszáradt és minden porcikája sajgott. Az arca feldagadt, az alteste lángolt, fájt az oldala is, a mellén lévő harapásnyom lüktetett, a feje pedig zakatolt. Legrosszabb állapotban azonban a kitört ujja volt. Úgy döntött, megpróbál felállni. Nem volt könnyű, mert az egyensúlyérzékével nem volt minden rendben. Ezt egyrészt az ájulásnak, másrészt a sötétségnek tulajdonította. Mikor sziszegve-nyögdécselve feltápászkodott, vacogva végigtapogatott magán. Pontosan azt találta, amire emlékezett. A középen széthasított talárt, a kigombolt tunikát, a borzalmasan rongyos harisnyát, na meg az elszakított melltartót. Hiányzott a tanga és a köpeny. Hűvös volt, még nem fázott, de tudta, hogy nemsokára fog. Megpróbálta valahogy fél kézzel rendbe hozni az öltözékét, megigazítani a melltartóját, és begombolni a tunikáját, de csak úgy sikerült, hogy a sérült bal kezét is használta.

Kényszerítette magát, hogy gondolkozzon, ki akarta találni, hol van. Saját lélegzésén kívül mást nem hallott, és amikor még feküdt, érezte, hogy döngölt föld van alatta. Talán Malfoy bezárta egy pincébe. Jobb lett volna, ha megöli. Vajon milyen szenvedés vár még rá? De most nem szabad ezzel foglalkoznia, inkább a jelenre koncentrál. Miután néhány perc után sem esett össze, megkockáztatott néhány óvatos lépést. Jobb karját előrenyújtva haladt előre egy keveset. Szerencséje volt, nem ütközött semmibe. Járni tud tehát. Amiatt aggódott a legjobban, hogy a szeme még mindig nem szokta meg a sötétséget. Végül is előfordulhat, hogy Malfoy valami átokkal megvakította, vagy pedig olyan helyre került, ahová egy szemernyi fény sem hatol be.

Számba vette a lehetőségeit. Megteheti, hogy addig lépdel, míg falat fog, aztán körbejár, hogy megállapítsa, mekkora a helyiség. De mire menne az információval? Nem valószínű, hogy Malfoy olyan helyre zárta, ahonnan pofonegyszerű lenne megszökni. Vajon mi lenne a jobb? Ha takarékoskodik az erejével, és visszafekszik a földre, vagy ha minél többet mozog, hogy ne fagyjon át teljesen? Mivel rémesen fáradtnak érezte magát, úgy döntött egyelőre lefekszik. Igyekezett megtalálni azt a testhelyzetet, ami a legkevesebb fájdalommal jár, közben persze felidéződött benne, hogyan is szerezte a sérüléseit. Bármennyire is próbálta elkergetni a szörnyű emléket, nem sikerült. Végül győzött a megalázottság érzése, a testi-lelki fájdalom, a rettegés; a szemébe könnyek gyűltek, és kitört belőle egy dühös kiáltás, amely aztán kétségbeesett zokogásba fulladt. Hosszú ideig reszketve sírt szívet tépően és megállíthatatlanul, egész addig, míg a könnyek kimosták belőle a fájdalom első hullámait. Majd, hogy vigasztalja magát, a bosszúról kezdett fantáziálni, válogatott kínzásokat és halálnemeket képzelt el Malfoynak, sőt a fiának, Draconak is. Tudta, hogy nem szép dolog, és hogy helytelen a gyereket büntetni a szülők vétkéért, de azzal még nem ártott senkinek, hogy jólesően elképzelte, hogyan töri szét egy vasrúddal az ifjabb Malfoy minden csontját a megkötözött, tehetetlen Lucius szeme láttára. Vagy hogy mindketten térden csúszva súrolják a padlót Dobby felügyelete alatt. Vagy hogy Voldemort megharagszik Luciusra, és Imperiusszal arra kényszeríti, hogy kínozza meg a saját fiát.

***

Álmodozásából halk zörej térítette magához. Talán eljöttek érte a halálfalók? Vagy csak enni hoztak neki? Nem valószínű, hogy ilyen figyelmesek lennének vele, nem is volt kedve enni, viszont nagyon szomjas volt. De nem hallott ajtónyitást, hanem csak valami motoszkálást és nyögdécselést. Rémülten felkiáltott, mikor rájött, hogy a hang forrása bent a helyiségben van. Tehát nincs egyedül! Gyorsan felállt.

