Szerencsére talpra estek.

Éjszaka volt, de legalábbis öreg este, és csontig hatoló hideg. Hermione első gondolata az volt, hogy fel fog fázni. Köpenye a Malfoy-kastély báltermében maradt, a bő talár alá, amelyet csak úgy-ahogy tudott összefogni sérült kezével, könnyen besüvített a szél, valósággal jéggé dermesztve meztelen combjait. Dideregve figyelte, ahogy Piton felhúzza a cipőjét. Nem volt teljesen sötét, már csak néhány nap volt hátra teliholdig, és távoli fáklyák fénye is világított. Piton arrafelé fordult, szemét meresztve vizslatott, majd megszólalt:

– Megérkeztünk. Ott a kapu. Jöjjön, nincs messze.

Valóban, jól sikerült a zsupszkulcsos utazás, ott voltak a szárnyas vadkanokkal díszített vaskapu közelében.

Piton hosszú, gyors léptekkel indult a birtok felé. Hermione igyekezett lépést tartani, de  ez nem igazán sikerült neki, így a professzor nemsokára kénytelen volt lassítani. Legszívesebben a karjaiban cipelte volna Grangert, de a történtek visszatartották attól, hogy ezt megkísérelje. Bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy már ő is az ereje végén járt. Szintén fázott, és napok óta nem evett, de nem engedhette meg magának, hogy gyengének mutatkozzon a tanítványa előtt.

– Mindjárt biztonságban lesz – próbálta bíztatni.

– M-m-megfagyok.

– Dehogy fagy meg, annyira nincs hideg.

Hermione épp azt fontolgatta, megkéri a professzort, varázsoljanak egy kis forró levegőt, hiszen arra még megtanítania sem kellene; de a zord válasz hallatán letett erről. Különben meg annyira gyengének és fáradtnak érezte magát, hogy abban sem volt teljesen biztos, hogy képes lenne bármit is varázsolni.

Mikor a kapu közvetlen közelébe értek, Piton habozni kezdett. Egy valamire nem gondolt: a kapu nem nyílt ki egy egyszerű Alohomorára. Most vagy jelzőszikrákat küldenek fel, és megvárják, míg valaki észreveszi és beengedi őket, ami hosszabb időbe is beletelhet; vagy megtanítja Grangert, hogy hogyan kell kinyitni a kaput, bár ahogy elnézte, a lány már nincs olyan állapotban, hogy bármit is megtanuljon.

Hermione – nyilván az Alohomorára gondolva – már előkereste a pálcadarabját. A professzor úgy döntött, még mindig jobb, ha csinálnak valamit, mint ha tétlenül várnak, de a biztonság kedvéért mindkét vasat a tűzben tartja. Ő is elővette a félpálcát.

– Először piros színű jelzőszikrákat küldünk fel, a lehető legtöbbet, és jó magasra. Háromra, megértette?

Hermione vacogva bólintott. A bűbáj nagyon szépen sikerült, rengeteg ragyogóan fényes, piros szikra áramlott ki a pálcából. Piton ezen felbátorodva magyarázni kezdte az ajtónyitó varázslat mechanizmusát. Hermione erejét megfeszítve figyelt, nem tiltakozott, nem panaszkodott, nem kérdezett semmit. Most már bármit megtett volna, amit Piton mond, csak hogy fűtött helyre jusson. Átfutott az agyán, hogy professzor biztos nem szívesen árulta el a kapu titkát egy diáknak, de nem ez volt a nap első meglepetése.

Második kísérletre kinyílt a zár, Piton betaszította a kaput, és megindultak a birtokon, a kastély bejárata felé. Hermione azt nézte, hova lép, és nem azt, hogy mi van a feje fölött, ezért nem tudta mire vélni, mikor Piton felkiáltott mellette:

– McGalagony!

