A Mágiaügyi Minisztérium tizenkettes számú tárgyalóterme úgy nézett ki, mint ahol megállt az idő. Hiába volt zsúfolásig tele a kerek terem, minden bent lévő mozdulatlanul figyelt egyetlen pontra, egyetlen személyre. Más-más érzéseket és gondolatokat hozva a felszínre, de egyöntetűen mindenki várt valamire.
Amelia Bones, a Wizengamot, a Mágiai Törvényszék bírónője ítélethirdetést tartott, és már csak a büntetés mértékének kiszabása volt hátra.

- Ronald Bilius Weasley, önt a Brit Királyi Korona és a Varázsvilág nevében 104 évig tartó, fegyházban letöltendő szabadságvesztésre ítélem. Az ítélet végrehajtására a varázslók büntetés-végrehajtási intézetében, az Azkabanban kerül sor. További büntetések: 37 000 galleon pénzmellékbüntetés megfizetése, amely összeg kártérítésként szolgál a Miss. Hermione Jane Granger tulajdonát képező ingatlan helyreállítására, illetőleg kényszergyógykezelésen való részvételre kötelezem. Az ítélet jogerős, fellebbezésnek helye nincs.

A teremben ülők először néma csenddel reagáltak, majd amikor a bírói testület kivonult, egyre több megkönnyebbült sóhaj, és itt-ott néhány elégedetlen moraj hangzott fel. Az aurorok eloldozták az immár elítélt Ront, aki szemrehányóan nézett az ügyvédjére. Garber csak megvonta a vállát, mondván ő mindent megtett, és Ron volt az, aki nem tudta kontrollálni magát a tárgyalás közepén. Köszönje hát magának a helyzetet és a kiszabott ítéletet.
Lassan elindult a kijárat felé a felügyelő aurorok kíséretében, és elhaladtában vetett még egy gyűlölködő pillantást a kis csoportra, akik a dementorok kezére juttatták. Hermione látta, hogy már majdnem elérték az ajtót, amikor az apja és a testvérei megpróbáltak közelebb jutni hozzá, talán azért, hogy mondjanak neki valamit, de Ron tüntetően a másik irányba fordította a fejét, és elhagyta a tárgyalót. Látta a megtört édesapa arcán átsuhanó árnyakat, amik talán éveket is öregítettek a jóindulatú vonásokon, és a testvérek értetlen, tanácstalan tekintetét, ahogy megpróbálják feldolgozni, hogy fivérüket talán utoljára látják.

Hermione, saját magát is meglepve, szomorúságot is érzett a megkönnyebbülés mellett. Nem Ront sajnálta, vagy azt, hogy végül mégis megkapta a büntetését, hanem azt, hogy akaratlanul is köze volt egy családi kapocs szétszakadásához. Nem akart soha fájdalmat okozni a Weasley családnak, akik gyerekkora óta szinte a második családját jelentették, de most mégis bántotta őket. Valahol belül örült annak, hogy Molly nem vett részt ezen a tortúrán, mert tudta, hogy az asszony nehezen viselte volna annak ellenére, hogy ő is elítélte legkisebbik fia tetteit.
Örült annak is, hogy nem kellett nyilvánosságra hozni életének legfájóbb emlékeit, hiszen az nem tartozott senkire. Bár, talán akkor még szigorúbb büntetést akasztottak volna Ron nyakába.

- Hermione – hallotta Draco hangját –, induljunk haza! Még a pálcáinkat is át kell venni a biztonsági szolgálatnál.
- Persze – bólintott beleegyezően, és elindult társaival a kijárat felé.

Bal oldalán Perselus, jobb oldalán Harry, előtte pedig Draco lépkedett a folyosón a liftek felé, miközben kisebb-nagyobb csoportok mellett haladtak el. Maga sem tudta, hol járnak igazán a gondolatai, mégis elcsípett néhány szófoszlányt.
- Megérdemelte… dementorcsók… ki hitte volna… túl kevés – hallotta a megjegyzéseket.
Voltak, akik nem csak a büntetés mértékét tárgyalták ki…
- Három férfival… szégyentelen… most is együtt mennek… láttam a bálon is, hogy… – jöttek mindenhonnan a vélemények.