– Granger kisasszony, maga van itt?

Ez Piton. Végig össze volt zárva vele! Hogy erre nem gondolt?! Hisz mindketten Malfoy foglyai, miért ne lehetnének ugyanoda zárva? Cikázni kezdtek a gondolatai. Hiszen ő is elájult. Eddig valószínűleg eszméletlen volt, és elég messze feküdt tőle ahhoz, hogy ne hallja a lélegzetét. Majd az jutott eszébe, hogy ha Piton azt kérdi, hogy „maga van itt”, akkor nyilván ő sem lát, ami azt jelenti, hogy a helyiség sötét, és nem ő vakult meg. Vagy esetleg azt, hogy mindketten vakok. És vajon a professzor most is Imperius átok hatása alatt van?

Hermione nem felelt. Nem akarta, hogy Piton a hang irányából megtudja, hogy ő merre található, és esetleg közelítsen feléje. Félt tőle.

– Tudom, hogy itt van, hallottam a kiáltását. Mondjon már valamit!

Hermione még a lélegzetét is visszafojtotta. Nyelvét alsó és felső fogsora közé dugta, hogy a professzor ne hallhassa a vacogását. Piton egyre türelmetlenebb lett.

– Ha nem tud beszélni, tapsoljon, vagy adjon hangot valahogy! Mozogni tud, annyit azért hallottam. Oda akarok menni magához.

Én meg épp azt akarom elkerülni – gondolta a lány.

Néhány perces szünet után Piton felállt.

– Nézze, mindketten tisztában vagyunk vele, mi is történt pontosan. Nem hiszem, hogy az évfolyam legjobbjának el kellene magyaráznom, hogy mi az az Imperius átok. Mondjon már valamit, könyörgöm!

Hermione majdnem felkuncogott. Saját maga is meglepődött, hogy van kedve nevetni, de felfedezte a helyzetben rejlő iróniát. Piton, aki legalább kéthetente egyszer ráförmed, hogy „fogja be a száját!”, most könyörög neki, hogy mondjon valamit. És még azt is elismeri, hogy ő a legjobb az évfolyamon.

Piton felsóhajtott. Semmi kedve nem volt a vaksötétben kergetőzni a lánnyal. Ki kell találnia valamit, hogy megbízzon benne. Nagyon fáradt volt, azt sem tudta, milyen nap van. Malfoy szerda este leplezte le őt, erre emlékezett, és azt is kikövetkeztette, hogy Grangert csak Roxmortsból rabolhatták el, tehát szombaton. De az is lehet, hogy a lány már hosszabb ideje fogoly volt, mielőtt ő találkozott vele. Tehát legalább két és fél napja itt van bezárva, étlen-szomjan, hol Petrificus totalustól sújtottan, hol eszméletlenül, főbenjáró átkoktól meggyötörve, egy iszonyatos tettel a háta mögött, és még mindig nem tudja, hogy hogyan magyarázza ki magát a Nagyúr előtt. És itt a nyakán ez az önfejű, minden lében kanál, griffendéles lány, akit vissza kell juttatnia a Roxfortba, aki ráadásul utálja őt csak azért, mert az ő nevelési elveivel nem fér össze, hogy elájuljon a gyönyörűségtől, ha egy diák bemagolja a fél könyvtárat. És most kénytelen lesz hízelegni neki.

– Nézze – igyekezett elővenni a legszelídebb hangját –, tudom, hogy teljes joggal bizalmatlan, de el kell hinnie, hogy nem akarom bántani. Most nem állok Imperius hatása alatt. Jelezze valahogy, merre van!

Semmi.

– Most persze arra gondol, hogy akár Malfoy is kényszeríthetne, hogy ezt mondjam. Igaza van, de figyeljen ide! Ha megbízik bennem, és valóban önmagam vagyok, akkor megvan az esély, hogy kivigyem innen. Ha mégis becsapnám, és most is Malfoy irányít, akkor ki lesz szolgáltatva neki és Voldemortnak, ez tény. De hát most is ez a helyzet! Ha nem bízik meg bennem, és nem hajlandó szóba állni velem, akkor az egyetlen lehetőség az, hogy Malfoy kezei között marad.