A professzorasszony száguldott feléjük seprűnyélen, nem túl magasan, de szélsebesen, kezében tartva a pálcáját. Ügyesen landolt előttük, és megrökönyödve bámult rájuk:

– Piton profe… Granger kisasszony… a talárja… mi tört… hogyan… – hirtelen annyi kérdés tolult az ajkára, hogy maga se tudta, melyikkel kezdje.

– Dumbledore professzor a szobájában van? – kérdezte Piton.

– Igen. De hol találta meg Hermionét? Az egész falu őt keresi. És miért néz ki így az arca? És maga hol volt…

– Kérem, McGalagony professzor, Dumbledore irodájában mindent elmondok. Megtenné, hogy bezárja a kaput? Ott jöttünk be, mi küldtük a jelzést. És ne mondjon egyelőre senkinek semmit, kérem, főképp ne Umbridge-nek!

– Rendben. Amilyen gyorsan csak lehet, az igazgatónál leszek – felelte McGalagony aggódó pillantást vetve Hermionére, majd mielőtt a seprűjére pattant megidézte patrónusát, hogy üzenetet küldjön Roxmortsba a keresés leállítására.

Miután Piton és Hermione beléptek a tölgyfaajtón, a professzor így szólt:

– Most felmegyünk az igazgató úrhoz. Először neki kell elmondanunk mindent, aztán… majd meglátjuk. Magának nem kell semmit mondania, majd én beszélek.

Hermione ennek a legutolsó javaslatnak csak örülni tudott, bár legszívesebben mindenki előtt eltitkolta volna, ami történt. Szívesebben ment volna rögtön a gyengélkedőre, de hamar belátta, hogy valóban jobb, ha először az igazgatóval beszélnek. Aztán az is eszébe jutott, hogy bár Madam Pomfrey nem nagyon szokott kérdezősködni, a szakadozott harisnyáját és a fehérneműje hiányát ő sem hagyná szó nélkül. A fájdalmat pedig kezdte megszokni. Ha már eddig kibírta, kibírja ezután is, ez a kis idő már nem számít. És már annyival is jobban érezte magát, hogy a fejfájása jelentősen enyhült azóta, hogy magához tért Malfoy pincéjében.

Kisvártatva beléptek az igazgatói irodába. Dumbledore megdöbbenve állt fel az íróasztala mellől, és csak egy kicsivel reagált összefüggőbben, mint McGalagony.

– Perselus, végre! Mi történt? Hogy találta meg…? És miért nem a gyengélkedőre vitte? A keze… a talárja… De hisz mindjárt megfagy! – kapott észbe Dumbledore és pálcáját előkapva a kandalló eddig csak éppen pislákoló tüzét lobogó lángokká változtatta. Egy következő suhintásra egy halom meleg, bolyhos takarót varázsolt elő.

– A gyengélkedő várhat, és sajnálom, igazgató úr, de Malfoy leleplezett. Az utóbbi napokban fogságban tartott, át akart adni a Nagyúrnak. Grangert is ő raboltatta el. – Piton beszéd közben felkapott két takarót, gondosan bebugyolálta Hermionét, majd közelebb húzott egy széket a kandallóhoz, és lenyomta rá a lányt. Hermione egy fájdalmas kiáltást hallatva rögtön felugrott.

– Mi baj? – kérdezte Dumbledore, aki épp akkor varázsolt elő két üveg vajsört.

A lány zavartan nézett a két tanárra, majd Piton végre észbe kapott.

– Azt hiszem, Granger kisasszonynak most egy kicsit puhább ülőalkalmatosságra van szüksége.

– Biztos, hogy nincs azonnali szükséged Madam Pomfrey-ra?

Hermione Pitonra nézett, de az igazgató szigorúan felcsattant:

– Téged kérdeztelek, nem Piton professzort.

– Biztos, igazgató úr.

Dumbledore rábökött pálcájával a székre, ami azon nyomban egy hatalmas, öblös fotellé változott és öt-hat pihe-puha tollpárna is volt rajta.

