Piton a pincébe vezette Hermionét. Miután beléptek a bájitaltanár dolgozószobájába, ragyogó tisztára varázsolta először a saját, majd Hermione cipőjét.

– Így. Nem akarok sáros lábnyomokat a fürdőszobámban. – Majd egy alig észrevehető ajtóra mutatott az egyik sötét sarokban, és közölte, hogy az vezet a hálószobájába, és onnan nyílik egy másik ajtó a fürdőszobába.

– Mielőtt azonban elkezdenénk, valamit kérdeznem kell… Khm… Kínos lesz.

– Tessék, tanár úr. – Hermione nem jött zavarba. Arra gondolt, hogy aznap, mióta kilépett a Három Seprűből, számára eddig is minden nagyon kínos volt.

– Khm. Hogy szokta levenni azt az izét?

– Nem értem, tanár úr?

– Úgy értem, a fején vagy a lábán keresztül?

– De mit?

– Hát azt a mugli dolgot, amit a ruhája alatt hord. – Bizonytalan kézmozdulatot tett Hermione mellei felé.

– Oh! Azt melltartónak hívják. Hátul van kapocs, de ha a tanár úr nem boldogul vele, akkor azt hiszem, a fejemen keresztül lesz egyszerűbb.

Hermione az ajkába harapott, és nem merte kifújni a levegőt. Egyrészt, mert észbe kapott, hogy meglehetősen szemtelen módon kioktatott egy tanárt, másrészt eszébe jutott, hogy az lesz csak az igazán kínos, ha a professzor most leteremti, amiért nem hord fűzőt, mint minden tisztességes boszorkány.

Piton azonban nem haragudott meg.

– Rendben. Menjünk.

Mivel a hálószobán megállás nélkül haladtak keresztül, és mert csak a kandalló tüze világított, Hermione csak annyit tudott megállapítani, hogy a helyiség viszonylag kicsi, és meglehetősen spártai módon van berendezve. A fürdőszoba is egyszerű lehetett eredetileg, de most meglehetősen különösen festett. Hermione arra gyanakodott, hogy Piton a Szertartás miatt tértágító bűbájjal kezelte, mert furcsának találta, hogy egy viszonylag kicsi hálószobához ekkora fürdőszoba tartozzon.

Az ajtótól balra, a sarokban volt egy zuhanyfülke, mellette egy paravánnal eltakart rész, ahol Hermione a vécét sejtette, a következő sarokban pedig egy mosdókagyló. A fölötte lévő polcon nem volt semmi, a törülközőtartó is üres volt, akárcsak a falifogas. A polc fölött, ahol egyébként a tükör szokott lenni, most csak a körvonala látszódott. Hermione emlékezett, hogy hogyan reagált Piton, mikor Dumbledore szobájában meglátta nála a kézitükröt, és rájött, hogy a professzor alaposan felkészült a fogadására. Nemcsak a tükröt vette le, hogy ne láthassa meg a saját arcát, hanem eltüntette minden személyes holmiját, mintha szégyellné, hogy például milyen színű fürdőköpenye van.

Az ajtóval szemközti falba volt beépítve a kandalló, a mellette jobbra pedig egy seprűtároló szekrény állt. Az ajtótól jobbra lévő fal mentén alacsony, derékmagasságig érő szekrények sorakoztak. A falakon körbe sok-sok fehér fényű gázlámpa égett, tökéletesen bevilágítva a helyiséget. A levegő kellemesen meleg, és enyhén párás volt, gyógynövények elegyének különös illata érződött.

A Szertartás kellékei középen voltak. Egy hatalmas, öblös, oroszlánlábakon álló, öntöttvas fürdőkád, egy nagy rézlavór, alján összehajtogatott, fehér törülközővel, néhány szék, több dézsa és egy hosszú asztal, amely tele volt pakolva különböző méretű törülközőkkel, szivacsokkal, kenőcsös tégelyekkel és a Szertartáshoz szükséges egyéb felszereléssel. Fontos volt, hogy minden Piton keze ügyében legyen, hiszen a pálcáját a bocsánatkéréstől kezdődően Hermione ágyba fektetéséig csak vészhelyzet esetén használhatta; az pedig megzavarta volna a Szertartás meghittségét, ha közben fel-alá rohangál.    

***

– Kezdhetjük? – kérdezte Piton.

– Igen. – Hermione leeresztette a kezét. Már nem számított, hogy szétnyílik az elszakadt talár, a professzor hamarosan úgyis levesz róla mindent.