Hermione gondolkodott, és nem talált hibát Piton érvelésében. Veszítenivalója nincs, ha Piton Imperius alatt van, akkor így is, úgy is megtesz vele bármit, amire Malfoy kényszeríti. Viszont ha a professzor rendelkezik a saját akaratával, akkor biztosan jobb lesz vele együttműködni. Elvégre tanár, kötelessége megvédeni a diákokat. Piton soha nem volt egy nyájas ember, de most vészhelyzet van, muszáj segítenie. De hogyan? Hogyan juthatnak ki innen? Ha hoppanálni lehetne, már biztos hoppanált volna. Pálcájuk nincs. De a professzor tudhat valamit, amit ő nem, hiszen tanár. Nyelt egyet, és rekedten megszólalt:

– Itt vagyok, tanár úr.

– Na végre! Köszönöm. Most beszéljen, én meg elindulok ön felé.

– Mégis, mit mondjak?

– Mondjuk, mesélje el, hol van Potter és Weasley!

– Nem voltunk együtt. Roxmortsból raboltak el, Harryt Umbridge eltiltotta a kirándulásoktól, Ron pedig a Három Seprűben maradt.

– Teljesen egyedül volt, amikor elrabolták? – Piton tett néhány tétova lépést.

– Igen, tanár úr, egyedül voltam. Korábban akartam visszamenni az iskolába. Mást nem tudok mondani, mert elkábítottak. – A pofonoktól feldagadt arca miatt egy kicsit fájdalmas volt a beszéd.

– Mi történt, miután elveszítettem az eszméletemet?

– Malfoy megkínzott, és én is elájultam.

– Megkínozta? Cruciatusszal? De hát miért? – kérdezte, miközben tovább közeledett.

Hermionének nem fűlt hozzá a foga, hogy szó szerint elismételje, amit Malfoynak mondott.

– Aaa… fejéhez vágtam, hogy milyen aljas.

– Hm. Szokás szerint nem tudott féket tenni a nyelvére. És aztán?

Hermione inkább lenyelte a sértést, de nem merte bevallani, hogy a halálos átkot akarta kiprovokálni Malfoyból.

– Aztán itt tértem magamhoz. Azt hittem, megvakultam, és hogy egyedül vagyok.

– Nincs egyedül. – Hermione most már egész közelről hallotta a hangját. – És nem is vakult meg, csak teljesen sötét van, több méterrel lehetünk a föld alatt. Nekem elhiheti, itt töltöttem az elmúlt néhány napot.

– De hát miért zárta be Malfoy a tanár urat? És miért nem szökött meg? Azt mondta, ki tud vinni innen, akkor, miért…

– Ki is viszem. Nyújtsa ki a karját!

Hermione nem faggatózott tovább, hanem engedelmeskedett. Piton tapogatózó keze súrolta a könyökét, majd végigsiklott az alkarján, és megállapodott a kezén.

– De hisz remeg a keze! Még mindig fél tőlem.

Nem kérdezte, hanem kijelentette, így Hermione nem tartotta kötelességének, hogy válaszoljon.

– Mi történt a pálcájával? – váltott témát a professzor.

– Malfoy kettétörte. Szerinte én tisztátalanná…

– Kettétörte és a darabjait ledobta a földre, igaz?

– Igaz, tanár úr.

– Most odaadom a kezébe. A maga pálcája, magának ismernie kell annyira, hogy pusztán a tapintása segítségével össze tudja illeszteni. Csak vigyázzon, le ne ejtse, mert ebben az átokverte sötétben sose találjuk meg. – Azzal a zsebébe nyúlt, és elővette a kettétört pálcát. Mivel a másik kezével még mindig a lány ujjait fogta, a sötétben is könnyen oda tudta neki adni.

– Hogy került a tanár úrhoz?

– Volt néhány másodpercem aközött, hogy Malfoy feloldotta az Imperiust, és hogy elájultam. Akkor vettem fel a padlóról.

– És mire megyünk vele? Hogy ragasztjuk össze? Az Eternifix-bűbájhoz kell egy ép pálca. Vagy a tanár úrnál van Magifix?

– Nincs – Piton nem tudta leplezni fokozódó ingerültségét a kérdésáradat hallatán –, nem is kell összeragasztani. Ketten vagyunk, ketten együtt, ha szerencsénk van, tudunk használni egy kettétört varázspálcát. Csinálja, amit mondtam!