Hermione, miközben köszönetet mondott, óvatosan, sziszegve helyet foglalt, és egy kis mocorgás után sikerült úgy elhelyezkednie, hogy az ülés, ha nem is fájdalommentessé, de hosszú távon is elviselhetővé vált. Dumbledore egy lábzsámolyt is elővarázsolt, utasította Hermionét, hogy ne törődjön a cipőjével, és tegye fel a lábát. Majd pálcájának engedelmeskedve egy harmadik takaró finoman a lány kinyújtott lábára ereszkedett.

Miközben Dumbledore dolgozott, néha-néha lopva Pitonra nézett. Sok mindent megért már, de még soha nem látott annyi reménytelenséget és keserűséget, mint most a bájitaltanár szemében, ahogy az Hermionére nézett. Türelmetlenül várta, hogy elmeséljék, mi is történt pontosan.

– Maga is takarózzon be és üljön a kandalló mellé, Perselus!

Ekkor valaki kopogtatott az ajtón.

– Tessék!

McGalagony lépett be.

– Miért nem Madam Pomfrey-nál van, Granger kisasszony? – kérdezte rögtön. – És mi ez az egész?

– Még én is csak annyit tudok – válaszolt Dumbledore, hogy Lucius Malfoy fogságba ejtette mindkettejüket. De Granger kisasszony hamarosan mindent elmesél.

 Piton eközben a vállára terített egy takarót, egy másikat a kezébe vett, felemelte az imént elővarázsolt két vajsörös üveget, az egyikből kihúzta a dugót, és Hermione kezébe adta. Csak ezután burkolózott be ő is a takarókba, és ült le a tűz mellé. Most éles hangon szólalt meg:

– Majd én mesélem el. Granger kisasszony nincs abban az állapotban.

– Már megbocsásson, Perselus, de ön egy fikarcnyival sincs jobb állapotban, mint Granger kisasszony. Gondolom, mostanában nem nézett tükörbe.    

Piton valóban szörnyen nézett ki. A szokásosnál is jóval sápadtabb volt, szeme alatt hatalmas karikák, arcán mély barázdák húzódtak. Ahogy kezében tartotta a vajsörét tisztán látszott, hogy remegnek az ujjai.

– És ha jól sejtem, Malfoy nem invitálta meg ebédre.

Dumbledore ismét varázsolni kezdett. Megjelent egy hosszú, alacsony asztal különböző méretű tálcákkal és azokon mindenféle finomsággal: többféle szendvics, sült csirkecombok, húsos pite, pástétomok, néhány csésze húsleves, sütemények, gyümölcs, még fél tucat vajsör, egy nagy kancsó sütőtöklé, négy serleg és néhány Roxfort-címeres asztalkendő.

– Lássanak hozzá mindketten. Bár égünk a kíváncsiságtól, nem lenne jó, ha összeesnének az éhségtől.

Senki nem nyúlt az ételhez. Hermione gyomra üres volt ugyan, mégsem tudott volna enni. Az étel látványára is elfogta az émelygés. Gyorsan belekortyolt a vajsörébe, elfordította tekintetét az asztalról, és szabadkozni kezdett:

– Én nem tudok enni, nekem elég lesz a vajsör, igazgató úr, de azért köszönöm.

Zöldes arcszínét látva Dumbledore nem erősködött.

– Rendben van, de ha meggondolod magad, csak vegyél bátran. Minerva, kérem, foglaljon helyet, talán Granger kisasszony mellett lesz a legjobb. – És egy pálcamozdulattal, anélkül, hogy Hermionét a legkisebb mértékben is zavarta volna, kanapévá alakította a fotelt.

– És most, Hermione, halljuk, mi történt – tette hozzá, miközben ő is leült.

Piton szólni akart, de Dumbledore megelőzte:

– Jó étvágyat, Perselus!