Piton lassan a fürdőszoba közepére vezette Hermionét. Úgy állította meg, hogy a lavór néhány lépésnyire a háta mögé, a fürdőkád a jobb, az asztala bal keze felé essen. Ő megállt vele szemben, egész közel hozzá. Nem egészen egy fejjel volt magasabb a lánynál. A professzornak most friss, tiszta illata volt, valószínűleg előzőleg ő is megtisztálkodott. Hermione hálás volt a tapintatáért. Néhány pillanatig a két megalázott ember tekintete egymásba kapcsolódott, majd Piton elkezdte.

– Drága úrnőm, esedezem bocsánatodért, és könyörgöm, fogadd el szolgálatomat jóvátételként borzalmas tettemért. Fogadj engemet bizodalmadba, és engedd meg, hogy lemossam drága, szent testedről a gyalázatot, amellyel illettem. Kegyeskedj megajándékozni engem egy új élettel, és szabadítsd meg szívemet a Keserűség Átkától.

– Megbocsátok néked, Perselus, minden gaztettedért, amelyet személyem ellen elkövettél. Testemet, lelkemet a legnagyobb bizodalommal kezeidbe helyezem. Szívem leghőbb kívánsága, hogy szíved szabaduljon meg a Keserűség Átkától, és élj boldogan.

Piton megfogta Hermione jobb kezét, de nem emelte az ajkához, hanem ő hajolt le mélyen, hogy megcsókolja. Majd lassan felegyenesedett, kezét gyengéden a lány tarkójára tette, és lassan, lágyan, finoman megcsókolta a homlokát. Hermione jólesően megborzongott. Piton gyorsan feltűrte a talárja ujját, bal alkarjának belső oldalán látható lett a Sötét Jegy. Hermionében csak most tudatosult, hogy a professzor már két bélyeget visel a testén. Szívét csordultig töltötte el a szánalom. Valóban forrón áhította, hogy legalább a Csillagot sikerüljön eltüntetni.

Piton először a talárt vette le Hermionéről, külön odafigyelve, hogy óvatos legyen a bal kezénél. A ruhadarabot a mellette lévő szék háttámlájára tette. Ezután fél térdre ereszkedett, kioldotta és kifűzte Hermione cipőjét, tenyerét a bokája hátsó részéhez támasztotta, így jelezve a lánynak, hogy emelje fel a lábát. Hermione megkapaszkodott a székben, hogy ki ne billenjen egyensúlyából, míg a professzor lefejti a lábáról a cipőt.  

Hermionének egyáltalán nem esett jól, hogy bájitaltanárát ebben az alázatos testhelyzetben látja, soha nem vágyott arra, hogy bárki is a lábai előtt térdepeljen, gyűlölt mindent, ami sértette az emberi méltóságot. De tudta azt is, hogy jobb, ha hozzászokik, mert a Szertartás folyamán ez még elő fog fordulni.

***

Piton elhelyezte a cipőt a szék alatt, felállt, vett egy nagy levegőt, és óvatosan elkezdte kigombolni a tunikát. Közben próbálta elhessegetni a feltörő emlékeket: aznap egyszer már megtette ezt egészen más körülmények között. Nem akarta magát illúziókba ringatni, sejtette, hogy Granger is erre gondol. Csak nehogy elájuljon, vagy sírógörcsöt kapjon! Vetett egy pillantást a lány arcára, de csak annyit vett észre, hogy visszatartja a lélegzetét.

Az összes apró gombot kigombolta, holott tudta, hogy erre nincs szükség ahhoz, hogy könnyedén levesse a tunikát. Majd hátul, az aljánál fogta meg a ruhadarabot, és elkezdte felgyűrni egészen a lány nyakáig. Granger ügyesen segített, figyelte az ő mozdulatait, és épp akkor és úgy emelte a karját, ahogy neki a legmegfelelőbb volt. Alig merte elhinni, hogy ilyen spontán együttműködik. Először a jobb kart bújtatta ki, majd a fejét, végül pedig a bal kart. A tunikát néhány gyors mozdulattal összehajtotta, szintén a szék háttámlájára helyezte, és csak azután nézett ismét a lányra

Elborzadt. A szakadt, véres mugli melltartó alig fedte be a harapásnyomot. Nagyon csúnya seb volt, sokkal súlyosabb, mint az arcán lévő zúzódások. A duzzanat nem volt egyenletes, hanem göcsörtös, és girbegurba, tökéletesen kiadta Piton foglenyomatát. Egy lilásvörös véraláfutásból álló bizarr kokárda volt Granger mellén, amelyen néhol varasodás jelezte, hogy a sebből vér is folyt. Az imént elmondott bocsánatkérés üres frázisnak tűnt, úgy érezte, a megbánásnak ezt a fokát már nem lehet szavakba önteni. A professzor arcából kifutott minden vér, beszívta ajkait, legszívesebben felüvöltött volna. Látta, hogy Granger is a sebet nézi, egy kicsit ijedten. Persze, hiszen még ő sem látta. Iszonyúan fájhatott neki már órák óta, és még csak meg se tudta nézni.