Egyáltalán nem volt olyan könnyű a sötétben megállapítani, hogy melyik az alsó, és melyik a felső darab, mint ahogy Piton várta. Bal keze majdnem használhatatlan volt, és az sem segített, hogy a professzor türelmetlenül topogott mellette.

– Kész vagyok – mondta végül.

– Jó. Először egy egyszerű bűbájjal próbálkozunk. Legyen a Lumos, úgyis sötét van. Fogja össze a két darabot a törésponton! Én majd fogom a pálca alsó végét. Ha szólok, csúsztassa a kezét, a felső darab aljára. Fogja fel úgy, hogy az enyém az alsó darab, a magáé a felső, és a két darabot összeszorítva együtt végezzük el a varázslatot. A lényeg, hogy egyszerre mondjuk ki a varázsigét, és egyszerre mozdítsuk a pálcát, hogy a két rész semmi esetre se váljon el egymástól. Úgyhogy próbáljon meg együttműködni!

Úgy tettek, ahogy Piton mondta, és hamarosan már stabilan tartották a pálcát.

– Háromra, rendben?

– Rendben.

– Egy, kettő, három!

– Lumos!

Semmi sem történt, holott hitük szerint mindent jól csináltak.

– Semmi baj – mondta Piton, de a hangja arról árulkodott, hogy igenis baj van. – Még egyszer. Koncentráljon! Egy, kettő, három!

– Lumos!

Ismét semmi.

– Az ördög vigye, pedig működnie kellene. Biztos, hogy jól rakta össze a pálcát? És biztos, hogy nem mozdult el a keze?

– Biztos, tanár úr. – Hermionét valahogy nem lepte meg, hogy a sikertelenség miatt Piton benne keresi a hibát.

***

Leengedték a kezüket, mindkettőjük fogta a maga pálcadarabját. A professzor a fejét törte, Hermione reszketve várta, mit fog mondani.

– Próbálkozzunk mással! Lehet, hogy a Lumos ellen le van védve ez a helyiség. Amikor Malfoy értem küldte a cimboráit, mindig hoztak gyertyát is magukkal. A másik lehetőség… Mondja csak…

„Jól érzi magát?” – akarta kérdezni, de még idejében észbe kapott. Ez most, ebben a helyzetben, cinikusan hangozhat. Nagyon jól tudta, hogy a lány nem érzi jól magát, sőt, valószínűleg elég rosszul érzi magát, és ennek, ha önhibáján kívül is, de ő az oka. Ha most vérig sérti egy ilyen kérdéssel, sehogy se tudja majd rávenni az együttműködésre, és nem mennek semmire. Granger még mindig nem bízik meg benne teljesen. Bár ha igaz, amire gondolt, akkor ez ennek már nincs jelentősége. Az jutott eszébe, hogy az átéltek hatására a lány esetleg átmenetileg vagy akár örökre is elveszthette a varázserejét. Akkor pedig füstbe ment a terve. Egy törött varázspálca így-úgy működhet, ha valahogy összeeszkábálják, vagy két mágus használja, de máshogy semmiképp. Összeeszkábálni pedig nincs módjuk.

– Parancsol, tanár úr?

– Mindegy, nem fontos. – Egy darabig még gondolkodnia kell az „Ugye, nem vesztette el a varázserejét?” kérdés tapintatos megfogalmazásán. – Valószínűleg csak a Lumos nem működik. De máshogy is csinálhatunk fényt. Ha jól tudom, magának igencsak nagy erőssége a mágikus tüzek előállítása.

– I-igen, tanár úr – nyögte Hermione. Nagyon remélte, Piton nem arra céloz, hogy egyszer, időtlen időkkel ezelőtt felgyújtotta a talárját.

– Jó. Akkor ezzel próbálkozunk. Legyen egy kicsi, nem továbbterjedő tűz, tőlünk három méterre tizenkét óránál. És húsz perc múlva spontán aludjon ki. Menni fog?

– Igen, tanár úr – Hermione legszívesebben szünetet kért volna. A lába elzsibbadt a hosszú állástól, a fájdalmai voltak, jó lett volna pihenni egy kicsit, de attól félt, ha szól, a professzor feldühödne.

Megint tapogatóztak egy darabig, mire sikerült összeilleszteniük a pálcát, aztán Piton vezényelt:

– Egy, kettő, három!

