Tárgy: idézés
Ügyszám: MMIV/1708
Illetékes bíróság: Wizengamot, Mágiai Törvényszék
A tárgyalást vezető bíró: Amelia Bones

Tisztelt Hermione Jane Granger kisasszony!

A Brit Mágiaügyi Minisztérium Varázsbűnüldözési Főosztálya ezúton értesíti Önt, hogy a Mágiai Törvényszék napirendre tűzte az Ön feljelentése alapján indított eljárás tárgyalását.

Az ügy vádlottja: Ronald Bilius Weasley
Születési idő: 1981. március 01.
Anyja neve: Molly Prewett
Lakcíme: Inverness-shire, Fort William, Saluki Drive 13. szám

Az ügy első számú sértettje: Hermione Jane Granger
Születési idő: 1980. szeptember 19 Anyja neve: Jane Johnson
Lakcíme: Inverness-shire, Fort William, Lenere köz 4. szám

A tárgyalásra folyó hó 18. napján kerül sor, melynek folyamán a Bíróság tanúként kívánja meghallgatni Önt.
A tárgyalás helyszíne: Mágiaügyi Minisztérium, 8. szint, 12. számú tárgyalóterem
A tárgyalás kezdetének időpontja: 10 óra

Tisztelettel:
Mafalda Hopkirk
Mágiaügyi Minisztérium
Varázsbűnüldözési Főosztály

Hermione háromszor olvasta el a levelet, mire mindent felfogott belőle. Idegesen nagyot nyelt, majd ölébe engedte a pergament, és kibámult az ablakon. Tehát két nap múlva tárgyalás, ahol elítélik Ront az ő vádjai és vallomása alapján. Hihetetlen, hogy két nap múlva véget ér ez az egész rémálomszerű eseménysorozat!
Ez a gondolat egyszerre hozott neki megkönnyebbülést és újabb megoldásra váró problémákat. Végre nyugodtan élhet, nem kell fenyegetéstől tartania, ugyanakkor indokolatlanná válik további itt-tartózkodása, hiszen veszély hiányában elköltözhet a professzortól, vagyis el kell kezdeni új lakás után nézni.
Kicsit szomorúan vette tudomásul, hogy rövid időn belül el kell hagynia a házat, de nem élhetett vissza tovább a férfi vendégszeretetével. Hermione úgy döntött, hogy már aznap rendel hirdetési újságokat, amelyben eladó ingatlanok közül tud válogatni. Jobb minél előbb túlesni rajta, mert ha húzza az időt, csak nehezebb lesz. Megírt egy rövid üzenetet, majd a bagolyházba sietett, hogy néhány galleonnal és a levéllel elküldjön egy baglyot az újságokért.

Visszatért a házba, és lehuppant a nappaliban a kanapéra. Furcsa, kellemetlen szorítást érzett a gyomrában, mint amikor az ember vár valamit, de nem tudja, hogy mi lesz az a valami, hogy hogyan fog rá hatni, mert zűrzavar uralkodik a gondolataiban, és nem képes azok között rendet tenni. Próbálta valahogy helyre tenni, vagy legalább osztályozni gondolatait és érzéseit, hogy azok jó vagy rossz értelemben váltják-e ki belőle a szorongó érzést, de nem sikerült.
Fejében ott kavargott az elmúlt pár hét összes képe, kellemesek és kevésbé kellemesek egyaránt. Ron, Draco, Perselus, Luna, Harry – mindannyian bevillantak különféle helyzetekben, de mire belekapaszkodott volna valamelyikbe, hogy aztán elhelyezze a megfelelő fiókba, már tova is tűnt, és jött helyette másik. Néhány perces zavarodott csapongás után mérgesen fújt egyet, és nyugalmat erőltetve magára újra kezdte az elemzést.
Két nap múlva lezárhatja életének ezt a szakaszát, hogy elkezdjen egy újabbat, amiből már hiányzik egy Ron Weasley nevű szereplő, és ami remélhetőleg sokkal tartalmasabb, nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb szakasz lesz.
Nem lesz nehéz megszoknia egy nyugodtabb életet, hiszen csak ennyit akart mindig is. Talán majd lesz egy olyan társa is, aki méltóbb lesz a szerelmére és a megbecsülésére, mint Ron volt. Ennek a szerepnek a betöltésére most igen jó eséllyel pályázott vendéglátója, Perselus Piton professzor. A férfi előző esti akciója többféle reakciót is kiváltott belőle: meglepetést, örömöt, értetlenséget, és nem utolsó sorban heves szívdobogást, és némi libabőrt.
Csak állt némán a kertben, miután a férfi magára hagyta, és eltartott pár percig, mire annyira összeszedte magát, hogy legalább pislogjon néhányat. Lenézett a kezében tartott virágra, és hiába hasonlított egyik rózsafej a másikra úgy, mint két tojás, ő mégis azonnal rájött, hogy ennek a fejnek a szirmait érintette utoljára. Ő ezt látta a legszebbnek, és a férfi neki adta a lugas legszebb virágát, immár nem első alkalommal.
Nem sokkal később már magához tért annyira, hogy ő is visszatérjen a házba. A földszinten nem látott senkit, így a szobája felé indult. Gondolta, hogy Draco és a keresztapja bizonyára a laborban vannak, és a készülő bájitallal vannak elfoglalva. Nem akarta zavarni őket, bármennyire is érdekelte a kutatás, másrészről pedig nem bírt volna megszólalni se, ha a professzor ránéz.

