„- Tudnod kell, szeretlek, tikolatlanul; oly magától értetődően, miként lélegzetet veszek. Végül is jó érzés ez nekem. Ám viszonzatlanul mégiscsak féloldalas.


Draco idegesen járkált fel-alá a kicsiny nappaliban. Odakint lassan teljesen besötétedett, és az ablakon túlról beszűrődtek az utcai lámpák fényei. A kényelmes kanapéról Susan figyelte elnéző mosollyal zaklatott kedvesét.
- Próbálj már megnyugodni – szólította meg a fiút. – Biztosan minden rendben lesz.
- Ne haragudj, de képtelen vagyok nyugton ülni – sóhajtott Draco.
- Tudom. Viszont ismerem annyira Hermionét, hogy tudjam, elég makacs ahhoz, hogy ha valamit a fejébe vesz, azt véghez is viszi.
- Nem is az ő makacsságával van a baj – morogta a fiú, és egy pillanatra felhagyott a szőnyeg koptatásával. – Perselus legalább olyan konok, mint ő, és hidd el, két makacs embernél nem sok rosszabb létezik…

Susan felállt a kanapéról, és Dracóhoz lépve átölelte kedvesét.
- Igazad van, de tudom, hogy minden jól fog alakulni – próbálta nyugtatni a lány.
- Mitől vagy ilyen magabiztos? – kérdezte Draco felvont szemöldökkel.
- Nem tudom – vont vállat Susan. – Szerintem a keresztapád már tudja, hogy ma Hermionéval találkozik…
- Micsoda? – hőkölt hátra a fiú. – Honnan veszed?
- Ugyan már, Draco! A professzor nem ostoba – magyarázta a lány. – Biztosan összerakta az apró árulkodó jeleket, és rájött, hogy mit műveltetek.
- Susan, nincs miből rájönnie – rázta a fejét kedvese. – Nagyon figyeltünk mindenre, illetve én figyeltem mindenre, hiszen vele nem is találkozott azóta. Nem mondtam semmit, ami árulkodó lehetett volna, Lizzy sem kotyogott el semmit. Miből jöhetett volna rá?
- Nem tudom… Talán észrevette, hogy hiányzik a bájitalból – találgatott Susan. – Vagy esetleg Hermione valamivel elárulta magát, tett vagy mondott olyat, amiből a keresztapád felismerhette. Ne becsüld le!
- Na igen, aki annyi ideig kémkedett, mint ő, az kém is marad örökre – ismerte el Draco, majd elvigyorodott. – Azért megnézném, milyen arcot vág, amikor kiderül minden…
- Lehet, hogy lesz rá alkalmad – mosolyodott el a lány is. – Én azért nem szeretnék a közvetlen közelben lenni, amikor megtörténik.
- Tudom, hogy jó esélyeim vannak egy alapos fejmosásra. Nagyon alaposra…
Susan felnevetett a fiú arckifejezése láttán, majd magával húzta a kanapé felé abban a reményben, hogy a pillanatnyi nyugalmat talán meg tudja őrizni egy ideig.

***

A tópart csendes volt, a város zaját szinte teljesen felfogták a fák, csak a partra csobbanó hullámok halk moraja és a lombok susogása törte meg a csendet. A víztől pár lépésnyire egy összeölelkezett párra csurrant a fátyolos holdfény, ahogy némán fürkészték egymás tekintetét. A férfi ajkainak szegletében halvány mosoly bujkált, míg a lány kiismerhetetlen tekintettel nézett rá.
- Gondoltam, hogy meg fogsz lepődni, de azt nem vártam volna, hogy elakad a szavad – mondta kicsit gúnyosan Piton, de még mindig nem engedte el a lányt.

A Hermionénak hitt fiatal nő továbbra sem szólt semmit, csak oldalra billentette a fejét, és az arcát figyelte. Nem értette, hogy miért nem szólal meg, miért nem mond valamit. Maga sem tudta, hogy mit vár igazán: tagadást-e vagy beismerést, de már tudta, hogy sejtése beigazolódott. Ha tévedett volna, akkor már nem a karjai között állna, hanem ellökte volna magától, talán még pofon is vágta volna…
- Szóval? Beismered, hogy tényleg te vagy az? – kérdezte szélesebb mosollyal. Enyhe zavart látott a lány arcán, és nem tehetett róla, de rettentően élvezte a helyzetét.
- Nincs értelme tagadni, Perselus – szólalt meg végre Hermione.