Nehéz sóhajjal vette át a varázspálcát a biztonsági-őrvarázslótól, majd elindultak a hoppanálási terület felé. Hirtelen egy szőke nő termett előttük a semmiből, kezében méregzöld pennával, oldalán egy elszánt tekintetű fotóssal.
- Hermione, kedvesem, nyilatkoznál a Próféta számára? – kérdezte Rita Vitrol, megcsillantva többkarátos mosolyát.
- Szerintem odabent megkaptál mindent, amiből egy cikk összejöhet – válaszolta a lány.
- Ugyan, drágám! Az utca varázslója nemcsak a tényekre kíváncsi – legyintett türelmetlen mozdulattal a riporter. – Azt is szeretnék tudni, hogy mi játszódik le benned, és a… hm… testőreidben – kacsintott a lányra, miközben a fotós lelkesen kattogtatta mellette a masináját.
- Mi lenne, ha ezt az interjút kihagynánk? – kérdezte Harry megvillanó szemmel.
- Oh, a Kiválasztott, a Hősök hőse – pillantott rá Rita. – Anglia egykor legpartiképesebb varázslójának szavait is örömmel veszem! Színesebbé teszi a cikket. Milyen kár, hogy megnősültél…
- Ne reménykedj, Rita! – húzta el a száját Harry. – Minden, ami a sztorihoz kell, már a tarsolyodban van.
- Oh, és ha még tudnátok, mennyi minden van a tarsolyomban! – mosolygott jelentőségteljesen.
- Ettől féltünk – morogta Draco. – Szerintem mehetnénk is.
- Ne olyan sietősen, fiatalúr! – tartotta vissza a fiút a karjánál fogva. – Veled és a kedves professzorral még nem is beszéltem! Ki tudja, talán ti is jól jártok a cikkel, és összejön nektek is valami csini boszi, mint Harrynek – súgta bizalmasan.
- Miss. Vitrol! – szólalt meg végre a professzor is. – A világért sem szeretnék csalódást okozni, de nem vagyok se kedves, sem pedig eladó sorban lévő. Ha megbocsát, most távozunk.
- Ha nem, akkor is – fűzte hozzá Draco, és elindultak, magára hagyva a riportert a fotósával együtt.
- Köszönöm a kellemes beszélgetést! – szólt utánuk negédesen Rita, majd kuncogva a fotós felé fordult.

Mire odaértek ahhoz a kijelölt területhez, ahonnan hoppanálni lehetett, már egész hosszú sor állt előttük. Kénytelen-kelletlen beálltak a sorba, és lassú araszolásba kezdtek. Hermione igyekezett nem nézelődni, de nem kerülhette el a tekintetét a négy, csendesen várakozó, vörös hajú férfi.
- Bocsássatok meg egy percre, mindjárt jövök – szólt Harryékhez, és elindult a Weasley család tagjai felé.
Arthur és három fia észrevették a kicsit félve közeledő lányt, és halvány mosollyal az arcukon fogadták, amikor odaért hozzájuk.
- Arthur, én… – kezdte volna, de a férfi felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa a lányt.
- Nem kell mondanod semmit, Hermione – mondta neki az idősödő varázsló. – Láttuk, hallottuk, és sajnos tudjuk azt is, amit a többiek nem. Tudom, hogy te sem érzed magad jobban attól, hogy elítélték Ront.
- De akkor is szeretném elmondani, hogy én tényleg sajnálom – felelte halkan a lány. – Azt, hogy nem fog elkerülni titeket sem az ügy visszhangja. Én nem akartam nektek nehézségeket okozni.
- Tudjuk, Hermione – szólt Bill. – Ismerünk egy ideje, és tudjuk, hogy milyen ember vagy valójában. Soha nem is gondoltuk, hogy rosszat akarnál a családnak.
- Így van – bólogattak az ikrek is csendesen.
- Köszönöm, fiúk – felelte hálásan a lány. – Molly…
- Nem kell aggódnod – mondta Arthur –, nem lesz semmi baj Mollyval!
- Biztosan? – kérdezte kétkedve Hermione.
- Biztosan – bólintott a férfi. – És ha bármikor szeretnél minket meglátogatni, csak bátran. Mindig örömmel látunk.
- Köszönöm – suttogta meghatottan a lány, és a könnyeivel küszködve hagyta magára a négy férfit.

Még épp időben ért vissza társaihoz, mert már majdnem ők következtek. Mögöttük még hosszú sor kígyózott, a kandallók előtt nemkülönben. Lassan mindenki igyekezett elhagyni a Minisztérium díszes fogadócsarnokát.
- Minden rendben? – kérdezte halkan a professzor, látva a lány könnyektől csillogó szemeit.
- Most már igen – bólintott Hermione egy gyenge mosollyal, és belépett a hoppanálási körbe, majd eltűnt.

***

A Piton rezidenciára csendes délután borult. Hiába a várakozásokat kielégítő ítélet, nem hallatszott nevetés, sem pedig ünneplés zaja, csak néhány megkönnyebbült sóhaj törte meg a némaságot. Az érkezés után mindenki visszavonult átöltözni, hogy aztán az étkezőben Lizzy tálalhassa a késői ebédet, amit talán már korai vacsorának is lehetett volna mondani.
Mind a négyen körbeülték az asztalt és elgondolkodva fogyasztották a feltálalt ételeket.