A különös estének hála elég nehezen jött álom a szemére, hiszen Perselus megnyilvánulása elég egyértelművé tette, hogy akar tőle valamit. Ezt a valamit nem volt nehéz kitalálni, pláne nem olyan észbeli képességek birtokában, amilyenekkel Hermione rendelkezett. Mostanra már biztos volt benne, hogy Perselus gyengéd érzelmekkel viseltetik iránta.
Mosolyogva gondolt vissza a kertben történtekre, tetszett neki ez a visszafogott udvarlás, amivel a professzor közeledett hozzá. Semmi rámenősség, semmi tolakodás, csak finoman és udvariasan fejezte ki szándékait, és ez a fajta közeledés rendkívül imponáló és vonzó volt. Hermione arra gondolt, hogy talán valóban így udvarol egy igazi úriember: nem rohanva és ajtóstól rontva a házba, hanem illedelmesen, mértéket tartva és esélyt adva a visszavonulásra.
Esélyt adva… Hermione kellemetlenül gondolt ennek jelentésére, hiszen ő éppen arra készült, hogy elvegye az esélyt a férfitól a szabad választásra, hogy valóban ő, Hermione-e az a nő, akire vágyik, vagy mással esetleg boldogabb lenne. Úgy gondolta, jelen esetben a struccpolitika igen kényelmes megoldás, így inkább nem vett tudomást arról a kis tüskéről, amivel lelkiismerete bökdöste valahol bent, és visszatért a sokkal kellemesebb álmodozáshoz.

Azt találgatta, hogy vajon mi lesz a professzor következő lépése: csak valami óvatos, apró gesztus, egy ölelés, vagy esetleg meg is csókolja? Eljátszott a gondolattal, hogy Perselus egy kínálkozó alkalommal megcsókolja, és arra jutott, hogy nem lenne ellenére a lehetőség.

Már majdnem teljesen belemerült az ábrándozásába, amikor megérkezett a bagoly a hirdetési újsággal. Átvette a küldeményt, kifizette a madarat, és pár perc múlva már teljesen belemélyedt az eladó ingatlanok listájának böngészésébe.

***

Draco kora délelőtt már a laborban tett-vett, előkészítette az új főzet következő fázisának alapanyagait. Keresztapja még nem érkezett meg, így egyedül ténykedett a tágas helyiségben. Miközben egy lista segítségével elővette a gazdagon felszerelt tárolószekrényekből a szükséges dolgokat, azon gondolkodott, hogy miért viselkedett a szokásosnál is furcsábban Piton az este, miután visszatért a kertből.
A férfi nem mondott semmit, de Draco látta rajta a változást, és tudta, hogy valami történt. Talán köze lehet Hermionéhoz is…
Már majdnem végzett az előkészületekkel, amikor nyílt az ajtó, és megérkezett a keresztapja.
- Készen vagy, Draco? – kérdezte a férfi.
- Azonnal! Már csak a gyömbér és a kamillakivonat hiányzik – mutatott az egymás mellett sorakozó hozzávalókra a fiú.
- Rendben – bólintott Piton. – Akkor én el is kezdem ezt a szakaszt. A kamilla és a gyömbér majd csak a bűbájolás után kell bele.
Innentől kezdve alig beszéltek egymással. Mindketten tudták, hogy mikor mi a teendő, és hogy kinek mi a dolga, így nem volt szükség felesleges beszédre. Rutinos, összeszokott párost alkotva dolgoztak, míg el nem érték az első kritikus állapotot, amikor az első bűbájt kellett végrehajtani.
Piton ekkor elővette varázspálcáját, és halkan mormolva a varázsigét lassan körözni kezdett az üst felett, miközben Draco kis adagokban a főzethez adagolta a porított sárkányfogat, és kavarta a bájitalt.

Pár perc múlva már túl voltak a nehéz szakaszon, és nem volt más dolguk, mint egyenletes hőmérsékletet biztosítani ahhoz, hogy az alkotóelemek és bűbáj hatásai egyesüljenek és kifejtsék hatásukat. A várakozás idejét igyekeztek arra felhasználni, hogy elpakolják azokat a dolgokat, amikre már nem volt szükségük, és egy kicsit rendet tegyenek az asztalon.
Draco ismét tanulmányozni kezdte keresztapját, akin még mindig látszottak a tegnap esti különös viselkedés nyomai.

- Mi az? – kérdezte Piton a fiúra pillantva.
- Semmi – vont vállat Draco –, csak olyan furcsa vagy tegnap este óta.
- Furcsa? – nézett rá ismét a férfi. – Hogy érted azt, hogy furcsa vagyok?
- Nem is tudom – felelte a fiú, és letette a rézmozsarat maga elé. – Jó értelemben mondom, hogy furcsa vagy. Történt valami?
- Túl kíváncsi vagy, Draco – válaszolta keresztapja titokzatosan, és visszafordult a tárolószekrényhez.
- Tehát történt – vonta le a következtetést keresztfia vidáman. – Hermione?
- Mondom, hogy túl kíváncsi vagy – ismételte magát meg sem fordulva Piton.
- Tehát vele – vigyorgott Draco a férfi hátát nézve.
Draco várta, hogy a professzor hozzáfűzzön valamit, de az csak hallgatott, és pakolgatott a szekrényben.

- Mondj már valamit! – szólt rá keresztapjára türelmetlenül.
- Miért mondanék bármit is? – kérdezte visszafordulva. – Én sem kérdeztelek arról, mi minden történt veled és Miss. Bonesszal.
- Nem rólam van szó – legyintett a fiú. – De már nem is kell mondanod semmit. Tudom, hogy történt valami, csak a konkrét dolgot nem tudom. Azért tippelhetek?
- Tőlem nyugodtan találgathatsz – mosolyodott el keresztapja.
- Megcsókoltad? – kérdezte bátran Draco. Arra gondolt, hogy talán azt is megtudhatja, hogy Hermione félelmei valósak-e az álommal kapcsolatban.