Piton eredetileg a harisnyát akarta utoljára hagyni, de most meggondolta magát, egyelőre képtelen lett volna a melltartóhoz nyúlni. A Nővérek természetesen nem írtak elő szigorú sorrendet a vetkőztetést illetően, hisz nem tudhatták előre, hogy pontosan mit viselnek majd a Szertartáson részt vevő nők.

Ismét letérdelt, de így sem várt rá kényelmesebb feladat. A szakadt harisnyanadrág nem takarta sem Granger combját, sem a nemi szervét. A comb belső oldalán is volt egy harapott seb, amely kevésbé festett csúnyán, mint a másik, és varasodás sem volt rajta, tehát valószínűleg nem vérzett. De vérzett más. A lány mindkét belső combhajlata és a combja belseje is maszatos volt a rászáradt vértől.  Nem lett volna szabad, hogy ennyire szíven üsse a dolog, hiszen érezte ő, mikor beléhatolt, hogy még érintetlen volt, mégis alig bírta elviselni a látványt. És még más is volt. A vérfoltok mellett a saját váladéka is oda volt száradva Granger bőrére. Hányinger kerülgette, ha nem térdel, talán össze is esik. Legszívesebben azon nyomban felkapott volna egy szivacsot, és ledörzsölte volna az egész undormányt, de nem tehette, be kellett tartania a Szertartás menetét.

Így hát erőt vett magán, felemelte a kezét, hosszú ujjait beleakasztotta a harisnya derékrészébe, és óvatosan lehúzta Granger bokájáig. A lány két térdén is volt egy-egy kék folt, hiszen elesett néhányszor a nap folyamán. Ugyanúgy, ahogy a cipő levételénél, most is a tenyerét a bokájára helyezve jelzett Grangernek, hogy emelheti a lábát. Miután sikerült levennie, olyan kicsire gyűrte össze a harisnyát, amilyen kicsire csak tudta, és pillanatnyi habozás után beledugta a lány magas szárú cipőjébe. Nem akarta, hogy szem előtt legyen.  

Felállt, szemügyre vette a Granger bordáin lévő zúzódást. Kisebb volt, mint amire számított, talán nem okozott komoly belső sérülést.

Majd a lány háta mögé lépett, hogy megpróbálja kikapcsolni a melltartót. Először óvatosan félre kellett vonnia a derékig érő, göndör haját, hogy egyáltalán hozzáférjen a fehérneműhöz. Vigyázva, hogy egyelőre ne érintse Granger bőrét, homlokát ráncolva megvizsgálta a kapcsokat. Első próbálkozásra sikerült kioldania őket. Egy pillanatig habozott, hogy hogyan tovább, aztán látta, hogy a lány egy kicsit oldalra húzza a könyökét. Egyik kezével elengedte a melltartót, a másikkal pedig áthúzta a hóna alatt, majd úgy tette le a székre, hogy a tunika eltakarja.

A következő művelettől megint tartott: fel kellett tűznie Granger rengeteg sok haját. Szerencsére, McGalagony eleget hozott az állati csontokból készült hajtűkből és csatokból. Felvett néhányat az asztalról, majd rájött, nem foghatja a kezében, mert úgy nem tudja elkészíteni a kontyot, így az ajkai közé csúsztatta őket. Ezután gondosan összeszedte Granger haját, vigyázva, hogy ne húzzon meg egyetlen szálat sem, és feltekerte a feje tetejére. Gyorsan egymás után kikapkodta a szájából a hajtűket, és rögzítette a kontyot. Még elvett néhány csatot az asztalról, és azokkal is megtűzte. Szívesen rákérdezett volna, hogy elég stabil-e, de nem tehette. Granger majd szól, ha valami nem jó.

Eddig szándékosan nem nézett lefelé, de most már nem halogathatta, szemügyre vegye, mit művelt a lány fenekével. Keserűen állapította meg, hogy alapos munkát végzett: mindkét félgömb lilás-kékes színben játszott. Granger olyan sok ütést kapott, hogy az ujjnyomok sehol sem voltak kivehetőek, hanem egy-egy folttá olvadtak mindkét oldalon. Piton azon is csodálkozott, hogy a lány a párnákkal teli kanapén képes volt ülni. De legalább nem verte véresre. Még szerencse, hogy Malfoynak nem jutott eszébe, hogy a kezébe nyomjon egy korbácsot. Visszaemlékezett arra, amit Dumbledore irodájában vágott Granger fejéhez. Hogy is mondhatott olyat, hogy köszönje saját magának?! Hogy mondhatott olyat, hogy megérdemelte?! Inkább harapta volna le a nyelvét! 