Piton csak felvonta a szemöldökét, és várakozóan nézett a lányra. Várta a továbbiakat, valami magyarázatot, szabadkozást, bármit, de egyiket sem kapta meg. Arra meg aztán végképp nem számított, amit hallott.
- Örülök, hogy rájöttél. Számítottam rá, hogy leleplezel.
- Számítottál rá? – kérdezte meglepetten. – Mégis…
- Igen – bólintott Hermione –, elvégre annyi árulkodó jelet kaptál tőlem szinte végig, hogy rendkívül csalódott lettem volna, ha nem ismersz fel ma este.
- Szóval duplán is játszottál? – morrant. Érezte, hogy az előbbi mosolygós hangulata tovaszáll, a helyére pedig beférkőznek az indulatok.
- Attól függ, honnan nézzük – vont vállat Hermione.
- Nem hinném, hogy léteznek különböző nézőpontok – felelte Perselus. Elengedte a lányt, és egy lépést hátrálva összefonta karjait maga előtt. – Megint becsaptál. Illetve inkább becsaptatok, elvégre a drágalátos keresztfiamnak is benne van a keze ebben a kis színjátékban. Így van?
- Igen – bólintott Hermione.
- Mégis hogy gondoltátok, hogy azok után, ami történt, ismét ilyen eszközökhöz nyúltok? – csattant fel a férfi hirtelen.
- Szükség törvényt bont, Perselus, te is tudod – mosolyogta a lány. Nem csapta be Piton vártalan dührohama, tudta, hogy most nem fogja visszautasítani.

Piton nagy levegőt vett, hogy folytassa a felháborodott vitatkozást, de aztán teljesen mást mondott, mint amit szeretett volna. Már zavarta az idegen arc…
- Mikor múlik el a bájital hatása? – kérdezte bosszúsan.
- Még legalább egy félórát így fogok kinézni – válaszolta Hermione. – Miért kérdezed? Ha így nézek ki, nem érzed olyan hatásosnak veszekedést?
- Én nem veszekszem – jelentette ki a professzor –, csak nem szeretnék egy idegen arcot látva megbeszélni egy ilyen dolgot.
- Gondoltam… – hagyta rá a boszorkány. – Meghívhatlak hozzám egy teára? Mégsem lenne jó, ha a nyílt utcán változnék vissza, és úgy érzem, ez a beszélgetés nem ér véget addigra.
- Rendben, menjünk – egyezett bele Piton, és megfogta Hermione karját.

Egy perc múlva már be is léptek az ajtón a lány házába, és a nappali felé mentek.
- Érezd magad otthon – mondta mosolyogva Hermione, ahogy lepakolta táskáját. – Máris hozom a teát. Vagy inkább valami mást kérsz?
- Nem, a tea tökéletes lesz, köszönöm.
A lány csak bólintott, és a konyhába sietett. A teafőzőt megtöltötte vízzel, és a tűzre tette, majd csészéket és egyéb szükséges dolgokat készített egy tálcára. Jobbnak látta, ha nem varázslattal készíti el az italt, így legalább nyertek némi időt…

Piton körbenézett a házban, hogy mennyire sikerült mindent visszaállítani a korábbi állapotába, és elégedetten látta, hogy a minisztérium emberei igazán jó munkát végeztek. Nyoma sem volt a korábbi tűzvésznek, mintha soha nem történt volna meg.
A falak tisztán, frissen festve néztek vissza rá, a lépcső is teljesen ép volt. Az ajtók és ablakok, a szőnyegek, a bútorok mind-mind pont ugyanúgy néztek ki, mint amikor először járt a lány házában.
A konyha felé sétált, ahonnan Hermione ténykedésének neszei szűrődtek ki. Megállt az ajtóban, és a lány mozdulatit figyelte, ahogyan a teát készíti.