- Természetesen nem – kapta fel a fejét Piton a kérdésre.
- Akkor ő csókolt meg téged? – jött a következő tipp.
- Szerinted ezt mégis miért tette volna? – kíváncsiskodott a férfi.
- Nem tudom… talán veled álmodott a múltkor – találgatott Draco, miközben mégis a helyére tette a rézmozsarat.
- Velem? – vonta fel a szemöldökét Piton. – Kötve hiszem, hogy Hermione velem álmodott volna- Miért? Teljesen lehetséges, hogy veled álmodott – fordult vissza a szekrénytől a fiú. – Én nem vetném el az ötletet a helyedben… Még az is lehet, hogy megcsókolt álmában.
- Minden lehetséges, Draco – bólintott a férfi. – Mindettől függetlenül mégsem hiszem, hogy igazad van.
- De azért nem bánnád, ha igaz lenne, ugye? – kérdezte kaján vigyorral Draco.

A professzor nem válaszolt, helyette kutatóan nézett keresztfiára, azon gondolkodva, hogy nem lehet véletlen, amiért a fiú erre a témára terelte a beszélgetést. Nyilván tud valamit, amit ő nem. Talán tudja, hogy kivel álmodott Hermione, és talán tényleg igaz, hogy vele álmodott. Ebben az esetben viszont azt is tudhatja, mi történt az álomban. Nem volt nehéz rájönnie, hogy valószínűleg csók is szerepelhetett az események között, másképp nem valószínű, hogy Draco vette volna a bátorságot ahhoz, hogy ilyen nyíltan rákérdezzen.

- Talán tényleg nem bánnám… – felelte a férfi halványan elmosolyodva.
Draco szeme elkerekedett a nem várt szavak hallatán, és egy pillanatra talán még levegőt venni is elfelejtett.
- Ne haragudj, Perselus – kezdte bizonytalan hangon –, de jól hallottam az előbb? Mintha olyasmit hallottam volna, hogy nem bánnád. Tényleg ezt mondtad, vagy csak én akartam ezt hallani?
- Jaj, Draco, ne gyerekeskedj már! – szólt rá a professzor. – Mutass nekem olyan férfit, aki nem örülne annak, ha egy olyan csinos nő, mint Hermione vele álmodna!
- Nehezen találnék, az biztos – nevette el magát Draco a gondolatra. – De attól függetlenül, tudom, hogy nem csak általánosan mondtad. Miért nem vállalod fel?
- Örülnék, ha nem te osztogatnál nekem tanácsokat párkapcsolati kérdésekben! – morrant a férfi, és iménti kellemes hangulata már múlni látszott. – A te tapasztalataiddal…
- Ez övön aluli volt – húzta fel az orrát a fiú, de aztán mégis megenyhült. – Elnézem neked, mert tudom, hogy milyen bolond az ember, ha szerelmes…

- Hogy mi? – hökkent meg Piton.
- Mondom, tudom, hogy milyen bolond az ember, amikor…
- Nem a hallásommal van baj – vágott közbe a férfi. – Honnan vetted ezt a…
- Jaj, már! – legyintett a fiú, és most ő szakította félbe a másik mondandóját. – Ez annyira nyilvánvaló! Mint ahogy az is, hogy mindjárt tönkremegy a munkánk…

A professzor az üst felé kapta a tekintetét, és látta, hogy a bájital éppen kifelé igyekszik a kondérból. Sietősen előkapta a pálcáját, és igyekezett menteni a menthetőt abban a reményben, hogy nem válik semmivé a hosszú napok és éjszakák keserves munkája. Draco is ott sürgött-forgott a férfi mellett, és már szórta is a főzetbe a gyömbért, majd a kamillát. A bájital ennek hatására visszahúzódott, és az alacsonyra állított hőfoknak hála már szerényen bugyogott tovább.
Félórával később eloltották a lángokat, és magára hagyták a főzetet, hogy kihűljön, és álljon három napig. A további munka csak ez érlelődés után esedékes, így egy darabig nem lesz vele dolguk.

***

A kanapé képe lassan hasonlatossá vált egy elfoglalt hivatalnok íróasztalához. Mindenfelé pergamenek és szétszedett újságok lapjai hevertek, és mindennek közepében ott ült Hermione. Kényelmesen keresgélt a hirdetések között, jegyzetelt, összehasonlított, kalkulált, ki se látszott a munkából. Csámpás mellette heverészett, olykor elszundított, hogy aztán újult erővel vesse bele magát a nemes feladatba, melynek célja gazdája szórakoztatása volt a pergamenek összekeverésével, megrágcsálásával vagy egyszerűen apró darabokra tépésével. Ezzel elérte, hogy a lány olykor vele is foglalkozzon, és minden egyes dorgálással egybekötött simogatás után kegyesen hagyta őt tovább keresgélni egy rövid ideig.

Perselus éppen a nappaliba tartott, hogy egy tea mellett elolvassa a Bűbájos Bájitalok című szaklap legújabb számát. A helyiséghez érve meglátta Hermionét, amint az egész kanapét elfoglalja az újságokkal, jó néhány pergamennel és a macskájával.
Megállt az ajtóban, és nekidőlt a keretnek, úgy figyelte a neki félig háttal ülő lányt. Kiengedett haja időről időre az arcába hullott, amit ő egy türelmetlen mozdulattal mindig a füle mögé tűrt, miközben sebesen körmölt egy pergamenre. Milyen szép…

Perselus elgondolkodott Draco szavain. Talán igaza lenne, és tényleg beleszeretett a lányba? Ezen a lehetőségen így konkrétan még soha nem gondolkodott el, pedig lehetett benne valami. Milyen furcsa – gondolta –, van már legalább húsz éve, hogy utoljára szerelmes volt. Mióta betársult a halálfalók elitcsapatába, nem nagyon volt sem ideje, sem lehetősége ismerkedésre és a nőkre, egy idő után pedig már nem is nagyon gondolt ilyesmire. Mi értelme lett volna kockára tenni egy feleség, és esetleg egy-két gyerek életét? Semmi. Ostobaság és felelőtlenség lett volna.
Igaz, ami igaz, a háború befejezése után újra napirendre tűzhette volna a kérdést, de tekintve mozgalmas múltját, nem gondolta, hogy van olyan nő a világon, aki őt akarná társnak. Másodsorban ott volt az is, hogy nem érezte magát alkalmasnak egy kapcsolatra. Túl sokat látott az évek alatt, és túl sok borzalmat tapasztalt.