Ismét szembe fordult Grangerrel. Amennyire a véraláfutásoktól meg tudta állapítani, a lány elég sápadt volt, de a szeme elszántságot tükrözött. Majd pillantása a lány kebleire tévedt. Most látta csak, hogy a bal melle néhány kisebb kék folt formájában őrzi a kegyetlen markolászás emlékét, de még rosszabb volt, hogy a jobb oldalon lévő kokárda alsó része, amit eddig takart a melltartó, már a bimbóudvaron rajzolódott ki.

Eltöltötte az önutálat érzése. Vajon erre is mentség, hogy Malfoy irányította az akaratát? Granger még olyan fiatal! Igaz, kész nő már, de a törékeny idomokon, még átsejlett annak a gyermeknek a teste, akivel nem is olyan rég még azonos volt. Ő pedig egy göthös vénember, ránéznie sem volna szabad olyan szent csodára, mint egy tizenhat éves lány ruhátlan teste; erre majdhogynem elevenen felfalta Grangert, aki ráadásul a tanítványa.

Kézen fogta, és rogyadozó léptekkel a lavórhoz kísérte, és segített neki belelépni. A lavór aljára még az előkészületek során egy átmelegített, összehajtogatott, bolyhos törülközőt tett, remélve, hogy így megóvja majd a lányt a megfázástól. Az asztalról kezébe vett egy rózsavizes arctejjel teli tálkát, belemártott egy apró, finom szivacsot, és óvatosan tisztogatni kezdte Granger arcát. Az előírásokat követve először a homlokát és a két halántékát dörzsölte át körkörös mozdulatokkal; majd a szemöldökcsont és a szemkörnyék következett. Piton lassan összeszedte magát. Mivel az arctisztítás alatt Granger lehunyta a szemét, és nem látta őt, nem kellet egymásra nézniük.

Miután az orrát és az állát is lemosta, újabb nehézséggel került szembe. A zúzódásokkal borított bőrfelszínt alig merte érinteni. Félt attól, hogy újabb fájdalmat okoz, ugyanakkor a kénytelen volt pontosan betartani a Nővérek által előírt mozdulatokat. Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a lány két orcájával is végzett, következhettek a fülek. Tudta, hogy ezzel is okozhat kellemetlenséget, ha elügyetlenkedi. Eszébe villant, egy régi kisgyerekkori emléke: annak idején ő mindig nyűgösködött, mikor az édesanyja a fülét mosta. Remélte, hogy Granger türelmesebb lesz.    

***

Ezután az egész test lemosása következett. Fárasztó volt, mert előírt sorrendben kellett az egyes testrészeket először szappanos, majd tiszta vízbe mártott szivaccsal ledörzsölni, utána pedig törülközővel szárazra törölni. Minden testrészhez – a bőrfelület érzékenységétől függően – eltérő finomságú és méretű szivacsot kellett használni; és törülközőt is mindig tisztát kellett elővenni. Hermione azon törte a fejét, vajon hogyan sikerült McGalagonynak ilyen késői időpontban beszerezni ezt a rengeteg különleges holmit. Mert a Nővérek előírásának megfelelően a szivacsok drága, valódi tengeri szivacsok voltak; a törülközőket animágus boszorkányok szőtték több mint száz éve magyalfából készült szövőszéken kizárólag kézi erővel, pálcahasználat nélkül. A fésűk és a hajtűk ritka állatok csontjából készültek, a hálóinget pedig, amelyet éjszaka viselni fog, olyan vászonból varrták, amelyet holdfénynél szőttek, szintén száz évnél régebben.

Mire a lába alatt lévő törölköző a lecsorgó víztől kezdett átnedvesedni, Hermione már nem is szégyellte a meztelenségét Piton előtt. Azok után, amit a professzor tett, már mindegy, mit lát. Körülbelül úgy érezte magát, mintha orvosnál lenne. A különbség csupán annyi, hogy most kölcsönösen gyógyítják egymást: Piton megszabadítja őt a mocsoktól, ő pedig megszabadítja Pitont a bélyegtől. Ha kimondatlanul is, de most élethosszig tartó szövetség jön létre kettejük között, egy szövetség Malfoy és Voldemort ellen, akik belekényszerítették őket ebbe a bizarr helyzetbe. Néha, amikor egy sebesült bőrfelület lemosása következett, a professzor aggódva nézett rá, ő erre halványan rámosolygott, hogy valahogy jelezze, tudja, hogy a szappanos víz csípni fog, de felkészült, kibírja. Közben odafigyelt, hogy amennyire lehet, segítsen Pitonnak, úgy forduljon, és emelje a karját vagy a lábát, hogy megkönnyítse a professzor dolgát; és szomorúan nézte, ahogy a lábait mosva ismét letérdel elé.