Piton nem tehetett mást, teletöltött magának egy serleget töklével, és zavartan majszolni kezdett egy fűszeres darált hússal töltött pitét. Furcsa helyzet volt: egy iskola igazgatói irodájában késő este négyen ülnek a kandalló előtt, egy ételekkel dúsan megrakott asztal mellett: maga az igazgató, egy karosszékben, pálcáját az ölében tartva komoran és kíváncsian; tarka takaróval a vállán egy rosszkedvű tanár, az egyetlen, aki eszik; egy kanapén egyenes háttal az igazgatóhelyettesnő, aki aggódó pillantásokat vet a mellette félig ülő-félig fekvő helyzetben lévő, vajsörös palackot szorongató, szintén takarókba bugyolált diáklányra.

Mire Hermione halkan, akadozva beszélni kezdett, már egy kicsit átmelegedett az elfogyasztott fél üveg vajsörtől, a kandalló barátságosan lobogó tüzétől, a puha takaróktól, és persze a biztonságérzettől, amit Dumbledore és McGalagony jelenléte nyújtott. Még mindig fájt az arca, nem volt könnyű beszélnie, nem is volt benne biztos, hogy mindent összefüggően és kellő részletességgel mond el, de Dumbledore nem szakította félbe, valószínűleg elhatározta, hogy csak akkor kérdez, ha a lány befejezte. McGalagony viszont kezét a szája elé kapva felkiáltott, mikor elhangzott, hogy Piton végül nem tudott ellenállni a hatszoros Imperiusnak, és megerőszakolta Hermionét.

– Igaz ez, Piton? – kérdezte levegőt kapkodva.

– Igaz. Mint ahogy az is, hogy Imperius átok hatása alatt voltam.

Dumbledore fáradtan a tenyerébe temette a homlokát, és így szólt:

– Lucius Malfoy túllépett minden határt. Kérlek, folytasd, Hermione!

A lány újra beszélni kezdett. McGalagony közben kivette a kezéből a kiürült vajsörös üveget, letette az asztalra, a dühtől reszketve töklevet töltött az egyik serlegbe, odaadta neki, majd ő is ivott egy kicsit.

***

Hermione ott fejezte be az elbeszélést, hogy a kastélyba tartva összefutottak McGalagonnyal.   

– Igen, megláttam a jelzőfényeket. Egyébként – fordult Piton felé, aki már befejezte az étkezést –, Umbridge miatt ne aggódjon, gondoskodtam róla, hogy holnap délig aludjon. És persze a keresést is leállítottam.

– Köszönöm, Minerva – bólintott Dumbledore.

– Azt mondd még el Hermione, mi történt a kezeddel és az arcoddal.

– Hát… Piton professzor törte ki az ujjam és pofozott meg, miközben… szóval, amikor még az Imperius hatása alatt állt.

– Bántott máshogy is?

Hermione habozott. Nem akart hazudni Dumbledore-nak, de nem akarta az sem, hogy úgy nézzen ki, hogy panaszkodik Piton professzorra. A lényeg az, hogy megerőszakolta, és visszahozta a Roxfortba. Miért fontos annyira, hogy pontosan hogyan verte meg?

– Mondja csak el! – mordult rá Piton és lerázta magáról a takarókat. Valószínűleg ő már átmelegedett.

– Tépte a hajamat, belevágott ököllel az oldalamba… hátracsavarta a karomat… nem ebben a sorrendben… meg… megharapott, és hát, izé… elnézést, de nem tudom szebben mondani, de… elfenekelt – motyogta lehajtott fejjel.

Pitonból most robbant ki az órák óta felgyülemlett feszültség. Felpattant, és fel-alá járkálva kiabálni kezdett.

– Mindezért ne engem hibáztasson, hanem saját magát, Granger! Köszönje a saját ostobaságának! Oda-vissza bemagolja az egész könyvtárat, de annyi esze nincs, hogy észrevegye, mikor felesleges ellenállni. Mégis, mit képzelt? Hogy erősebb nálam? Meg Malfoynál és a bandájánál? Ha nem kapálózik és rúg-vág összevissza, hanem gondolkodik, és nyugton marad, kevesebb sérüléssel megúszta volna! És rövidebb idő alatt! Mégis, mire számított? Hogy időt nyer, míg Potter berepül az átokverte Tűzvillámán, és megmenti, mint a mesében a királylányt?! A verést meg nyugodtan vegye úgy, mint jogos büntetést az összes olyan kihágásért, amit eddig Potterrel és Weasley-vel együtt elkövetett, és büntetlenül megúszott!