Mindezek dacára itt ez a lány, aki a tanítványa volt, aki tulajdonképpen a szeme előtt nőtt fel és vált kislányból felnőtt nővé, és aki most megdobogtatta a szívét, amiről azt hitte, hogy már nem is lehetséges. Valójában ő az első nő az elmúlt húsz év alatt, aki nem úgy nézett rá, mint tanárra, mint halálfalóra, vagy mint egy nemkívánatos személyre, és ő az első, akire maga is másként tud nézni.
Vajon lenne értelme egy kapcsolatnak kettejük között? Lenne jövője? Miért is ne lehetne?! Elvégre még nem öreg ő sem, és ha az égiek is úgy akarják, vár még rá legalább száz év. Sokat jelent neki a lány, kedveli őt, és az eddigiek alapján úgy tűnt, hogy Hermione is hasonlóképpen érez. És akkor mi lenne, ha a per után ott maradna nála? Tökéletesen megértették egymást, hiszen sokat beszélgettek, és ismerte annyira, hogy tudja, szinte minden területen megtalálnák a közös hangot. Annyira belefeledkezett gondolataiba, hogy a merengéséből Hermione meglepett, halk hangja riasztotta fel

- Professzor, miért álldogál ott? – kérdezte mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam – felelte a férfi, és közelebb lépett, majd leült az egyik fotelba. – Mi után kutat ezekben az újságokban?
- Eladó vagy kiadó lakásokat és házakat nézek – mondta Hermione.
- De hát minek? – csúszott ki a száján a kérdés akaratlanul is.
A lány meglepetten nézett a férfira, nem egészen értette a csodálkozó kérdést.
- Mivel ma reggel megkaptam az idézést a tárgyalásra – magyarázta –, ami két nap múlva lesz, így azt gondoltam, ideje keresnem valamit a leégett helyett. Elvégre már így is túlzottan visszaéltem a vendégszeretetével.
- Mi is kaptunk idézést Dracóval – bólintott Perselus. – Csak nem gondoltam arra, hogy ennek más következményei is lesznek.
- Azt mégsem gondolhatta, hogy továbbra is a nyakán maradok! – mondta a lány meglepetten.
- Nincs a terhemre a jelenléte, Hermione, ha erre gondolt – tért ki a férfi a kérdés elől. – Egyébként talált már valamit?
- Igen, van néhány hirdetés, ami érdekesen hangzik – felelte Hermione, miközben beletúrt a pergamenkupacba.
A zizegésre Csámpás is feléledt, és érdeklődve nézett körül. Nem nagyon foglalkozott gazdájával, helyette a ház urát szúrta ki magának. Nyújtózkodva talpra állt, és némi távolságfelmérés után már el is rugaszkodott a kanapéról, hogy a következő pillanatban már a professzor ölében landoljon.
- Csámpás! – kiáltott rá Hermione. – Gyere le onnan, de rögtön! Hogy képzeled?
- Hagyja csak – felelte Perselus, miközben végigsimított a macska hátán.
Csámpás hálásan nézett a férfira, majd csúfolódó pillantást küldött gazdája felé, mintha csak azt akarná mondani, hogy csak azért se fogad neki szót.
- Biztos, hogy nem zavarja? – kérdezte Hermione. – Nem is tudtam, hogy kedveli a macskákat.
- Általában nem kedvelem a macskákat – válaszolt a férfi. – Olykor azért akad egy-kettő, amelyikkel elég békés a viszonyom.
- Ez a hír új nekem – mosolyodott el Hermione, és elraktározta az információt a pozitív tulajdonságok közé.
Egy percig még figyelte, ahogy macskája elvackolódik új helyén, majd visszatemetkezett a hirdetések közé, Perselus pedig olvasni kezdte a szaklapot.

***

Másnap délután Hermione idegesen járt fel s alá a házban, kitrappolt a kertbe, majd pár lépés után visszament a házba. Draco és Piton szó nélkül hagyták a lány kerengését, de miután Draco elment otthonról, a professzor megkockáztatta, hogy rákérdez a szokatlan viselkedés okára.
- Hermione… valami baj van? – kérdezte a lánytól, aki a kérdés hallatán megtorpant a nappali közepén.
- Baj? Nem, semmi – rázta a fejét, és folytatta útját a konyha felé.
Perselus felvonta a szemöldökét, de nem kérdezősködött tovább, ám magánya nem tartott sokáig – mint ahogy sejtette is –, hiszen Hermione egy perc múlva ismét felbukkant.
- Hermione – szólt ismét a lányhoz, de ő nem figyelt rá, és a kert felé tartott. – Miss. Granger! – szólt Piton ismét, kicsit hangosabban, mint az előbb.
- Mi van? – ugrott egyet ijedten, majd beazonosította a professzort. – Elnézést! Én csak…
- Igen, látom – bólintott a férfi és felkelt a fotelból, majd közelebb lépett a lányhoz. – Hermione, látom, hogy valami gond van. Miért nem mondja el? Talán segíthetnék.
- De nekem nincs…
- Igen, ezt már az imént is mondta – szakította félbe megint a lány szavait. – Viszont már akkor sem volt túl meggyőző. Mi a baj? A holnapi tárgyalás?
Hermione egy pillanatra elgondolkodott, hogy bevallja-e, mi miatt viselkedik úgy, mint egy megkergült állat, de aztán vett egy nagy levegőt, és a férfi szemébe nézett.
- Mehetnékem van – mondta halkan.
- De hát azt mondta, hogy a tárgyalás után elköltözik – nézett rá értetlenül a férfi. – Holnap lemegy a tárgyalás, és legkésőbb két-három nap múlva már biztosan talál egy megfelelő lakást.
- Félreért – rázta a fejét Hermione. – Csak szeretnék kicsit kimozdulni. Neville partija óta nem voltam sehol, nem találkoztam senkivel… Tudom, hogy az én érdekem, de… Ront őrzik, és nem hinném, hogy baj lenne belőle, ha egy kicsit elmennék… itthonról – mondta lehajtva a fejét, és az utolsó szót már csak suttogta, hiszen ez olyan bizalmas szó volt, mintha ő is idetartozna.
- Értem – felelte Piton. – Sajnálom, ez az én hibám. Gondolnom kellett volna arra, hogy ez a bezártság hosszútávon káros lehet. Hová menjünk? – kérdezte.
- Hová menjünk? – kérdezett vissza csodálkozva Hermione.
- Igen, menjünk – bólintott a férfi. – Szeretném teljesíteni a kívánságát, de meg kell érteni, hogy egyedül nem engedhetem el. Tehát a kérdés még mindig az, hogy hová menjünk?
- Én… nem is tudom – habogott Hermione meglepetten.
- Étterem, színház vagy valami más? – kérdezgette mosolyogva a professzor.
- Egy kávézó vagy a park is jó lesz – válaszolta a lány is mosolyogva.
- Mennyi időre van szüksége, hogy elkészüljön?
- Fél óra múlva kész vagyok – nevetett fel Hermione, és már indult is az emeletre.