– Piroinito!

A fellángoló tűz fénye elvakította őket. Kezüket az arcuk elé kapva elfordították a fejüket. Mikor a szeme végre alkalmazkodott, Piton látta, hogy a tűz épp olyan, mint amilyennek kívánta. Nem árasztotta el túl nagy fénnyel az egész helyiséget, de barátságosan lobogott, és arra pont elég volt, hogy megállapítsa, hogy egy hatalmas pincében vannak, és a puszta négy kőfalon kívül nincs ott semmi.

A professzor megkönnyebbült, hogy sikerült a varázslat, ezek szerint Granger nem vesztette el a varázserejét, nagy baj már nem lehet. Mondania kéne valami kedveset neki. És most, hogy végre lett némi fény, láthatják egymást. Ez kínos lesz mindkettőjüknek. Tudta, egyetlen rossz szó, és Granger nem veszi többé figyelembe, hogy az egész az Imperius átok miatt volt, és ő a tanári tekintélyének az utolsó morzsáját is elveszíti. A köztük lévő bizalom egy hajszálon függött. Megkereste Grangert a tekintetével, aki már jó pár lépésnyire eltávolodott tőle, a fejét lehajtotta, a hajától látni sem lehetet az arcát.

– Nagyon örülök, Granger kisasszony, hogy felfogta, mit akarok, de a neheze még hátra van. Most megtanítom magának a bűbájt, amelynek segítségével kijuthatunk innen. Menjünk közelebb a tűzhöz!

Hermione most már nem engedelmeskedett. Gyengének érezte magát, és torkig volt Pitonnal.

– Tanár úr, én nem hiszem, hogy most képes leszek bármit is megtanulni.

– Magától nem fogadok el ilyen kifogást. Ha ki akar szabadulni innét lesz szíves összeszedni magát, és lesz szíves megtanulni a zsupszkulcs-transzformációt.

– Zsupszkulcs? De hát ahhoz engedély kell a minisztériumtól. És RAVASZ-szintű varázslat, nagyon erős mágikus képesség kell hozzá.

Miközben beszélt, Hermione most közelebb lépett a professzorhoz, aki már ott állt a tűz mellett. Végre szembenéztek egymással. Piton ez egyszer nem tudta palástolni a zavarát és hátrahőkölt. Nagyon jól emlékezett rá, hogy megpofozta Grangert, de arra nem számított, hogy így fog kinézni az arca. Teljesen feldagadt, tele volt véraláfutással, néhol egész jól kivehetők voltak az ujjnyomok, máshol teljesen egymásba mosódtak. Az ajka felrepedt, rászáradt a vér, megduzzadt, és ki is volt cserepesedve; a szemei pedig még mindig vörösek voltak a sírástól. A táncoló lángok fényében igencsak bizarr látványnak tűnt.

Ő persze rögtön felfogta, miért reagál így Piton, és az arcához kapott.

– Nagyon szörnyű?

– Ne aggódjon, a Roxfortban majd rendbe hozzuk És a kezét is – tette hozzá a lány törött ujjára pillantva. – A bordája is eltört?

– Nem hiszem. Sajog, de közel sem annyira, mint a kezem.

– Én nagyon sajnálom, de tudja jól, hogy Malfoy kényszerített. Őt hibáztassa!

Majdnem kirobbant belőle a szemrehányás: „… és saját magát!” De csak a szája rándult meg idegesen, ezt nem mondhatta ki hangosan.

– De térjünk vissza inkább a zsupszkulcsra. Elvileg valóban kérvényezni kellene, de higgye el, nem mi leszünk sem az elsők, sem az utolsók, akik ezt elmulasztják. Hoppanálni, dehoppanálni itt nem lehet, gyanítom Malfoy maga is gyakran használ illegális zsupszkulcsot, ha siet valahová.

– De mi értelme megakadályozni a hoppanálást, ha zsupszkulccsal bárki ki-be járkálhat?

– Ahogy maga is mondta az előbb, zsupszkulcsot nem olyan egyszerű készíteni. Azonkívül úgy is meg lehet bűvölni egy területet vagy egy épületet, hogy kifelé lehet zsupszkulccsal közlekedni, de befelé nem. Nem hiszem, hogy valaha is hívatlanul érkezett volna zsupszkulcsos látogató Malfoyhoz.