Hermione elképedt, torkán akadt a szó. Eddig egész normális volt hozzá, most akkor miért üvölt vele? Ezt most komolyan így gondolja? Tudta, érezte, hogy Piton most igazságtalan, még akkor is, ha közben minden szava igaz. Némán potyogni kezdtek a könnyei, míg McGalagony felháborodottan támadt Pitonra:

– Piton professzor, ezt mégis, hogy képzeli?! Mi itt nem alkalmazunk testi fenyítést. Különben meg nem várhatja el Granger kisasszonytól, hogy ne védje meg magát, mikor maga… maga… – Nem fejezte be a mondatot, mert észrevette, hogy Hermione sír. Kotorászott egy kicsit a zsebében, aztán előkapta a pálcáját, varázsolt egy tiszta zsebkendőt, és finoman letörölte vele a lány könnyeit. Próbálta vigasztalni, átölelte, cirógatta a haját. Majd kibontott egy vajsörös palackot, és megpróbálta megitatni. Nem is figyelt arra, hogy Piton újra kiabál.

– De hát ő is elismerte, hogy Imperius hatása alatt álltam, nem érti, hogy nem vagyok felelős semmiért? Én mindent az égvilágon megtettem, hogy…

– Hallgasson el, Perselus! – szólalt meg Dumbledore olyan hangon, hogy – bár nem neki címezték a felszólítást – Hermione is abbahagyta a hüppögést. – Senki nem hibáztatja magát. Mind a négyen tudjuk, hogy mi az az Imperius. És ne Granger kisasszonyon töltse ki a dühét, szenvedett már épp eleget ő is.

Piton és Hermione egymásra nézett. A professzor fordította el előbb a fejét.

– Mit gondol, hol lennének most, ha Granger kisasszony „gondolkodik, és nyugton marad”? Ott volnának Malfoy vaksötét pincéjében, és Hermione még mindig azon emésztené magát, hogy miért nem próbálta valahogy elkerülni ezt az egész borzalmat, és maga sehogy sem tudná rávenni, hogy összeillessze a kettétört pálcáját. Ha egy nőnek nincs annyi védekező ösztöne, hogy egy ilyen jellegű támadás esetén gondolkodás nélkül védje magát, akkor arra sem képes, hogy egy egyszerű lebegtető bűbájt végrehajtson tört-pálcás igézéssel, a zsupszkulcskészítésről nem is beszélve.

Piton ebből ugyan nem sokat értett, de az igazgatónak elhitte. Már szégyellte magát az előbbi kifakadásáért, McGalagony ezt sose fogja elfelejteni.   

– És most ne haragudjon, Perselus, de meg kell kérnem, hogy álljon oda az ablak elé. – Dumbledore kezébe vette a pálcáját, és szintén felállt.

– Nem bízik bennem, Dumbledore professzor? Csak azért, mert az előbb… Hisz visszahoztam Grangert!

– Nem, nem azért, amit az előbb mondott. És ön is tudja, hogy ez nem bizalom kérdése. Mindenképpen meg kell tennem, és remélem, ön is így tenne, ha az én helyemben lenne.

Piton szája megrándult, aztán lassan biccentett. Persze, muszáj megtenni. De miért Granger és McGalagony előtt?

A professzor az ablakhoz sétált, Dumbledore megállt vele szemben körülbelül másfél méterre, meglengette a pálcáját, és halkan elmormolt egy varázsigét. Piton körül egy ködös, tojás alakú burok keletkezett. Az igazgató tovább motyogott, pálcájából aranyszínű szikrák pattantak ki, áthatoltak a burkon, majd elnyelte őket a professzor teste.

– Mit csinálnak? – kérdezte suttogva Hermione McGalagonytól.