Hermione nem hallotta meg a férfi érkezését, a halk csörömpölés elnyomta azt a kevés zajt is, amit Piton léptei okoztak.
- Talán ez volt az egyetlen oka a kétkedésemnek – szólalt meg Perselus a háta mögött valamivel nyugodtabb hangon.
- Micsoda? – kérdezte felpillantva a lány. Piton az ajtókeretnek támaszkodott, lazán zsebre tett kezekkel.
- Az, hogy az étteremben bort ittál.
- Igen, sejtettem, hogy ez meg fog zavarni valamennyire. – Mosolyogva emelte le a sípoló kannát a tűzhelyről, és a csészébe töltötte a gőzölgő, illatos teát.
- Tudod, elég idegesítő, hogy mindenre azt mondod, hogy sejtetted, számítottál rá vagy gondoltad – morogta a professzor.
- Igen, tu… Ne haragudj – nevetett halkan a lány, ahogy a tálcával a nappali felé indult.

Piton csak grimaszolt egyet, miközben leült az egyik fotelbe, és kezébe vette a csészéjét. Belekortyolt a forró italba, aztán Hermione arcát kezdte fürkészni, amely még mindig az idegen vonásokat mutatta. Megint fellobbant benne az indulat, aminek hangot is adott.
- Egyáltalán, hogy jutott eszetekbe ilyen őrült ötlet? – tört ki hirtelen. – Meg sem fordult a fejetekben, hogy akár veszélyes is lehet? Persze a griffendéleseket ez csak ritkán tartja vissza bármitől is, de hogy Draco is félretegye a józan eszét…
- Nem én akartam – vágott vissza Hermione.
- Akkor miért csináltad? – csapott le a férfi. – Ha nem akartál tőlem semmit, miért mentél bele? Szórakozásból?
- Félreérted! – csattant fel a lány. – Amikor olyan kedvesen kidobtál, én nem akartam semmit, csak egyedül lenni, de Draco lekiabálta a fejem, hogy szedjem össze magam, és tegyek valamit azért, ha tényleg akarok tőled valamit. És én akartam, a francba is… – kiabálta a férfi arcába. – Az alakváltás és a válaszlevél az én ötletem volt, de a kivitelezés módja Dracóé. Kipróbáltuk a bájitalt, és működött, nem volt semmi kockázata.
- A bájitalnak lehet, hogy nem volt, elvégre nem tárolok lejárt főzeteket – méltatlankodott a professzor gúnyosan. – Viszont nem garantálta a sikert semmi. Ha nem hívtalak volna meg, akkor is rájöttem volna az egész csalafintaságra, és akkor is számon kértem volna. Mit mondtál volna?

Hermione némán meredt a szemlátomást ideges férfire, és a válaszon gondolkodott. Mit mondott volna? Ha úgy derült volna ki a hadműveletük, az még annál is kellemetlenebb lett volna, hogy a férfi nem találta elég érdekesnek a jelentkezési levelét. Nemcsak a találkozások esélyét veszítette volna el, de meg is szégyenült volna, ha ez a beszélgetés úgy zajlik le, hogy Perselus már más nőt talált magának.
Mit mondott volna? Természetesen az igazat. Griffendéles hozzáállás ide vagy oda, akkor is őszinte lett volna vele, és ezt már az elején tudta. Soha nem hazudott volna a nyílt kérdésre.

- Az igazat – ismerte el hangosan is.
- Jellemző… A griffen…
- Leszállnál végre arról, hogy ki melyik ház tagja volt? – kiáltott rá Hermione. – Mit számít, hogy én griffendéles voltam, te meg mardekáros? Nem csak ez a fontos a világon!
- Te csak ne háborogj, Hermione – intette Piton. – Nekem van jogom felháborodni…
- Micsoda? – hitetlenkedett a lány talpra ugorva. – Soha egyetlen szóval nem akartalak félrevezetni, mindig mindenben őszinte voltam hozzád. A levelekkel kapcsolatban sem hazudtam, és nem akartalak félrevezetni sem. Én végig azt mondtam, hogy oda kell adni neked a leveleket, hogy te dönthess, hogy engem akarsz-e vagy mást, de Draco erősködött, hogy felesleges. Próbáltam meggyőzni, hogy nem lenne tisztességes, de a keresztfiad addig beszélt, hogy hülyeség lenne elengednem téged, míg végül hallgattam rá. Ezért mondtam neki, hogy nem szólok… Tudtam, hogy mi lesz a vége az egész titkolózásnak, éreztem, de hinni akartam Dracónak, hogy nem lesz belőle baj. Hiba volt…