Hermione néhány falat után már csak bámulta a tányérját, és ismét gondolataiba mélyedt. Már csak azt vette észre, hogy a többiek is végeztek és elindultak a nappali felé. Felállt az asztaltól és követte őket, de nem állt meg a kanapé mellett, hanem továbbment a kert felé. Karjait maga köré fonva kilépett az árnyas fák alá, és a bagolyház felé indult. Harry, Piton és Draco leültek a nappaliban, és csendben figyelték a távozó lányt. Nem akarták visszatartani, tudták, hogy most szüksége van egy kis magányra, hogy rendezze magában a dolgokat. Leültek a kanapéra és a fotelokba, majd Lizzy teát készített elő nekik, és magukra hagyta őket.
- Őszintén szólva, nem bánom, hogy túl vagyunk rajta – sóhajtott Harry. – Ahhoz képest egész jól ment.
- Igen, én is rosszabbra számítottam – bólintott Piton, aki szerencsésen megúszta a kihallgatást.
- Meddig maradsz itthon, Harry? – kérdezte Draco a fiútól.
- Szerintem holnap vagy holnapután utazom – felelte. – Ginny már várja a híreket, és nem szeretném túl sokáig váratni, nehogy valami gond legyen a babával.
- Ginny várandós? – kérdezte Draco meglepve. – Nem is tudtam.
- Igen, és vigyáznia kell magára – válaszolta Harry. – Az ikrekkel sem ment minden rendben, így most is jobban oda kell figyelnie.
- Gratulálunk! – szólt Piton, mire Harry biccentett köszönetképpen.
- Remélem, nem lesz semmi baj Hermionéval – sóhajtotta Draco.
- Rendbe fog jönni – mondta a professzor. – Erős nő, ki fogja bírni.
- Bízzunk benne, és segítsünk neki – felelte Harry. – Nem tudom, jó ötlet-e, hogy a régi házba költözzön vissza.
- Szerintem ezt majd ő eldönti – jegyezte meg Draco. – Gondolom, rábízhatjuk ezt a döntést.
- Azt hiszem, nekem mennem kell – állt fel Harry. – Kimegyek Hermionéhoz elköszönni, aztán indulok. Viszlát – nyújtott kezet Pitonnak és Dracónak. – Ha valami van, majd szóljatok.
- Persze, Harry! – bólintott Draco, és az ajtóig kísérte a fiút.

Harry megkereste a kertbe menekült lányt, aki az egyik széken üldögélt éppen.
- Hermione, indulnom kell – ült le vele szemben a fiú. – Ginny vár, vinnem kell a híreket…
- Igen, tudom – bólintott barátnője. – Köszönöm, hogy itt voltál!
- Ugyan, nincs mit köszönnöd – legyintett Harry mosolyogva. – A barátom vagy. Eldöntötted már, hogy visszamész-e a házba?
- Még nem tudom – felelte Hermione. – De majd írok mindenképp. Gondolom, nem dob még ki a professzor pár napig.
- Szerintem maradhatsz addig, amíg szükséges – válaszolta a fiú. – Nem úgy tűnt, mint aki meg akar szabadulni tőled.
- Hogy érted ezt? – kérdezte Hermione meglepetten. Talán Harrynek feltűnt valami?
- Csak úgy mondtam – vont vállat Harry. – Ahogy láttam, tényleg aggódtak érted, és a javadat akarták végig. Nyilván nem fogja mondani Piton, hogy már ma este szedd össze a holmid, és költözz. Mondjuk, furcsa nekem a professzor egy kicsit, de lehet, hogy csak öregszik…
- Öregszik? – nézett rá a lány értetlenül.
- Ahogy a folyosón a kezedet fogta – magyarázta a fiú. – Nem úgy ismerem, mint aki így törődik bárkivel, és így bátorítana valakit. Nyilván öregszik, hogy ilyen gesztusokat megenged magának. Más magyarázatot nem nagyon tudok…
- Értem – bólintott Hermione megnyugodva.
- Most már tényleg indulok – állt fel Harry. – Nagyon vigyázz magadra! Ha bármi van, szólj Pitonnak vagy Dracónak! Nekem pedig írj levelet, hogy mik a hírek!
- Értettem – mosolygott Hermione a kiadott utasításokat hallva. – Úgy viselkedsz, mint egy apuka…
- Igen, mert az is vagyok! – vigyorodott el a fiú. – Igaz, hogy nem a tied, de azért engedtessék meg nekem ez a kis atyáskodás feletted is.
- Csak nyugodtan – ölelte meg barátját Hermione. – Igazán hálás vagyok érte. Üdvözlöm Ginnyt és a srácokat! És te is vigyázz magadra!
- Rendben van – szorította magához a fiú, majd elengedte a lányt, és elindult a terasz felé, hogy hoppanáljon.

***

Pár perc múlva Draco és Perselus már hallották is a hoppanálást kísérő apró pukkanást, ahogy Harry távozott.
Draco lehuppant az egyik fotelbe, míg keresztapja a kanapét választotta. Rövid ideig csak csendben ültek, aztán Draco vett egy nagy levegőt.
- Mi lesz most? – kérdezte a férfira nézve.
- Hogy érted ezt? – kérdezett vissza a professzor.
- Veled és Hermionéval – magyarázta a fiú.
- Nem tudom – felelte egyszerűen. – Lennie kellene valaminek?
- Jaj, Perselus! – méltatlankodott Draco. – Most komolyan! Odavagy érte és ő is érted. Weasley börtönben, szabad a pálya. Mi tart még vissza? Hermione nem ellenkezne…
- Draco – szakította félbe a férfi. – Kérlek, hagyd meg nekem is és neki is a lehetőséget, hogy eldönthessük, mit mikor teszünk!
- Persze, én csak…
- Értem, Draco – bólintott Piton –, és tudom, hogy mit akarsz mondani. Mindettől függetlenül szeretném kérni, hogy maradj ki ebből a dologból, és… és ne próbálj rásegíteni az eseményekre.
- Persze – egyezett bele a fiú halkan. – Ha megbocsátasz, most visszavonulnék.
- Menj csak! – engedte útjára a férfi.