– Dumbledore professzor ellenőrzi, hogy nincs-e Piton professzor még mindig Imperius átok hatása alatt. Ha igen, egy idő után nem lesz képes a teste elnyelni a szikrákat, hanem azok visszaverődnek, és a burok piros színű lesz.

– És akkor?

– Akkor Dumbledore professzor feloldja az Imperiust.

– És fáj ez az egész Piton professzornak?

– Nem. – McGalagony furcsán nézett Hermionére.

A varázslat véget ért, Piton kiállta a próbát.

– Köszönöm, Perselus – bólintott komolyan Dumbledore, majd kihúzott egy fiókot. Egy kicsit kotorászott benne, majd elővett két varázspálcát.

– A jövő héten mindketten rendkívüli kimenőt kapnak, hogy új varázspálcát vásárolhassanak Londonban. Addig is használják ezeket. – Azzal az egyik pálcát Piton, a másikat Hermione felé nyújtotta.

Már Hermione is átmelegedett annyira, hogy félig-meddig kikecmergett a takarókból, így előre tudott nyúlni, hogy letegye a vajsörös palackot. Másképp nem tudta volna átvenni a pálcát, hisz a másik keze sérült volt.

– Az a második vajsöröd ma este, igaz?

– Igen, igazgató úr.

– Legfeljebb félig idd csak ki!

– Igen, igazgató úr? Igazgató úr, az hogy lehet, hogy önnek a fiókjában,… hogy önnek több…?

– Hogy több pálcám van? Tudod, néhány régi, kedves barát és harcostárs varázspálcáját emlékként őrzöm. Olyanokét, akiknek már nincs szükségük rá.

Hermione megértette. Áhítattal nézte a varázseszközt.  Egy olyan pálcát tart a kezében, amellyel egy rendtag valaha a halálfalók ellen harcolt. Talán még Malfoynak is odapörkölt vele. Piton hangja térítette magához az álmodozásból.

– Most, hogy Granger kisasszony mindent elmondott, amit elmondhatott, talán rám bízhatná őt, Dumbledore professzor; ellátom a sérüléseit, elvégzem rajta a Refloráció-bűbájt, módosítom az emlékeit és…

– Nem! – Hermione a fájdalmaival mit sem törődve, sérült kezével a takarót magához szorítva ugrott fel. Az imént kapott pálcáját Pitonra szegezte. – Ne merészeljen az emlékeimhez nyúlni, professzor, ami a fejemben van, az csak az enyém! Nincs joga elvenni!

McGalagony szájtátva bámult rá, Piton haragját türtőztetve próbált magyarázkodni:

– De hát magának lenne jobb, ha nem emlékezne erre az egész szörnyűségre. Meg nem történtté tehetjük az egészet. Ne mondja nekem, hogy úgy akar élni, hogy…

– Nem!

– Nem lehet meg nem történtté tenni – szólalt meg csendesen Dumbledore. – Nem fogjuk az emlékeidet bántani, Hermione, de…

– A Reflorációt sem akarom! – vágott szavába Hermione, pálcáját még mindig Pitonra szegezve.

– Ezt is tiszteletben tartjuk. Sőt, ha akarod, itt és most ünnepélyesen megesküszöm neked, hogy az iskola egyetlen alkalmazottja sem fog soha semmilyen varázslatot végezni rajtad a beleegyezésed nélkül. Mindazonáltal hálás lennék, ha nem az irodámban szegeznél pálcát a tanári kar egyik tagjára.

Hermione Dumbledore szavaira lassan megnyugodott. Leengedte a karját és nyelt egyet.

– Bocsánatot kérek. – Pitonnak mondta, nem Dumbledore-nak, de mivel ő nem felelt, mégis az igazgató válaszolt:

– Ne is említsük többet. Ülj vissza, kérlek, és próbálj meg enni valamit – intett az asztal felé, amely még mindig tele volt étellel, mert Piton alig evett valamit.