Perselus némán, érdeklődve nézte az előtte álló, kissé zilált frizurájú lányt, és mondandójának egy része már nem is jutott el a tudatáig. Hermione már épp rá akart kérdezni a hallgatás okára, amikor megérezte, hogy a bájital hatóideje lejárt, és elkezdett visszaváltozni.
A férfi kíváncsian szemlélte a folyamatot, bár nem volt számára meglepetés, hogy milyen látvány tárul majd elé az átváltozás végén. Először a lány haja kezdte visszanyerni eredeti színét, majd lassan az egész arc és a test is átformálódott. Nem volt túl nagy a különbség, hiszen Hermione saját alakjában is vonzó nő volt.
Amikor az átalakulás befejeződött, már külsőre is Hermione Granger állt előtte. Az éjkék selyemruha finoman simult rá karcsú alakjára, feltűzött, immár barna hajában talán most ragyogott legszebben a fehér rózsa. Mézszín szemei érzelmektől csordultig telve csillogtak, és a professzor képtelen volt meghatározni, melyik is uralja a tekintetét. Arca kipirult az előbbi kitöréstől, de az átváltozás elég időt adott neki, hogy kapkodó légzése csillapodjon kissé.
Gyönyörű volt…

- Szóval hogyan és mikor jöttél rá? – hallotta a fiatal nő halk hangját, ahogy visszanyerte az önuralmát.
- Igazából csak tegnap – válaszolta rövid hallgatás után. – Egészen tegnapig a leghalványabb sejtésem sem volt arról, hogy mit műveltek.
- És honnan jött az isteni szikra?
- Leltároztam. – Piton úgy érezte, hogy ezzel az egyetlen szóval mindent megmagyarázott, de Hermione kérdő tekintete elárulta neki, hogy bővebben ki kell fejtenie a választ. – Draco tőlem csente el a bájitalt, amit az átváltozáshoz használtál, és tegnap a leltár során észrevettem, hogy hiányzik belőle. Mivel én nem használtam, adta magát a válasz, hogy valaki megdézsmálta. Nem sokan férhettek hozzá az utolsó ellenőrzés óta, de csak egyetlen személynek vannak olyan képességei, hogy észrevétlenül tudott belőle szerezni.
- Lizzy – bólintott Hermione.
- Így van. Azt viszont nem értettem, hogy mit akarhat egy házimanó egy ilyen bájitallal kezdeni. – Belekortyolt a teába, majd folytatta. – Nem kellett sok, hogy rájöjjek: Draco vette rá Lizzyt a lopásra. Egyik felismerésből következett a másik, és így eljutottam oda, hogy valamiben mesterkedtek. Persze bizonyítékot kerestem, és megnéztem a leveleket. Ha sejtettem volna, hogy készülsz valamire, már akkor gyanakodni kezdtem volna, de így nem tűnt fel, hogy már ott is nyomokat hagytál.
- Szóval ma este már úgy jöttél a találkára, hogy tudtad, hogy velem fogsz vacsorázni? – kérdezte a lány.
- Úgy mentem, hogy szinte teljesen biztos voltam benne, de nem száz százalékig. Egész este árgus szemekkel figyeltelek, kerestem a jeleket, amiket meg is adtál, de még mindig kellett egy olyan bizonyíték, amit semmivel nem tudsz meghamisítani.
- Ezért csókoltál meg? Ez volt a végső bizonyíték?
- Igen.