Piton egyre jobban belelendült a munkába, sikerült gyorsítania a tempón úgy, hogy közben mindig a lehető leggyengédebben ért hozzá a lányhoz. Magában elismeréssel adózott neki, és bosszúsan gondolt arra, hogy a mardekáros lányok hasonló helyzetben összeomlottak volna. Őt fizikailag kezdte kimeríteni a Szertartás. Sajgott a háta, a dereka, hiszen rengeteget hajolgatott, míg újra és újra a vízbe mártogatta a szivacsokat, a térdét pedig megviselte a kemény kőpadló. Mire a ledörzsöléssel végzett és elhasznált három dézsa vizet, rengeteg szivacsot és törölközőt; már remegtek a térdei, ami azért is volt probléma, mert a gyógynövényes fürdő következett, és neki a karjában kell Grangert a kádba emelnie. Miközben megtörölte a kezét, lopva végigmérte a lányt, próbálta megsaccolni, hogy hány kiló lehet. Megkérdezni restellte volna, most meg már különben sem teheti. Egyébként meg mindegy, ha százötven kiló lenne, akkor is fel kellene emelnie.

Hermione nem tudott róla, hogy mi jár a professzor fejében, de ugyanarra gondolt, mint ő. Soha nem foglalkozott annyit a súlyával, mint a hasonló korú lányok többsége, de azt tudta, hogy akkor sem számítana betegesen soványnak, ha három-négy kiló lemenne róla. Remélte, hogy nem épp ezen a három-négy kilón fog múlni, hogy Piton összerogy-e alatta, vagy sem. Aztán azzal igyekezett nyugtatni magát, hogy aznap már a saját bőrén érezte a professzor fizikai erejét, és talán futja majd belőle, hogy megtegye vele azt a néhány lépést a kádig.

Mikor Piton felemelte, átkarolta a nyakát, hogy ennyivel is segítsen neki, bár törött ujja miatt nem tudott rendesen kapaszkodni. Miközben a professzor óvatosan a vízbe eresztette, egymás tekintetét fürkészték, és Hermione kiolvasta a férfi szeméből, hogy ő is megkönnyebbült, amiért sikeres volt az akció.   

Igaza volt Dumbledore-nak, hogy végighallgattatta vele a Szertartás ismertetését, mert a fürdővíznek olyan undorító zöldesbarna mocsárszíne volt, hogy ha nem tudja pontosan, hogy mitől ilyen, biztos nem fekszik bele, pedig az illata kellemes volt.

A kádfürdő célja elsősorban a sérülések gyógyításának előkészítése és a fájdalomcsillapítás volt, és ennek megfelelően Piton aggófű, kamilla, fekete nadálytő, árnika, cickafark, bazsalikom és vérehulló fecskefű főzetét, illetve kivonatát öntötte a fürdővízbe, ez adta a sajátságos színét. A húszperces gyógynövényfürdő fokozta a később alkalmazandó varázskenőcsök-és balzsamok hatékonyságát, és fertőtlenítette a sebeket.

Persze, kezdetben egyáltalán nem volt kellemes, a mágikus fürdővíz ugyanúgy csípte a zúzódásokat, ahogy a mugli patikaszerek tették volna. Főleg a feneke fájt, hiszen a fürdőkád alja kemény volt, és a víz sem enyhítette kellőképpen a nyomást, de Hermione megpróbálta testsúlyának nagy részét fektében a hátára helyezni.

Mivel az arcán és a keblén lévő sérüléseket nem érte víz, Piton kis vászonkendőket itatott át fürdővízzel, és borogatásként a szabadon lévő sebekre rakta.

***

Míg a lány meggyötört teste ázott és gyógyult a különleges fürdővízben, a professzor nem pihenhetett, ezalatt kellett megmosnia Hermione haját.  Piton gyengéden eligazgatta a fejét, hogy tudjon dolgozni. Óvatosan kivette a csatokat, lassan, egyenként húzta ki mindegyiket, vigyázva, hogy ne tépjen ki egyetlen szálat sem, és a fejbőrt se sértse meg; a hosszú hajat pedig kilógatta a kádon kívülre. Alátett egy üres dézsát, hogy felfogja a lefolyó vizet, letérdelt a kád végébe, egy másik dézsából egy kis szilkével tiszta forrásvizet mert Hermione fejbőrére és hajára. Tenyere élét a lány homlokára támasztotta, hogy ne folyjon a szemébe a víz.