Draco a szobájába ment, miközben a keresztapja szavain gondolkodott. Még hogy ne segítsen rá! Hah! Hiszen nélküle még sehol sem lennének! Ha ő nincs, akkor nem lett volna tánc a bálon, nem lett volna virágajándékozás, nem lett volna semmi. Mindezek után pedig ez a hála: maradjon ki mindenből. Persze, semmi köze kettejük kapcsolatához hivatalosan, de az akkor is nagyon rosszul esett neki.
Duzzogva vettette le magát az egyik fotelba, és kibámult az ablakon. A Nap még magasan állt, de most ez a kellemes idő is bosszantotta, így egy heves pálcamozdulattal behúzta az összes sötétítőfüggönyt.
A besötétedett szobában kuksolt sértettségét dédelgetve még legalább egy órát, majd eszébe jutott, hogy talán nem lenne rossz ötlet meghívni Susant egy találkára. Sietve felpattant a fotelből és az asztalához lépett, ahol gyorsan lefirkantott a lánynak néhány sort, majd azonnal a bagolyházba ment.

***

Hermione kényelmesen elsétált a teraszig, de nem ment be a házba. Úgy érezte, csak a szabadban kap levegőt, ha bemegy a négy fal közé, menthetetlenül megfullad. Nem értette, mitől tört rá ez a furcsa érzés, nem talált rá magyarázatot.
Leült a fűbe a terasz előtt, és figyelte, ahogy két rigó a közeli fa alsó ágaira telepedett és vidám csicsergésbe kezdtek. Egy röpke pillanatra még irigyelte is őket, ahogy önfeledten csiripeltek. Milyen gondtalanok, milyen vidámak, mintha csak abból állna a világ, hogy egyik ágról a másikra szállunk kergetőzve-incselkedve.

Lassan hanyatt feküdt, és az égen tovaúszó felhőket nézte. Mi legyen a következő lépés? Az, hogy elköltözik, egyértelmű volt számára. Hová menjen? Keressen egy új lakást, vagy várja meg, hogy a Minisztérium helyreállítsa a régi házát, és menjen vissza oda? Maga sem tudta, melyik lenne a jobb megoldás. Szerette azt a házat, hiszen a saját pénzéből vette, amit a Minisztériumtól kapott a háborúban tanúsított hősies magatartásának elismeréseképpen. Aztán amikor az irodát beindította, és elkezdett kialakulni az ügyfélkör, egyre csinosabbá varázsolta a kis házat.
Ha egy teljesen új házat venne, akkor újra szembetalálná magát a lakberendezés összes kellemetlen és aprólékos nyűgjével. Mindent újra meg kellene vennie, járkálni a bútorok és a kiegészítők után. Megoldhatná a dolgot egy-két pálcaintéssel is, de abban nem érzett annyi otthonosságot, mintha csak rátalált volna egy-egy apróságra, amik melegséget visznek az falak közé.

A felhőket figyelve gondolatai egy másik fontos kérdés felé kalandoztak: ott volt a professzor is, akin gondolkodnia kellett. Végtelen hálát és különösen jóleső melegséget érzett, ha a férfira gondolt. Hálás volt a támogatásáért, a néma megerősítésért, amivel erőt adott neki végig a tárgyalás és az egész ügy alatt. Ő segített neki kitartani a nehezebb pillanatokban, és tudta, hogy nélküle sokkal nehezebben viselte volna az egész folyamatot.
Hermione úgy érezte, hogy a kapcsolata a férfival mindenképpen fordulóponthoz közeledik. Arról nem volt ötlete, hogy ez a fordulópont milyen irányba fogja terelni a közöttük kibontakozó és egyre szorosabbá váló viszonyt, és csak remélte, hogy kedvező irányba fognak lépni. Örömmel töltötte el, hogy nem siet el semmit, nem erőltet és nem kényszerít semmire, amiről nem tudja biztosan, hogy ő, Hermione is készen áll.

Nem tudott túl sokat a professzor személyes múltjáról, de valahogy nem is érezte fontosnak, hogy tudjon korábbi kalandjairól. Elvégre azok a dolgok már elmúltak, nincsenek befolyással a jelenre és változtatni sem lehet rajtuk. Akkor meg mi értelme lenne? Neki csak az számít, ami most van, és ami ezután lesz, vagy lehet.
Tudta, hogy fontos a férfinak, hogy aggódott érte és féltette őt, egyre jobban érezte a vonzódását és az érdeklődését, és ettől nagyon jól érezte magát. Neki is egyre fontosabbá vált a személye, egyre többször érezte, hogy szüksége van a társaságára és a közelségére. Szerette volna abban a tudatban tölteni a napjait, hogy bármikor beszélhet a férfival, hogy bármikor láthatja, és szeretett volna még néhányszor olyan közel állni hozzá, mint amikor a parkból együtt hoppanáltak. Nem sokszor, nem voltak nagy igényei, beérte volna napi pár alkalommal is.
Erre a gondolatra elmosolyodott, és elképzelte, mit szólna Perselus, ha ezt közölné vele. Bizonyára felvonná a szemöldökét, ahogy szokta, és esetleg tenne még valamilyen megjegyzést is, némi gúnyos felhanggal. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy megérné az a néhány megjegyzés, ha az események abba az irányba fordulnának, amerre ő szeretné.