A lány nem válaszolt, csak a gondolataiba merülve nézett le a kezébe tartott csészére. Valami hasonló indokot várt, de így hangosan kimondva furcsa érzés járta át. Az utolsó szó visszacsengett a fülében, és nem tudta eldönteni, hogy a céljait tekintve ez jó vagy rossz irányba fordította-e a dolgokat.

- Miért akartad magad elárulni? – Perselus szavai meglepték, és pillantását a férfi arcára irányította.
- Mert azt akartam, hogy felismerj – válaszolta. A férfi felvonta a szemöldökét, mintegy közölve vele, hogy erre magától is rájött. – Hogy tudd, én vagyok az, és hogy…
Perselus türelmesen nézett a lányra, és várta, hogy befejezze a mondatot, de a várt szavak nem hangzottak el.
- És?
- És magam miatt is. – Hermione nem nézett a férfire, inkább az asztalt vizsgálgatta.
- Magad miatt? Ezt hogy érted?
- Merlinre, Perselus – sóhajtott fel keserűen a lány. – Meg kellett tennem, hogy később ne az elmulasztott lehetőség miatt átkozzam magam.
- De miért? – kérdezett tovább kegyetlenül Piton. – Hermione, ezek még nem voltak megfelelő magyarázatok… Mit változtatott volna, ha nem teszel semmit?
- Te miért hívtál meg újra azok után, hogy rájöttél, én vagyok az egyik jelentkező? – kérdezett vissza Hermione dacosan felszegett állal.

Piton szólásra nyitotta a száját, de aztán benne rekedtek a szavak. Pillanatnyi zavarral nézett a csillogó barna szemekbe, és nem tudta, mit is feleljen. Húzhatta volna tovább a vitát, vagy elismerhette volna neki is azt, amit magának már bevallott. Vajon megvan-e ehhez az egészhez a bátorsága? Hermione sem mondta ki nyíltan, hogy miért ment bele a játékba. Még mindig kiderülhet, hogy nem is arról van szó, amire ő gondolt, még mindig a szemébe vághatja a lány, hogy csak bosszú volt az egész.
Rájött, hogy az előbb kissé elvetette a sulykot, hiszen a tánc alatt még úgy gondolta, hogy nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni a lányt a leleplezés során. Meg kell oldani a helyzetet, lehetőleg úgy, hogy a vége jó legyen, de képtelen volt szó nélkül elsiklani az előzmények felett.

Most azonban egy egyszerűnek tűnő kérdésre kellene válaszolnia, ami nem megy olyan könnyen, mint máskor. Mindig szinte azonnal megfelelő választ tudott adni minden kérdésre, most mégis el kellett gondolkodnia a feleleten.
Ha sikeresen akarja zárni az estét, akkor mielőbb mondania kell valamit a lánynak. Milyen választ vár tőle? Idióta kérdés, természetesen őszintét… Képes-e őszintén válaszolni neki?

- Én… biztos akartam lenni abban, hogy a sejtésem igaz – felelte lassan. – Le akartalak leplezni.
Hermione még várta, hogy mondjon valamit, de ő egyelőre hallgatásba burkolózott.
- Csak ennyi? – hallotta a lány csalódott hangját. – Csak azért hívtál meg, hogy leleplezz?
- Eredetileg igen – ismerte el.
- Eredetileg? Ezek szerint valami megváltozott közben? – kérdezte Hermione, és ő rádöbbent, hogy az előbbi szerepek felcserélődtek. Most a boszorkány faggatta őt úgy, ahogy korábban maga is tette vele.

Nem felelt, csak figyelte a várakozó tekintetet, és látta a mézszín szemekben, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem tudja az igazat.
- Az volt a célod, hogy megszégyeníts azzal, hogy a szemembe mondod, hogy tudod, mit tettem? – hallotta megint a lány hangját. – Akkor nyilvánvalóan azért csókoltál meg, hogy még édesebb legyen a felettem aratott győzelmed íze. Kényelmes lehetőség arra, hogy még megalázóbb legyen ez az egész. Draco…
- Draco is meg fogja kapni a magáét, amiért rávette Lizzyt, hogy betörjön a laboromba, a szigorúan védett szekrényembe azért a főzetért – szakította félbe Hermionét. – Meggondolatlan, indokolatlan és felelőtlen volt, amit csináltatok. Csalódtam, ami nem tölt el örömmel, de nem terveztem, hogy megszégyenítselek.
- Akkor mi volt a célod? – kiáltott fel a boszorkány elkeseredett hangon. – Azt nem hiszem, hogy meg akartál dicsérni, amiért cselhez folyamodtunk, elvégre én nem tehetek semmit, ami mardekáros, csak mert…