Hermione óvatosan visszaült a párnákra, de nem nyúlt az ételhez. McGalagony a fejét csóválva segített neki betakarózni.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, igazgató úr – fakadt ki Piton. – Grangernek nem szabad emlékeznie erre az egészre. Elfecseg majd mindent. Ha Potter és Weasley megtudja, nekem végem. Egyszerűen képtelen leszek tanítani ilyen sajátos körülmények mellett.

Hermione megdöbbent. Hát ettől fél? A tanári tekintélye miatt akar belenyúlkálni az agyába?

– Ne keverje bele Harry Pottert, ha szabad kérnem, Perselus – felelte Dumbledore. – És nagyon jól tudja, hogy hamarosan nála nagyobb gondjai is lesznek. De ezen ne múljon, majd szépen megkérjük Granger kisasszonyt, hogy ne említse senkinek a történteket. Bár ha jól sejtem, talán nem is kell különösebben megkérnünk. Talán ő sem érez különösebb késztetést, hogy bárkinek is beszéljen róla. Igaz? – nézett komolyan a lányra.

– Igaz. Piton professzor megnyugodhat, a saját anyámnak sem fogom elmondani. – Hermione morcosan Piton szemébe nézett.

– És maga ezt elhiszi, Dumbledore professzor? Az előbb is elvesztette a fejét. Pálcát fogott rám! Elfecseg majd mindent az első adandó alkalommal, mikor…

– Ugyancsak aggódhatnánk egy tizenhat éves ifjú hölgyért, ha néha nem vesztené el a fejét. De ha jól számolok, Perselus, ebben a szobában jelenleg csak egy tizenhat éves ifjú hölgy tartózkodik, de ma este már ketten is elvesztették a fejüket – célzott Piton korábbi kirohanására Dumbledore. – Azonkívül gondoljon arra is, hogy meg kell szabadulnia a bélyegtől.

***

McGalagony először Hermionére nézett, majd Pitonra, végül Dumbledore-ra.

– Ezt nem gondolhatja komolyan, Albus.

– Azt… azt nem lehet – nyögte Piton.

– Nincs más választása, Perselus. Van rá lehetősége – itt Dumbledore Hermionére nézett –, ki kell használnia.

– Képtelenség. – Piton beletúrt a hajába, és járkálni kezdett. – Lehetetlen.

– És mégis mi mást tehetne? Mik a tervei?

Piton nem válaszolt. Egy idő után leült, könyökét a térdére támasztva a tenyerébe temette az arcát. A csendet végül Hermione törte meg, miközben felkászálódott a kanapéról.

– Elnézést, ez talán már nem tartozik rám. Ha lehet, szeretnék lemenni a gyengélkedőre, vagy csak megfürödni, átölelni Csámpást és aludni végre.

– Persze, hogyne, jöjjön csak velem – állt fel rögtön McGalagony is.

– Minerva, maga is tudja, hogy nem lehet. Sajnálom, Hermione, de igenis rád tartozik. És egyelőre csak az egyik kívánságodat teljesíthetem. – Intett a pálcájával, de mindenki megrökönyödésére nem történt semmi. Dumbledore nem jött zavarba.

– Igazgató úr, nem várhatja el Granger kisasszonytól, hogy megcsinálja ezt a…, ezt a… – McGalagony nem talált szavakat.

– Dumbledore professzor, én ezt nem csinálom – jelentette ki Piton.

– Gondolkodjon, Perselus! Voldemort most már üldözni fogja. Csak a Roxfortban van biztonságban tőle. Viszont Lucius Malfoynak nagy befolyása van. Ha a minisztériumban bevádolja önt, hogy megerőszakolt egy diáklányt, tőlük már nem tudnám megvédeni, hisz a dolog letagadhatatlan.

– Talán meg tudom még egyszer téveszteni a Sötét Nagyurat, már van egy félig kész tervem.

– Minden terv nagyon kockázatos, Perselus, és ha lenne is esélyünk, rövid időn belül nem lesz olyan állapotban, hogy bármilyen tervet is végrehajtson, ezt ön is tudja.