Eszébe jutottak Harry szavai is, és egy pillanatra azt hitte, hogy a fiúnak szemet szúrt valami. Végül is így is volt, csakhogy a fiú következtetése mellément. Megmosolyogta Harry szavait, hogy a barátja szerint a férfi öregszik és ezért ilyen törődő. Ha ezt a professzor hallaná, bizonyára felháborodna. És vajon mit szólna Harry, ha felvilágosítaná, hogy itt bizony nem a korról van szó? Sőt… Ha az események a tervei szerint alakulnak, akkor lesz mit írnia a fiúnak a levélben arról, hogy mik a hírek…

***

Draco a bagolyház felé menet az egyik fának dőlve találta meg az elmerengett Hermionét. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy odamenjen-e hozzá, vagy inkább hagyja magára a lányt, de eszébe jutottak keresztapja szavai és egy halk sóhajjal folytatta útját a baglyok felé.
Felkötötte a levelet a madárra, majd útjára bocsátotta és elindult vissza a házba, hogy a választ a még mindig kellemesen elsötétített szobában várja meg. Elhaladt Hermione mögött és még mindig nem zavarta meg a lányt, de ő valahogy érezhette, hogy nincs egyedül és hirtelen megfordult.
- Draco – szólította meg a fiút, mire az megtorpant.
- Igen? – fordult vissza a lány felé.
- Szó nélkül akartál elmenni mellettem? – kérdezte halkan Hermione.
- Nem akartalak zavarni – tért ki a kérdés előle Draco.
- Nem zavarsz – rázta a fejét a lány, közelebb ment a szőke fiúhoz.
- Hogy érzed magad? – kérdezte a fiú.
- Jobban – mosolyodott el Hermione. – Sok dologról gondolkodtam.
- És mire jutottál? – érdeklődött Draco.
- Arra, hogy helyesen döntöttem – felelte a lány. – Örülök, hogy visszatérhetek az irodába és hamarosan talán visszaállnak a dolgok.
- És a többi dolog?
- A professzorra gondolsz? – kérdezte ismét mosolyogva Hermione.
- Igen – bólintott a fiú. – De nem muszáj beavatnod, ha nem akarsz.
- Ugyan, miért ne mondanám?
- Nem mindenki ilyen barátságos és kitárulkozó, ha a magánügyeiről van szó – húzta el a száját Draco.
- Én sem szoktam mindenkinek kiteregetni mindent, te is tudod – válaszolta Hermione. – Viszont nincs okom arra, hogy előtted titkolózzak.
- Szóval beavatsz? – kérdezte elvigyorodva a fiú.
- Hát… többé-kevésbé igen – felelte Hermione.
- Tehát mire jutottál az én drágalátos keresztapámmal? Megszerzed végre magadnak?
- Azt hiszem, teszek néhány dolgot az ügy érdekében – mosolygott titokzatosan a lány.
- Nagyon helyes – bólintott rá Draco a válaszra. – Én mindig mondtam, hogy…
-… hogy nem lenne kifogásod ellenünk, tudom – fejezte be a mondatát Hermione. – Már csak azt kell kideríteni, hogy neki van-e kifogása.
- Nincs – jelentette ki kategorikusan a mardekáros. – Lehet, hogy a ma este meg is felelne a célnak…
- Mire akarsz ezzel célozni?
- Csak arra, hogy ha Susan ráér, ma este kettesben lesztek a házban – mosolygott sokat mondóan Draco, és magára hagyta a mosolygó lányt.

***

Miközben Draco a szobájában nyalogatta a sebeit – illetve lebonyolította a levelezését –, addig a keresztapja a nappaliban ülve szintén a kettejük beszélgetésén gondolkodott. Jogos volt Draco kérdése, hiszen őt is erősen foglalkoztatta a kérdés, hogy mi lesz ezek után. Mivel szinte minden látható akadály elhárult, most már tényleg meg kellene tennie valamilyen komolyabb lépést annak érdekében, hogy még egy kicsit közelebb kerüljenek egymáshoz Hermionéval. Persze nem valami drasztikus lépést, elég lenne csak egy kicsit haladni felfelé azon a képzeletbeli lépcsőn.
Az is lehet, hogy talán várnia kellene még egy kicsit, amíg lenyugodnak a lány érzelmei, amiket a tárgyalás erősen felkavart. Amikor azon a félreeső folyosón álltak, szerette volna magához ölelni, hogy megnyugtassa, hogy érezze, ő ott van vele, és mellette áll mindenben, de nem tehette. Csak annyit tehetett, hogy megfogta a kezét, és igyekezett ezzel az apró gesztussal erőt adni neki.
Halványan elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, amikor a liftben megfogta a kezét, és Hermione csak némán, minden egyéb jel nélkül, megszorította az ő kezét köszönetképpen. Elfogadta a felkínált segítő szándékot és azt a támaszt, amit akkor adni tudott. Nem kért többet, mint amit kaphatott, és annyit adott vissza, amennyire akkor lehetősége volt.