Miután a haj kellőképpen átnedvesedett, egy tégelyből szappanfű és kamilla keverékéből készített sampont öntött rá, és finoman beledörzsölte. Hosszú ujjaival körkörös mozdulatokkal masszírozta a fajbőrt, és gondosan ügyelt rá, hogy a képződő habból a haj minden részére jusson.

Hermione most valóban nagyon kellemesen érezte magát. Szinte érezte, ahogy a gyógynövények varázsereje kihúzza a testéből a fájdalmat, a fejmasszázs pedig teljesen elzsongította. Szemét lehunyta, gondolatai lecsendesedtek. Csak azért nem aludt el, mert Piton hamar befejezte a hajmosás első szakaszát, és egy dézsából csalánfőzetet meregetve öblögetni kezdte a haját. Majd megismételte az egészet egy bojtorján-és körömvirág-kivonatot tartalmazó samponnal és rozmaringos öblítővízzel.

Végezetül Piton tojássárgájából és aloé verából készült balzsamos pakolást dörzsölt Hermione hajába. Ennek kellett egy kis idő, hogy hasson, ezalatt a professzor kinyújtóztathatta elgémberedett térdét, és ellenőrizte, hogy minden helyesen van-e előkészítve a következő szakaszhoz. A nem használatos kellékeket eltette az útból, újabb üres dézsát tett a kád végébe, és a földre terített egy több rétegben összehajtogatott hatalmas törölközőt. Amikor eljött az ideje, leöblítette Hermione hajáról a pakolást, leszedte az arcáról és a melléről a borogatást. Gyengéden kifacsarta a vizet a hajából, és egy különleges, mágikus erejű törölközőt csavart turbánként a lány fejére.

Ezt a törölközőt sajátos bolygóállásnál, egy tengeri utazás során egy hajón készítették, ezért rendkívül jól szívta a vizet, így Hermione hajának nagyon rövid időn belül meg kellett száradnia.

Hermione csak akkor nyitotta ki a szemét, mikor Piton a vállát megérintve jelezte neki, hogy ideje kiszállni a kádból. Karját ismét a férfi nyaka köré fonta, az kiemelte a vízből, és ráállította az előzőleg leterített törölközőre. A professzor először egy kétszer két méteres hatalmas fürdőlepedőbe burkolva, óvatosan végiglapogatta a lány testét, hogy felitassa a bőrén lévő víz nagy részét, majd több kisebb törölközőt használva alaposabban megszárogatta az egyes testrészeit, ugyanúgy, ahogy a szappanos ledörzsölés után.

Hermione immár tökéletesen tisztán és száraz bőrrel állt Piton előtt; a Szertartás ismét új szakaszához érkezett: következett a sérülések ellátása. Eddig Piton közvetlenül alig ért a lány bőréhez, hiszen szivacsokat és törölközőket használt, a gyógykenőcsöket azonban puszta kézzel kellett felvinnie. Hermione nem félt attól, hogy nem bírja majd elviselni a professzor érintését, de beleborzongott a gondolatba, hogy azok a kezek, amelyek nemrég ütötték, és kínozták, most gyógyítani fogják. Gyógyítani azokat a sebeket, amelyeket okoztak.

Figyelte, ahogy Piton elvesz az asztalról egy tégelyt, és lecsavarja a tetejét. Beléndek, melilotus, turbolya és zsálya illata csapta meg Hermione orrát. A professzor mutatóujját a kenőcsbe mártotta, és lassan az arca felé nyúlt. Ő lehunyta szemét, és hamarosan megérezte az arcán Piton ujjbegyét, ahogy lágyan masszírozzák az arcán lévő zúzódásokra a gyógyírt. A bőre egy kicsit érzékeny volt ugyan az érintésre, de igazi fájdalmat nem érzett. Az előzőleg alkalmazott borogatás jótékony hatása tette lehetővé, hogy szenvedés nélkül használhassa a gyógykenőcsöt, amely nemcsak a fájdalom maradékától szabadítja meg, de reggelre a sérülések látható nyomát is eltünteti.

Miután az arcával végzett, Piton ellátta a bordáján lévő zúzódást is, majd Hermione háta mögé lépett, és – aznap már sokadszor– térdre ereszkedve, lassú, cirógató mozdulatokkal bekente a fenekén lévő véraláfutásokat is. Hermione kezdte csodálni a professzort, hogy még mindig milyen türelmesen és alaposan dolgozik, holott biztosra vette, hogy már nagyon fáradt lehet. Eszébe jutott, hogy talán mindkettejüknek kényelmesebb lenne, ha a Nővérek engedélyezték volna, hogy ő egy asztalra feküdjön, mialatt Piton a különféle kenőcsökkel bekeni a testét.