– De Albus, erre nem kényszerítheti Granger kisasszonyt – mondta McGalagony.

– Tudom, és nem is fogom kényszeríteni

– Elnézést, de ha mégis rám tartozik, akkor elárulnák, hogy miről van szó? – kérdezte Hermione, aki eddig türelmesen hallgatta a számára értelmetlen beszélgetést.

– Nocsak, végre van valami, amit nem tud – morogta Piton.

– El fogom mondani, csak néhány percet várj, kérlek.

– De miből gondolja, professzor úr, hogy Malfoy vádaskodna, mikor ő tehet mindenről, ezt én is tanúsítanám.

– Ugyanaz a helyzet, mint Sirius esetében, az illetékesek nem hinnék el neked az igazságot. Hamarosan megmagyarázok mindent részletesen, addig is ülj le, kérlek, és egyél végre valamit.

Hermione csak az első kérésnek engedelmeskedett.

Dumbledore levett az egyik polcról egy hatalmas könyvet, és letette az íróasztalra.

– Kár az erőfeszítésért, igazgató úr, Granger nem lesz képes…

– Perselus, Granger kisasszonyt csak bízza rám! Kérem, hozzon ide abból a szekrényből nekem néhány pergament. Nem jó, ha vesztegetjük az időt, és célszerű lenne ellenőrizni a készleteit is.

Hermione kérdőn McGalagonyra nézett, aki zavartan elfordult, majd egy serleg töklevet töltött neki. Miközben Dumbledore a könyvben lapozgatott Piton is engedelmeskedett végre, felállt és odament a szekrényhez a pergamenért. Ekkor kaparászás hallatszott az ajtó felől.

– Kinyitná az ajtót, Perselus?

– Várunk valakit? – kérdezte McGalagony.

Amint Piton kinyitotta az ajtót, peckesen, felemelt farokkal besétált Csámpás. Dumbledore elmosolyodott.

– Mint mondtam, Hermione, az egyik kívánságodat tudom teljesíteni.

– Köszönöm, igazgató úr – felelte a lány, és ő is elmosolyodott. Csámpás felugrott a gazdája ölébe és hangos dorombolásba fogott, ahogy Hermione simogatni kezdte.

Piton sértett arckifejezéssel tette le a pergameneket Dumbledore elé. Nem vette jó néven, hogy egy macska miatt kényszerült ajtónállói teendőket ellátni. Az igazgató nem törődött vele, hanem egy kicsit még olvasott a könyvből, aztán pálcájával megérintette az egyik pergament, amely rögtön teleíródott.

– Nézze át ezt, Perselus!

Piton Dumbledore tekintetét látva nem mert tiltakozni, és kelletlenül átvette a pergament.

– Első ránézésre van minden a tárolószekrényemben, igazgató úr. Szerintem ezeket hamar össze tudom állítani. De van itt más is: százévesnél régebbi, holdfénynél szőtt vászon… barnamedve lapockacsontjából faragvány… ilyeneket nem tudom, honnan vegyek.

– Azokat talán rám bízhatják– szólat meg McGalagony.

– Nagyszerű, kedves Minerva, hálásak leszünk – csillant fel Dumbledore szeme, és még egy feljegyzést készített.

Az igazgatóhelyettesnő összetekerte a pergament, a zsebébe tette, a száját keskenyre préselte, és szigorúan Dumbledore-ra nézett.

– Indulok is, mert nem lesz könnyű dolgom. Csak annyit kérek, Albus, hogy legyen nagyon kíméletes Hermionéhez.  – És kisietett az ajtón.

Hermione meglepődve nézett utána. Most már nagyon kíváncsi volt, hogy mi is vár rá.

– Menjen ön is, Perselus, készítse elő, amit lehet, aztán jöjjön vissza, hármasban megbeszéljük majd a részleteket.

Piton kételkedő pillantásokat vetett Hermionére és Dumbledore-ra, de nem mert ellenkezni, így csak biccentett egy aprót, majd távozott ő is.