Perselusnak furcsa és kissé szokatlan volt ez a viselkedés egy kialakuló párkapcsolatban. Az ő tapasztalatai arról szóltak, hogy el kell venni mindent, amit csak lehet, talán még egy kicsit többet is, mindezt úgy, hogy visszaadni lehetőleg ne kelljen túl sokat. Az ő személyes ismeretei alapján mindig a nők járnak jól, mindig ők húzzák le az utolsó bőrt is a férfiakról. Ő maga sem volt kivétel, meg kellett fizetnie a tanulópénzt neki is.
Miután az illető hölgy kellően kiszórakozta magát, és az utolsó utánit is kicsikarta belőle, egy bájos mosollyal tovább állt, és ő ottmaradt egyedül, csordultig tele dühvel és értetlenséggel.

Később természetesen megtanulta, hogy hogyan határolja el a szívét az ilyen kapcsolatokban és hogyan használja ki ő is a lehetőségeket amennyire csak lehet. Megtanulta, hogy hogyan lehet idegen egy olyan kapcsolatban, ami nem csak egyetlen éjszakáról szól, nem a szórakozást szolgálja, hanem célja van, és addig kell fenntartania a látszatot, amíg el nem éri, amit akar. Eleinte még élvezte is talán, hogy törleszthet mindazért, amit ellene elkövetett az a nő, egy idő után viszont már gépies volt minden mozdulata. Ösztönösen emelete a kezét simogatásra és ölelésre ugyanúgy, mint ahogy ösztönösen tette, amit egy férfinak tennie kell.
Amikor végzett a rábízott feladattal, minden lelkiismeret furdalás nélkül lépett ki ezekből a látszat-kapcsolatokból..

Most viszont nem volt semmiféle kényszer, hogy szorosabb kapcsolata legyen, szabad akaratából dönthetett, mint annak idején kamaszként. Egyre jobban kiteljesedett benne az érzés, hogy valóban szeretné, ha Hermione több lenne számára, mint egy volt tanítvány, vagy mint egy ismerős, akivel olykor találkozik és kellemesen elbeszélget. Szerette volna, ha Hermione a következő időszakban mindig a közelében lenne, hogy bármikor láthassa, hogy bármikor beszélhessen vele, és hogy… nos, igen… hogy bármikor megölelhess, vagy megcsókolhassa.
Érezte, hogy ezek a gondolatok és érzések olyan területek felé sodorják, ahol már nagyon régen járt, sőt, már abban sem volt biztos, hogy járt valaha ilyen terepen. Ez a lány olyan utakra vezette akaratlanul is, amelyeket az ő lába még nem érintett, de tudta, hogy kevés esélye van, hogy eltévedjen vagy letérjen az ösvényről. Végig tudott menni rajta, és ami talán a legfontosabb volt, végig is akart menni rajta, de csak Hermione oldalán. Ha a lány nem tart vele, vagy más utat választ, nem tehet semmit. Persze tesz azért, hogy hasson a lányra, de kényszeríteni nem fogja semmiképp.

Miután valamelyest tisztába került magával, már alig várta, hogy végre megfelelő alkalmat találjon arra, hogy „megoszthassa” a lánnyal is töprengésének eredményét. Nem akart utána menni a kertbe, még nem volt alkalmas az időpont. Engednie kellett, hogy ő is tisztázza magában a gondolatait.

Annyira elmerült a helyzetelemzésben, hogy fel sem tűnt neki Draco járkálása, ahogy kiment a kertbe, majd pár perc múlva visszatért, és már csak akkor észlelte a fiú mozgását, amikor ismét az ajtó felé tartott, hogy elhagyja a házat.

- Hová mész? – kérdezte Dracótól, amikor látta, hogy keresztfia elmenni készül.
- Susannel találkozom – válaszolta a fiú ridegen.
- Valami baj van, Draco? – kérdezte tőle.
- Baj? Nem, semmi – rázta a fejét.
- Valami van, ne tagadd! Túl jól ismerlek, ne feledd! – nézett rá kis mosollyal Piton. – Susannel van valami baj?
- Nem, nincs semmi gond Susannel. Ha megbocsátasz…
- Persze, menj csak – engedte útjára a fiút sóhajtva.

Mi baja lehet Dracónak? Valami biztos van, ahhoz túl jól és túl régóta ismerte már a keresztfiát, hogy elhiggye a tagadó választ. Ő bántotta volna meg valamivel? Azzal, hogy rászólt, ne avatkozzon bele a dolgaikba Hermionéval? Meglehet, hiszen azt ő is tudta, hogy a két fiatal jó kapcsolatot ápol egymással, mióta újra gyakrabban látják egymást, illetve, mióta a lány náluk lakott.
Biztos, hogy sokat beszélgettek, ennélfogva nagyon valószínű, hogy Draco valamilyen szinten ráhatással volt a dolgok alakulására. Mivel többször is közölte vele, hogy nem lenne kifogása kettejük ellen, valószínű, hogy a ráhatás pozitív volt, az ő érdekeikben. Ezekből pedig egyenesen következik, hogy keresztfia sértve érzi magát, és hálátlannak gondolja őt, hogy mindazok után, amit tett nem hogy köszönetet vagy elismerést nem kap, de még nyíltan ki is utasítják a dologból. Tehát Dracónak valóban baja van, és Perselus most már azt is tudta, hogy mi.