Felsietett a szobájába, és rögtön a zuhany alá állt. Gyorsan letusolt, majd törölközés után a szekrény elé állt, és válogatni kezdett a rendelkezésre álló ruhák között. Mivel egész nap kellemesen meleg volt, egy ujjatlan, krémszínű ruhát választott, majd belelépett egy kényelmes szandálba. Megfésülködött, és egy utolsó pillantást vetve a tükörre, kilépett a szobából.

Perselus eközben szintén útba ejtette a szobáját és a fürdőszobáját, majd teljesen felfrissülve megkereste Lizzyt, aki a konyhában ténykedett szokásához híven, és közölte vele, hogy elmennek otthonról. Meghagyta neki, hogy amint Draco hazaér, mondja meg neki is, hogy a fiú ne nyugtalankodjon, ha nem találja őket a házban.
Mire visszaért a nappaliba, Hermione már várta.
- Nahát! – szólt csodálkozva. – Tényleg nagyon ki akarhat szabadulni innen, ha tíz perccel előbb útra készen áll. És milyen csinos!
- Köszönöm – mosolyodott el Hermione, és ő is végigmérte a szürke nadrágot, és felhajtott ujjú, zöld inget viselő férfit.
- Indulhatunk, kisasszony? – kérdezte Perselus.
- Igen, uram! – bólintott a lány.


Hermione felszabadult mosollyal figyelte a kávéház teraszáról, ahogy az emberek jöttek-mentek a parkban. A professzor összevonta az óhaját, és egy olyan kávéházba vitte, ami a parkban volt. Belekortyolt a habos cappuccinóba, és élvezte a késő délutáni napsütést.
Perselus kedvtelve figyelte Hermione éledését, ami a megváltozott környezetnek volt köszönhető. A lány szinte kivirult, mosolygott, az arca kipirult, a szeme csillogott, mintha teljesen kicserélték volna.
- Jól érzi magát? – kérdezte tőle mosolyogva.
- Igen, remekül – felelte Hermione. – Már nagyon hiányzott valami változás. Köszönöm, hogy eljött velem!
- Ugyan – legyintett –, nekem sem ártott már valami hasonló.
- Van kedve sétálni? – kérdezte a lány.
- Persze – bólintott Perselus. – Merre szeretne menni?
- A tóhoz – felelte a lány.

Perselus rendezte a számlát, majd elindultak a tó felé, melynek partján hetekkel korábban a férfi elpanaszolta a magazinban talált teszt keltette kétségeit. Kényelmesen sétáltak, nem siettek, mint ahogyan a park többi látogatója sem. Andalgó párok, labdát kergető kutyák és kacagó-totyogó gyerekek mellett haladtak el.
Semmiségekről beszélgettek, mindketten kerülték a másnapi tárgyalás témáját. Kár lett volna elrontani ezt a kellemes délutánt ilyen kellemetlen témával. Lassan elértek a tópartra, és Hermione gondolkodás nélkül levette szandálját, leült a víz mellé, és bokáig belemártotta a lábát.
- Isteni – mondta mosolyogva, és lehunyta a szemét. – Nem ül le?
- Remélem, azért azt nem kéri, hogy én is a vízben áztassam magam! – felelte a férfi, és leült a lány mellé. A háta mögött megtámaszkodott, és keresztbe tette kinyújtott lábait.
- Nem, azt nem kérem – nevetett fel Hermione a professzorra nézve. – Bár attól sem lenne semmi baja…
- Persze, csak nem tenne jót a renomémnak – húzta el a száját Perselus. – Mit gondol, mit szólnának a diákjaim és a kollégáim, ha ezt látnák?
- Szerintem szóhoz se jutnának – nevetett tovább Hermione.
- Milyen jól mulat a más kárára, kisasszony – jegyezte meg mosolyogva a férfi.
- Kétségtelen, hogy nagyon jól érzem most magam – kuncogott a lány.
- Ennek örülök – felelte Perselus. – Azt hiszem, valóban szüksége volt már erre a kis kirándulásra.
- Igen… ha véget ér ez az egész, elmegyek világgá… – fintorgott Hermione –… legalább két hétre.
- Oh, annyi idő alatt messzire juthat – nevetett fel a professzor. – Nem fogják hiányolni az irodában? Miss. Lovegood ilyen jól bírja a párra vágyók rohamait?