– És mi lesz, ha mégsem tudunk kijutni zsupszkulccsal sem?

– Akkor majd kitalálok valamit. És ha elméleti téren ilyen szépen visszatért a tudásvágya, akkor talán nyergeljünk át a gyakorlatra. A varázsige: Transportus. Ismételje!

– Transportus – válaszolta Hermione engedelmesen, mintha iskolában lennének.

– Amire elsősorban koncentrálnia kell, az a zsupszkulcs funkciója, vagyis a közlekedés. Ennek lényegét próbálja a mágiára átvetíteni. Megértette?

– Igen, tanár úr.

– Aztán be kell tájolni az időbeli és térbeli koordinátákat. Az idő legyen harminc másodperc a varázsige kimondása után, a hely pedig a Roxfort. A kovácsoltvas kapura koncentráljon, mert a birtok védve van a zsupszkulcsos behatolás ellen. Végül ezt a három tényezőt, a funkciót, az időt és a helyet a varázserejével átitatva sűrítse bele a tárgyba. Világos?

– Világos, tanár úr, de mi lesz a zsupszkulcs?

– A cipőm, ha nincs ellene kifogása.

– És előfordulhat az, hogy nem a Roxfortba érkezünk?

– Minden előfordulhat, ha nem azt csinálja, amit mondtam. A veszély abban rejlik, hogy jelen körülmények között nincs módja gyakorolni, és csak úgy ellenőrizhetjük, hogy sikerült-e a varázslat, ha használjuk a zsupszkulcsot.

Adott még néhány instrukciót arra vonatkozóan, hogy milyen szögben kell tartani a pálcát, ismét nyomatékosan felhívta Hermione figyelmét, hogy a két pálcadarabnak mindvégig szorosan kell illeszkedni, aztán csendesen így szólt:

– Tudom, hogy ki van merülve, és fájdalmai vannak. Most gyűjtsön egy kis erőt, pihenjen, mielőtt végrehajtjuk a bűbájt. Persze sok időt nem adhatok, más se hiányzik, mint hogy Malfoynak eszébe jussunk, mielőtt eltűnnénk. És akkor hiába vesződtem annyit az oktatásával.

Hermionére valóban ráfért volna a pihenés, már alig állt a lábán. Néhány lépésnyire eltávolodott Pitontól, megállt úgy, hogy a tüzecske épp kettejük között legyen. A lángok jólesően melengették a lábát, de a háta és a válla már eléggé fázott. Jó lett volna leülni a tűz mellé egy kicsit, de a döngölt föld igencsak keménynek tűnt, a feneke pedig még mindig érzékeny volt a nemrég kapott veréstől, így inkább nem kockáztatta meg. Csak bámult bele a tűzbe, és Pitonon gondolkodott.

Egyre inkább megbízott benne. Míg beszélgette és tanította, végig attól rettegett, egyszer csak a szemébe nevet és kigúnyolja a történtek miatt. Vagy ami még rosszabb, kiderül, hogy még mindig Imperius átok hatása alatt van. De semmi ilyesmi nem történt. Mondott neki ugyan néhány gorombaságot, de csak úgy, megszokásból. Amennyire a tűz gyengécske fényében ki lehetett venni, Piton tekintete inkább furcsán-szomorúan bánatos volt, mintsem megvető vagy gunyoros. Talán ő is szégyelli magát? Vagy sajnálja őt?

Hermione úgy döntött, ha már eddig eljutottak, nem táncol vissza, és továbbra is megbízik a bájitaltanárban. Visszasétált hozzá, Piton addigra már megszabadult a cipőjétől.

– Felkészült?

Hermione bólintott, és elővette a fél pálcát. Piton hozzáillesztette a magáét, ráböktek a cipőre, és kimondták a varázsigét:

– Transportus!

A cipő megremegett és kékes fény ölelte körül néhány pillanatra. Amikor kihunyt, a professzor felkapta a kész zsupszkulcsot a földről.

– Érintse meg! Az már biztos, hogy kivisz minket innen, remélem, oda, ahova mi akarjuk.

Hermione remegő ujjakkal megérintette a cipőt, és vártak. Aztán megérezték a köldöküknél a rántást, felkapta őket a szél, és tarka foltok között repültek egészen addig, míg egy hirtelen zuhanással földet nem értek.