***

Hermione éppen visszafelé tartott a kertből, amikor látta, hogy Draco kilépett a házból, és körbenézett a kertben. Intett neki, amikor a fiú észrevette őt és Draco a következő pillanatban dehoppanált. A lány nem ment még be a házba, inkább elsétált az épület másik vége felé, ahol talán még nem is járt, mióta itt van. Nem volt éhes, nem volt álmos, viszont jól esett a friss levegő.

Kettesben voltak… Most, hogy Draco elment, már csak ő és Perselus voltak a házban, leszámítva Lizzyt. Mire számítson az est folyamán? Mit várjon a professzortól? Várjon-e egyáltalán tőle valamit? Perselus… szinte észre se vette, mikor váltott magában megszólítást. Nem bánta, hiszen a férfi is a keresztnevén szólította őt már rég.
Visszament a kert hátsó részébe és megállt az asztal mellett. Elgondolkodva nézte az egyik széket, felpillantott az egyre sötétebbé váló égboltra, majd elővette a pálcáját. A következő pillanatban már nem egy szék állt előtte, hanem egy kényelmes nyugágy. Kicsit kintebb helyezte, hogy a fa ágai ne takarják ki előle teljesen az égboltot, majd kényelmesen elhelyezkedett és figyelni kezdte, ahogy egyre több fényes pötty jelenik meg a feje felett.
Egy darabig még a csillagokat fürkészte, majd lassan lecsukódtak a szemei, és elnyomta egy könnyű álom.

Lizzy lelkesen térült-fordult, hogy az étkezőasztalra készítsen gazdájának néhány falatot. Sajnálta ugyan, hogy csak az úr vacsorázik, de hát ha a kisasszony nem éhes, az úrfi pedig házon kívül tölti az estét, akkor ő sem tehet semmit. Miután feltálalt mindent visszavonult, és magára hagyta gazdáját a gondolataival.
A gazda pedig gondolkodott. Itt a kínálkozó lehetőség, hogy megtegye, amit délután elhatározott, de ahhoz, hogy cselekedjen, tudnia kellett, hogy a lány készen áll-e. Hermione nem mutatkozott, amióta kiment a kertbe, így elhatározta, hogy vacsora után a lány keresésére indul.

Már teljesen besötétedett, amikor kilépett a házból. Hirtelen nem tudta, hogy merre induljon, de aztán a hátsó rész felé irányította lépteit. Nem kellett túl sokat keresgélnie, az asztal mellett megtalálta a békésen szunyókáló lányt a maga bűvölte nyugágyban. Kezei a hasán nyugodtak, egyik lábát kissé felhúzta, hogy megtámassza magát, a feje pedig enyhén oldalra billent. A gyenge szél olykor megmozdította hajtincseit, miközben magával vitte halk és egyenletes szuszogását.

Perselus a nyugágy mellé húzott egy széket, leült, és csendben nézte Hermione arcát. Nem akarta felébreszteni, így csak a tekintetével simított végig a vonásain. A lány hajvonalától elindulva a határtalan tudását rejtő homlokán át végig a szép ívű szemöldökökig siklott a pillantása. Lezárt szemhéjai megrebbentek egy pillanatra, de még mindig nem ébredt fel, így Perselus tovább gyönyörködött a látványban. Tekintete tovább vándorolt az apró, finom vonalú orr felé, majd az elbűvölő ajkakra, amelyek most enyhén elnyíltak, és mintha halvány mosolyt rejtegettek volna. Nem állt meg, haladt tovább az állon át, és a kecses nyakat vette szemügyre, és egy pillanatra elképzelte, hogy a saját ajkai alatt érzi az ütőér gyorsuló lüktetését.
Még tovább vitte tekintetét a nyaktól lefelé, pillantása elérte a blúz gallérját és a nyitva hagyott felső gombokat, ahol a vékony anyag alól elősejlett Hermione puha bőre. Egyenletes ütemben emelkedett és süllyedt a lány mellkasa és Perselus felidézte, milyen volt érezni a lány légvételeit, amikor a parkban magához ölelte.

Hermione kezei felemelkedtek a hasáról, ahol eddig pihentek, és maga mellé engedte őket. A férfi felnézett a lány arcára, de Hermione még most sem volt ébren, csak még jobban oldalra billentette a fejét. Perselus visszatért felfedezőútjához, amit most a nyaktól nem egyenesen lefelé folytatott, hanem elfordult a lány vállai, majd a karjai felé.
Mire szemével végigért Hermione bal karján, azt vette észre, hogy az apró kéz már az ő kezében van, és óvatosan simogatta az ujjait. Megfordította a kezet, ujjaival újrarajzolta a tenyér vonalait, ami a könnyű érintés hatására kissé megremegett a kezeiben. Elmosolyodott, majd mindkét kezét rázárta a lány ujjaira, amik teljesen elvesztek az övében. Közelebb hajolt, miközben felemelte a kezét, és óvatosan az ajkaihoz érintette.