Hermione meglepődött a kérdés hallatán, de azért igyekezett válaszolni.
- Hát… öhm… Luna nagyon jól kézben tartja a dolgokat – dadogta zavartan és kissé elpirulva, de aztán inkább a víz felé fordította a tekintetét.
- Mi ez a zavar? – kérdezte kíváncsian Perselus. – Csak nincs valami gond az irodával?
- Nincs, csak… csak van egy ügy – nyelt nagyot Hermione, és megpróbált ártatlanul a férfira nézni –, ami sajnos azóta áll, mióta önnél lakom, és a jelentkezők sajnos nagyon… türelmetlenek, hogy úgy mondjam, és én azt is Lunára hagytam…
- Értem – bólintott a professzor. – Már nem kell nekik sokáig várni… hamarosan rávethetik magukat a kiszemelt prédára.
- Hogy érti ezt? – kapta fel a fejét riadtan Hermione.
- A tárgyalás után visszatér dolgozni – magyarázta Perselus –, és akkor megszervezi a… amit ilyenkor szokás, és akkor a jelentkezők is lenyugodhatnak végre.
- Igen, remélem, sikerül majd hamar elsimítani az ügyet – bólintott Hermione, és igyekezett összeszedni magát.
Elég veszélyes vizek felé haladt a beszélgetés, és Hermione nagyon szeretett volna másfelé evezni. Kínosan érezte magát, holott a férfinak fogalma sem volt, miért jött zavarba. Ha szerencséje van, akkor azt fogja hinni, hogy azért pirult el, mert minden munka Lunára maradt.

- Hogy haladnak a bájitallal? – kérdezte témát váltva.
- Jól haladunk – válaszolta felélénkülve Perselus. – Most érési szakaszban vagyunk, és még két napot várnunk kell, mire újra dolgozni tudunk vele.
- Ez remek – lelkesedett a lány is.
- Sokat segítettek az ötletei, Hermione – mosolygott rá a férfi
- Jó érzés lehet valami újat, eddig ismeretlent megalkotni – merengett el Hermione.
Elnézett a tó túloldalán lévő nyílt terület felé, ahol éppen lenyugodni készült a Nap. Direkt ült a tópart ezen részére, mert szerette volna ismét látni, ahogy a lenyugvó égitest szivárványosra festi az eget, és ezt a kertből, hatalmas fák takarásában nem láthatta közvetlenül. Felpillantott a mellette ülő férfi arcélére, aki nem válaszolt iménti szavaira, csak a vizet figyelte, és könnyedén nekidőlt a vállának.
Érezte, hogy a férfi meglepődve megmoccan, de aztán nem szólt semmit, és nem is húzódott el. Hátrahajtotta a fejét a vállára, és úgy nézte a természet előadását, ami talán éppen az ő kedvéért lett színpompásabb, mint amilyennek az emlékeiben élt. Kisimította arcából a szélfútta tincseket, hallgatta, ahogy a víz ritmusosan a partra csobban újra mag újra, ahogy a szél a lombok között motoz, és a vidám, szertelen madárdalt.

A Nap, a maga méltóságával lassan átbukott a horizonton, magára hagyva a tóparton üldögélő párost, és átengedte a Holdnak az égi trónt, és Hermione kissé megborzongott, ahogy az utolsó napsugarak is eltűntek.
- Menjünk? – kérdezte Perselus halkan. – Nem fázik, Hermione?
- Még maradhatnánk egy kicsit? – kérdezte a lány is halkan, mire a férfi csak bólintott, és átkarolta a félig a vállához, félig a mellkasához támaszkodó Hermionét.

Hermione kihúzta lábait a vízből, és hagyta őket megszáradni, miközben élvezte a férfi testéből áradó meleget. Már nem bánta, hogy nem hozott kardigánt, hiszen olyan meghitt és békés perceket élt át, amilyenekhez már rég volt szerencséje. Már előre sajnálta a percet, ami véget vet ennek a pillanatnyi békének, de tudta, hogy nem menekülhet előle.

A professzornak is hasonló gondolatok jártak a fejében, mivel ő is rendkívül kedvére valónak találta a helyzetet. Meglepődött ugyan, amikor a lány odafészkelte magát, de egyáltalán nem bánta. Érezte a könnyű gyöngyvirágillatot, ami annyira jellemző volt Hermionéra, és ami mindig is megbolondította kissé az érzékeit.
Tudta, hogy elég hűvös van már ahhoz a lenge ruhához, amit a lány viselt, és hiába tagadta, hogy fázik, ő érezte, ahogy megborzong. A legnagyobb természetességgel karolta át a vállát, de azért felkészült arra is, ha esetleg Hermione visszautasítja a gesztust. Az, hogy nem tette, örömöt okozott Perselusnak, és mosolyogva fürkészte a tájat.

Amikor újra érezte, hogy a lány megremeg – bármilyen nehezére is esett –, úgy döntött, ideje menniük.
- Most már induljunk! – mozdult meg Hermionéra nézve.
- Muszáj? – kérdezte a lány eltávolodva az ölelésből, és lassan felvette a szandálját.
- Igen, sajnos, muszáj – felelte Perselus, és felkelt a fűből. – Lassan idefagy a partra, és holnap nehéz napunk lesz. Jöjjön, Hermione! – nyújtotta kezét a lánynak.
Hermione elfogadta a felkínált kezet, és a professzor segítségével ő is talpra állt. Tudta, hogy igaza van a férfinak, de olyan jól érezte magát, hogy nem nagyon akarózott neki elindulni, és egy rövid időre még a másnapi tárgyalásról is megfeledkezett.