A harapott sebek kezeléséhez egy másfajta gyógyír kellett. Ez nem is kenőcs volt, hanem inkább balzsam. Visszaemlékezve arra, amit Dumbledore irodájában hallott, Hermione tudta, hogy a balzsam tartalmaz nadragulyát, citromfüvet, vérontófüvet és fekete nadálytő-kivonatot. Mialatt Piton a mellén lévő „kokárdát” kenegette, tekintete végig az övébe fúródott, mintha a szeméből akarná kiolvasni, nem okoz-e túl nagy fájdalmat.

A következő tégely, amit a professzor elvett az asztalról, turbolya-és árnikatinktúrát rejtett, és a legenyhébb zúzódásokat volt hivatva gyógyítani: Hermione bal mellén lévő foltokat, a csuklóját elcsúfító ujjnyomokat, és a térdein lévő halványkék véraláfutást.

Legutolsóként a legsúlyosabb sérülést, a törött ujjat kellett rendbe hozni. Ehhez holdfogyatkozáskor aratott zab lisztjéből főzött Piton kását, amelybe kamillát, nadragulyát és porított sárkánycsontot kevert, és ezt a pépet rakta a törött ujjra. Hermione elég undorítónak találta mind az állagát, mind a szürkésvörös színét. Aggódva figyelte a professzor kezét, mert különösen óvatosnak kellett lenni; a pép ugyanis csak a bőrrel érintkezhetett a körömmel nem, mert annak anyagát egyszerűen feloldotta volna. Mivel Pitonnak mindkettejük körmére vigyáznia kellett elég lassan és nehézkesen haladt. Hermione igyekezett tökéletesen mozdulatlanul tartani a kezét, hogy ezzel is könnyítse a professzor dolgát. Miután nagy sokára végzett, Piton egy lenvászon kendővel szorosan körbetekerte a lány ujját így biztosítva, hogy a pép egész éjszaka rajta maradjon.

Ezután egy bőrápolással egybekötött illatos masszázs következett. Piton mandulatejjel kente be Hermione bőrét majdnem mindenhol, ahol nem fedte gyógykenőcs. Ezt is puszta kézzel csinálta, és mivel nem kellett különösebben óvatosnak lennie, nemcsak ujjbeggyel, hanem egész tenyérrel dolgozott. Alaposan kitett magáért, mert Hermionének különösen jólesetek a finom masszírozó mozdulatok. Ugyanolyan sorrendben vette kezelésbe a testrészeket, mint a mosdatásnál, csak a kezet és a lábfejet hagyta ki, mert azokhoz már másfajta szerek alkalmazását írták elő a Nővérek.

Miután a mandulatejes kényeztetést befejezte, Piton egy újabb tégelyt vett el az asztalról; ebben volt a mézalapú, levendulaillatú kézkrém. Hermione apró keze szinte elveszett a professzor tenyerében, miközben lágyan a bőrére kent belőle egy keveset. Külön dolgozott először a jobb, majd a bal kezén, ez utóbbinál gondosan figyelve arra, nehogy beszennyezze a kötést

Végül a lábfej és a talp következett. Ehhez Piton egy varázsmogyoró-olajat tartalmazó fiolát és egy koboldok által varrt piros posztópapucsot vett magához, mielőtt – utoljára – letérdelt a lány lábai elé. A jobb lábfejére öntött először a drága olajból, majd mindkét kezével alaposan dörzsölni kezdte nem hagyva ki a lány talpát, lábujjait és a sarkát sem.

Hermionének jó erősen kellett kapaszkodnia a székben, mert a lábmasszázs hosszú ideig tartott, hiszen utána rögtön felkerült a papucs a lábára, márpedig azt a professzor csak akkor adhatta rá, ha a bőre az összes olajat felszívta, de aztán végre elérkezett ez a pillanat is. Miután Piton belebújtatta Hermione lábát a papucsba, félrehajtotta a földön lévő törölközőt, hogy a papucsos lábával a lány már a puszta kövön álljon, majd az egészet megismételte a bal lábával is.   

***

Mikor ezzel végzett, Piton kezet mosott az egyik dézsában, majd felemelte az asztalról a hálóinget. Új korában valószínűleg fehér lehetett, mostanra viszont már sárgás árnyalatot öltött, de tisztának és frissen vasaltnak látszott. A professzor ügyetlenkedett egy kicsit, míg felgyűrte a hálóing bal ujját, majdnem le is ejtette a ruhadarabot. Hermione biztosra vette, hogy még életében soha nem öltöztetett fel senkit. Miután óvatosan bebújtatta sérült bal kezét, már tudott egy kicsit segíteni a professzornak, így különösebb baleset nélkül sikerült áthúzni a jobb karján és a fején is a hálóinget.