Legnagyobb meglepetésére egy apró szorítást érzett az ujjain. A rajtakapottak enyhe zavarával emelte fel a fejét, de amikor látta, hogy Hermione szeme melegen csillan meg a sötétben és ajkai mosolyra húzódnak, megnyugodott. Nem fogja leharapni a fejét… Kérdőn nézett a lányra, mire ő felült, de nem engedte el a kezét, hanem enyhe húzással maga mellé invitálta őt.
Mire teljesen ülő helyzetbe került ő már a nyugágyon ült, és olyan közel voltak egymáshoz, hogy Perselus a sötét ellenére láthatta a barna íriszt színező apró, aranyszínű foltokat. Érezte az arcán Hermione másik kezének könnyű érintését, ahogy lassan végigsiklanak az ujjai a homlokától az álláig. Figyelte a lány szemeit, amíg azok kezének útját követik az arcán át, majd a tekintet felemelkedett és visszatért az ő szeméhez.

Hermione könnyed pillantással nézett a szemébe, nem fúrta az övébe a tekintetét, nem akart a mélyére látni, titkokat felfedezni vagy elzárt ajtók mögé bepillantani. Perselus úgy érezte, mintha körbevenné a lányból áradó melegség. Csak egy pillanatig gondolkodott el, többre nem is volt szüksége ahhoz, hogy teljesen biztos legyen abban, amit akar.
Előre hajolt és egyszerűen csak megcsókolta Hermionét. A lány egy másodpercre meglepődött, de viszonozta a csókot, majd érezte a törékeny testet az övéhez nyomódni, ahogy átölelte. Olyan természetes volt az egész, mintha nem is ez lenne az első alkalom, hogy megcsókolják egymást; gyengéd volt, de nem bizonytalan, és határozott, de mégsem erőszakos, mégis érezni lehetett benne az ismerkedést.

Egy alacsonyan elhúzó bagoly ideges huhogása térítette őket észhez, és kibontakoztak egymás karjaiból. Hermione kissé hátrébb húzódott, és a füle mögé igazított pár kósza tincset. Perselus kérdőn nézett rá, majd kezdte sejteni, hogy mi lehet az oka az elhúzódásnak. Hermione valószínűleg megbánta, hogy ilyen közel engedte őt magához. Ő is hátrébb húzódott, és megköszörülte a torkát, hogy ne rekedtes hangon szólaljon meg.
- Sajnálom – mondta halkan –, én…
- Ne! – szakította félbe. – Én nem sajnálom…
Perselus kérdésekkel teli tekintetét látva Hermione ismét előrébb csusszant, és óvatosan a férfi felé hajolt. A professzor nem várta meg, hogy a lány egyedül tegye meg az utat, ő is megmozdult, így félúton találkoztak, és mind közelebb húzta magához Hermionét, akinek karjai már a vállainál jártak.

Az eszmélés csak néhány perc múlva érte el őket, és csak lassan váltak el egymástól, mivel valamelyikük mindig vissza-visszatért még egy érintésre a másikhoz. Szinte hitetlenkedve néztek egymásra, de a másik tekintete bizonyosságot adott. Hermione egy halk sóhajjal visszatért az ölelésbe, és Perselus nem ellenkezett a lány kívánságával. Magához szorította, és olyan érzéseket vélt felfedezni, amilyeneket már igazán régen érzett.


- Azt hiszem, ideje lenne visszamennem a szobámba – mondta Hermione, miközben felállt a nyugágyról. – Draco hamarosan visszaér… bár nem hinném, hogy bármi is túl sokáig rejtve maradna előtte.
- Valószínűleg nem – bólintott Perselus, és ő is felállt. – Titkolózni szeretnél?
- Nem – rázta a fejét Hermione miközben elindultak a ház felé, és érezte a férfi karját a derekán –, csak még nem most szeretném tudatni vele.
- Megértem – felelte a professzor.

- Én… – szólalt meg rövid hallgatás után a lány – szeretném megköszönni, hogy ma mellettem… voltál. És az elmúlt időszakban is… Nekem ez nagyon sokat jelentett és sokat segített.
- Örülök, hogy segíteni tudtam – mosolyodott el Perselus. – De azért remélem, nem lesz még egy ilyen kalamajka a közeljövőben.
- Összességében jó vége lett – felelte Hermione.
Perselus szeme megcsillant, ahogy ránézett, jelezve, hogy érti a kétértelmű szavakat. Amint elérték az emeletet, megálltak Hermione szobája előtt. A lány szembefordult Perselusszal, mire a férfi ismét magához ölelte és hosszan megcsókolta.
- Jó éjszakát! – köszönt el Hermione mosolyogva, miután elengedték egymást, és belépett a szobájába.
- Jó éjszakát! – felelte a férfi is, és ő is a saját szobája felé indult.

Hermione pár perc múlva már az ágyában feküdt, és lehunyt szemmel mosolygott magában. Hát… megtették azt a lépést, amire vágyott, a kapcsolatuk abba az irányba fordult, amerre szerette volna. Mindent félretett, és csak az estére gondolt, újra átélte minden pillanatát. Nem gondolt semmire, amit a következő napokban majd intéznie kell, nem rágódott a lakás-problémán, az irodán, vagy bármi máson.
Egy boldog, álmodozós éjszaka erejéig nem akart törődni semmivel, most minden ráért másnapig vagy harmadnapig… vagy az utolsó napjáig…