Elindultak, és mindkettőjük örömére és meglepetésére egyikük sem húzta ki a kezét a másikéból, így kézenfogva indultak kifelé a parkból. Hermione gyomra bukfencet vetett a felfedezés örömétől, de csak befelé mert örülni ennek a fejleménynek, kifelé csak egy mosolyt küldött az arcát fürkésző férfi felé.
Perselus megnyugodva vette tudomásul, hogy Hermionénak nincs ellenére a kialakult kontaktus, de ő is csak egy kósza mosolyt engedett látni nyilvánosan, belül viszont ő is sokkal erősebb érzelmeket produkált. Egy újabb lépéssel fogyott köztük a távolság a mai napnak köszönhetően.
Szíve szerint egészen hazáig gyalogolt volna, csak hogy nyújtsa ezt a tinédzseres andalgást, de aztán lehordta magát, amiért ilyen idióta gondolatai támadnak komoly férfi létére, és mivel Hermione ismét megborzongott, határozottan egy hatalmas szomorúfűz felé vezette a lányt.

- Hová megyünk? – kérdezte a lány kíváncsian, amikor Perselus félrehúzta előle az ágakat, hogy beléphessenek a földet söprő lombfüggöny mögé.
- Haza – felelte a férfi. – Innen hoppanálhatunk, nem vesznek észre a muglik. Egyedül jön, vagy…
Mire befejezte volna a mondatot, Hermione már közelebb is lépett hozzá, és a szemébe nézett.
- Mehetünk együtt is – felelte halkan. – Köszönöm ezt a szép napot, nagyon jól éreztem magam!
- Nagyon örülök, hogy a kedvében járhattam – mosolyodott el a férfi, és magához húzta a lányt. – És én is jól éreztem magam.
Hermione belesimult az ölelésbe, és ő is átkarolta a férfit.
- Mehetünk? – kérdezte Perselus.
- Igen – válaszolt a lány a zöld inghez simítva arcát.
Alig mondta ki a választ, már indultak is, de még mielőtt kitöltötte volna az utazás kellemetlen érzése, érezte a férfi ajkait a homlokán egy futó pillanatra. Olyan pihekönnyű érintés volt, hogy nem is volt biztos teljesen abban, hogy valóban megtörtént.

***

Draco éppen a kerten vágott át, miután begyűjtött néhány gyógynövényt, amit majd a főzethez kell kiszárítani, amikor tőle alig fél méterre megjelent két ember a semmiből.
- Á! – kiáltott fel eldobva a növényeket, ahogy hátrébb ugrott. – A francba! Nem tudtok vigyázni? A szívbajt hozzátok rám…
Hermione szintén ugrott egyet meglepetésében, csakhogy ő hátrafelé, eltávolodva a professzortól.
- Elnézést – mondta a fiúnak elpirulva. Azonnal tudta, hogy nincs az az Isten, hogy ő ezt kimagyarázza a mardekáros előtt.
- Semmi baj, csak nem számítottam rátok – felelte Draco, és lassan kezdte felfogni az előtte lezajló jelenet lényegét. – Együtt jöttetek? – kérdezte mindkettőjüktől megremegő szájszéllel, ahogy kitörni vágyó nevetését próbálta visszatartani.

A kérdés hallatán Hermione még jobban zavarba jött, és nem válaszolt a feleslegesen feltett kérdésre. Draco a keresztapjára nézett – ha már barátnője megtagadta a választ, legalább ő erősítse meg a nyilvánvalót.
- Igen – felelte a férfi a teljes lelki nyugalommal.
- Hogy-hogy? – feszítette tovább a húrt a fiú, bár érezte, hogy ez a kérdés már kissé tolakodó.
- Így alakult – válaszolta Perselus ugyanolyan nyugodtan. – Talán bemehetnénk a házba, nem gondoljátok?
Hermione menekülésszerűen tűnt el az ajtó mögött, míg Draco kissé szélesebb mosollyal nézett keresztapjára.
- Valóra vált az álom? – kérdezte szemtelenül, mire a férfi csak sejtelmesen felvonta a szemöldökét, és Hermione után indult. – Na, mondj már valamit! Szétvet a kíváncsiság!
- Akkor próbáld egyben tartani magad! – szólt vissza a válla fölött gonosz vigyorral Perselus.
Draco csalódottan követte a férfit, miután összeszedte a szétdobált növényeket. Nem baj, ha Perselus nem mond semmit, még mindig ott van Hermione. Majd ő elmeséli, mi történt.

***

Négyfős társaság lépkedett határozottan a liftek felé a Mágiaügyi Minisztérium előcsarnokában, miközben a körülöttük lévő tömeg egy emberként, egyetlen átható szempárként figyelte őket. Miután a biztonsági-őrvarázslónál leadták varázspálcáikat, és az leellenőrizte, hogy semmilyen tiltott dolgot nem akarnak magukkal vinni a tárgyalásra, igyekeztek minél előbb eljutni a tárgyalóhoz.
Hermione sietve tűnt el a liftrács mögött, majd utána sorban a többiek is beléptek a fülkébe. Perselus a lány mellé húzódott, míg Draco és Harry előttük álltak.
Amikor elindult velük a felvonó, Hermione halk, megkönnyebbült sóhajt hallatott, mire a mellette álló férfi megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította. Nem néztek egymásra, nem volt rá szükség, ez az apró érintés elég volt ahhoz, hogy Hermione egy kis erőt merítsen Perselusból az elkövetkező órákra. Némán álldogáltak a liftben, míg meg nem érkezett a kívánt szintre, majd amikor nyílt a rács, Perselus elengedte az apró kezet, és kiléptek a fiúk után a folyosóra.

Elindultak a tárgyalóterem felé, és láthatták, hogy valószínűleg elég népes nézőközönség előtt fog lezajlani a kellemetlen esemény. A folyosón álldogáló és beszélgető varázslók és boszorkányok némelyike rájuk pillantott és köszönésképp biccentett, míg mások zavartalanul folytatták a társalgást.
Hermione emelt fővel lépkedett a három férfi gyűrűjében, és igyekezett megőrizni a liftben szerzett nyugalomból legalább egy keveset. Legnagyobb örömére senki nem szólította meg útközben, így zavartalanul értek el a 12. számú ajtó elé. Az ott posztoló fiatal varázsló udvariasan kinyitotta előttük az ajtót, és ők beléptek a tárgyalás helyszínéül szolgáló terembe.