Egy kicsit nagy volt rá, az ujja a tenyere közepéig ért, az alja pedig a földet seperte. Mellrészig nyitott volt, és gombok helyett szalagokkal záródott. Tizenkét pár volt belőlük, ezeket természetesen Pitonnak kellett masnira kötni. A legalsóval kezdte, és gyorsan haladt fölfelé. A hálóingnek szokatlanul magas nyaka volt, a legfelső masnit a professzor közvetlenül az áll alatt kötötte meg. Hermione úgy érezte, túl szorosra, mert szinte nyelni sem tudott. Hezitált egy kicsit, mérlegelte, van-e olyan fontos dolog ez, hogy megszólaljon miatta, de másodpercről másodpercre fojtogatóbbnak érezte a helyzetet, és mivel Dumbledore a lelkére kötötte, hogy ha valami olyasmit érez nagyon kellemetlennek, amin lehet változtatni, akkor szóljon; rászánta magát.

– Elnézést, tanár úr, de nem lehetne lazábbra kötni a felső szalagokat?

Ahogy megszólalt, Hermione rögtön tudta, hogy helyesen tette, mert a csomó annyira a nyakába vágott, hogy még a beszéd is nehezére esett.

Piton meglepődve vonta fel a szemöldökét, de nem szólt semmit. Kioldotta a legfelső szalagot, majd gyorsan az alatt lévő kettőt is. Néhány pillanatig még vizsgálódott, aztán bizonyára úgy döntött, hogy a negyedik szalag már nem okoz problémát, mert azt úgy hagyta, ahogy volt, a felső hármat pedig az előzőnél jóval lazábban újra megkötötte. Kérdőn Hermionére nézett, aki válaszul bólintott.

Elérkezett a Szertartás utolsó szakasza. Piton letekerte Hermione hajáról a mágikus törölközőt, és az immár száraz, göndör fürtök lassan leomlottak a lány derekáig. A professzornak még meg kellett fésülnie. Hermione tudta, hogy ez nem lesz egyszerű művelet. Sosem volt könnyen kezelhető a haja, és ő hajmosás előtt mindig megfésülködött, hogy a napi szokásos, és a mosás okozta gubancokat ne egyszerre kelljen kibontania. Most erre a Szertartás szabályai nem adtak lehetőséget, arról nem is beszélve, hogy ez a nap egy cseppet sem volt szokásosnak mondható. Remélte, hogy Piton türelme kitart még egy kicsit. Szerencsére a Nővérek a szertartásrendben pontos utasításokat adtak a fésülés folyamatára vonatkozóan, így attól nem kellett félnie, hogy a professzor hozzá nem értő módon lát neki.

Piton be is tartotta az utasításokat. Először ujjaival fellazította a hajat, és szétterítette Hermione hátán és vállán. A bal füle mellett néhány tincset összefogott az aljától körülbelül tíz centiméterre, és fésülni kezdte a keze alatt lévő részt; ezután pedig fokozatosan haladt fölfelé, és miután végzett, újabb fürtökkel folytatta.    

A fésű barnamedve lapockacsontjából készült, és elég ritka fogazata volt, ez egy kicsit megkönnyítette Piton dolgát, mert Hermione valóban reménytelenül kócos volt. A professzor mindent megtett, hogy gyengéden bánjon Hermione hajával, mégis időről időre marokszám szedte ki a fésűből a kitépett szálakat. Precíz munkához szokott ujjaival mégis gyorsan haladt, így a nehezén hamarabb túl voltak, mint ahogy Hermione gondolta volna. Végezetül Piton néhány húzással egy kicsit összefésülte az egész hajat, majd elvette az asztalról a legutolsó tárgyat, amit a Szertartás során használnia kellett: egy hajkefét, amely szintén McGalagony beszerzéséből származott. Lassú mozdulatokkal a fejtetőtől a haj végéig százszor végighúzta Hermione haján. Ez már sokkal kellemesebb volt mindkettejüknek. A kifésült hajon a kefe akadálytalanul és könnyedén hatolt át, Hermionének pedig újabb finom fejbőrmasszázsban volt része. Mégis, a századik kefevonás után egyszerre szakadt ki belőlük a megkönnyebbült sóhaj.

Piton letette a kefét, lassan az ajtóhoz sétált, kinyitotta, majd ismét a karjaiba vette Hermionét, és átment vele a hálószobába. Óvatosan lefektette az ágyra, lehúzta a lábáról a posztópapucsot, és gyengéden ráterítette a paplant.

A Szertartás véget ért.

– Mindjárt jövök – suttogta Piton, és visszament a fürdőszobába.