Hermione néhány lépés után megállt, és körbepillantott. Az ablaktalan helyiség már félig megtelt a kíváncsi nézőkkel, akik a falak mentén lépcsőzetesen elhelyezett padsorokban foglaltak helyet. Körben, a dísztelen falakon fáklyák tucatjait helyezték el, amik a világítást voltak hivatottak biztosítani. Az egyszerű berendezés, a gyér fény már-már ijesztővé tette az egészet, de Hermione vett egy nagy levegőt, és elindult a számukra kijelölt padsor felé.
Vizsgáló tekintetektől követve foglalták el helyeiket, és Hermione végignézett társain. A jobb oldalán ülő Perselus maga volt a nyugalom földi megtestesülése, míg a bal oldalán ülő Draco igyekezett közömbös arccal visszanézni az érdeklődő emberekre. Harry sem mutatott túl sok érzelmet, de Hermione tudta, hogy a fiú a régi merengőben tett látogatásra gondol, amikor kíváncsian belenézett Dumbledore emlékeibe, és tudta, hogy belül nagyon szomorú, amiért egykori barátja révén kényszerül újra ebbe a terembe. Harry arcán mégis átfutott egy keserű fintor, ahogy a helyiséget szemlélte…
Tekintetét újra a terem felé fordította, és szemügyre vette azokat a részeket, amiket eddig nem figyelt meg alaposabban. A terem közepén egy szék árválkodott, és meglepve tapasztalta, hogy ezen is láncokat helyeztek el, pont úgy, ahogy Harry mesélte hajdani emlékeit, és a lány megértette az előbbi fintor okát. A széktől kicsit távolabb egy egyszerű asztal és egy egyszerű szék kapott helyet, nyilván Ron ügyvédje foglalja majd el a tárgyalás idejére.
A bejárattal szembeni oldalon gyönyörűen faragott emelvényt látott, ahol majd a bíróság tagjai foglalnak helyet. A bírói pulpitus közepe még jobban meg volt emelve, nyilván az lesz Amelia Bones helye, és annak a szakasznak a burkolatát egy cirádás, ezüst W díszítette, és Hermione ismét megbizonyosodott, hogy ennyi az összes díszítőelem a teremben. Az emelvény jobb oldalán egy kis faasztal kapott helyet, ahol az írnok már maga elé készített pergamenekkel és egy öníró pennával felszerelkezve várta a kezdés pillanatát, mellette a teremszolga állt.

Jó néhány ismerős arcot vélt felfedezni az egyre nagyobb tömegben. Vele szemben foglalt helyet a Weasley család képviseletében Arthur, Bill és az ikrek. Arcuk komor és szomorú volt, de amikor kiszúrták Hermionét, halvány mosollyal biccentettek neki. Tovább hordozta pillantását a közönségen, és néhány sorral arrébb észrevette Lunát, aki Neville és Susan társaságában várta az eseményeket. Meglepetésére meglátta McGalagony professzort és Hagridot is, akiknek jelenléte végül is érthető volt, hiszen a Dumbledore halála óta igazgatói posztot betöltő McGalagony a házvetetőjük volt, Hagrid pedig a barátjuk elsős koruk óta.
Még egy embert talált, aki a lehető legközelebb ült a bírói emelvényhez, a vádlottra váró székhez, és a tanúknak előkészített asztalhoz: Rita Vitrolt. Az újságíró ismét régi fényében ragyogott, elegáns, méregzöld kosztümben, drágakövekkel kirakott szemüvegben, kezében az elmaradhatatlan purlicerpennával várta a kezdést. Amikor észrevette az őt figyelő Hermionét, cinkosan kacsintott, mire a lány egy halvány mosollyal válaszolt.

Hermione tekintete visszatért a bírói emelvény felé, és észrevett egy kis ajtót a terem hátsó részében, amely mellett egy minisztériumi jelvényt viselő varázsló állt. Nyilván azon az ajtón keresztül fog megérkezni a bírói testület, gondolta a lány. Visszapillantott a terem közepén álló magányos székre, amely még mindig üresen várta vendégét.

Lassan megtelt a terem, és 10 óra előtt pár perccel az ajtókat bezárták, és innentől kezdve már nem jöhetett be senki. Mindenfelé a teremben aurorok helyezkedtek el, felügyelve a rendet. Senkinél nem lehetett varázspálca, csak az auroroknál, és a bírósághoz tartozó teremszolgánál, és mindenkit alaposan átvizsgáltak, mielőtt egyáltalán leengedték az adott szintre.
Miután mindenki megtalálta a helyét, az írnok mellett álló teremszolga a pulpitus elé lépett, pálcáját a saját torkához szegezte, és hangja betöltötte a termet.
- A bíróság bevonul – szólt felerősített hangon, mire mindenki elcsendesedett, ahogy elérkezett a kezdés pillanata, a teremszolga pedig kihúzódott a pulpitus széléhez.

A terem hátsó részében álló varázsló kinyitotta az ajtót, és bevonult a teljes bírói testület szilvakék talárba burkolózva, amin cikornyás, ezüst W díszelgett. Amikor mindenki elfoglalta a helyét, a teremszolga ismét előre lépett.
- A testület elnöke Amelia Bones bírónő – jelentette be, majd ismét félrehúzódott.
Amelia Bones előredőlt az emelvényen, és kemény tekintettel nézett a kijáratnál álló hivatalnokra.

- Vezessék be a vádlottat! – szólt, és szigorú hangja végigzengett a néma termen.