Hermione mondandóját az ajtócsengő szakította félbe. Értetlenül pillantott a bejárat felé, majd szó nélkül sarkon fordult, hogy megnézze, ki érkezett késő este…

***

- Susan, én elmegyek Hermionéhoz – állt fel Draco határozottan.
- Gondolod, hogy ez jó ötlet? – kérdezte kétkedve a lány.
- Nem tudom – vont vállat kedvese. – Már elég késő van, biztosan véget ért a találkozó, és otthon van. Nem írt, nem adott semmilyen jelzést, és szerintem azért, mert rosszul sikerült az este. Az én önfejű keresztapám biztosan tett valami olyat, ami miatt elkeseredett, és most egyedül itatja az egereket.
- És mi van, ha nem? – kérdezett vissza Susan. – Mi van, ha még mindig együtt vannak?
- Akkor lelépek, és magukra hagyom őket. Ha otthon van, akkor tudok vele beszélni. Ha nincs, akkor még nyilván együtt vannak valahol.
Susan kicsit helytelenítő tekintettel nézett rá, és Draco igyekezett megnyugtatni.
- Ne aggódj, Susan, nem fogom eltolni! Ha otthon van, beszélek vele, ha nincs, akkor hazamegyek. Jó lesz így?
- Jól van, menj – sóhajtotta a lány beleegyezően. – Tudom, hogy nem nyugszol addig, amíg nem tudsz biztosat.
- Holnap beszélünk – ígérte a fiú, és búcsúzóul megcsókolta Susant. – Jó éjt!

Draco elhagyta a kis lakást, és Hermione házának közelébe hoppanált. Kicsit idegesen indult el a kapu felé, nem tudta, minek örülne jobban: ha a lány otthon lenne, és tudna vele beszélni, vagy ha még üresen találná a házat, és neki várnia kellene, hogy megtudja a fejleményeket. Úgy döntött, hogy Hermione szemszögéből nézve az lenne a jobb, ha még nem lenne otthon, így azzal a reménnyel lépkedett tovább, hogy a ház ablakai sötétek lesznek.
Odaért a kapuhoz, és látta, hogy néhány ablakon fény szűrődik ki. Itthon van… Nehéz sóhajjal lépett be a kapun, és a bejárati ajtó felé igyekezett. Ha valami rosszul sült el, Hermione biztosan maga alatt lesz, és talán szüksége lesz egy baráti vállra.

Becsöngetett, és várta, hogy a boszorkány ajtót nyisson. Egy pillanatra olyan érzése volt, mintha beszélgetés hangjai szűrődnének ki a házból, de már nem volt ideje tovább gondolkodni a dolgon, mivel az ajtó kinyílt.
- Draco! – mondta meglepetten Hermione. – Mit keresel te itt?
- Ne haragudj, hogy csak így betoppantam, de nem tudtam nyugton ülni – magyarázkodott a fiú, és észrevette, hogy a lány nem állt el az ajtóból, hogy beengedje őt. – Mi történt? Minden rendben?
- Nem is tudom – válaszolta kicsit bizonytalanul Hermione. – Perselus itt van…
- Itt?! – Draco nagyot nézett a bejelentésre, mivel erre egyáltalán nem számított. – Hogy került ide? Csak nem…
- De igen – bólintott a lány. – Tudja… Éppen most beszéljük meg a dolgokat, de egyelőre nem tudom, hányadán is állunk.
- Akkor az lesz a legjobb, ha hazamegyek – mondta gyorsan a fiú. – Nem szeretnék vele most találkozni, bőven elég lesz holnap is…
- Igen, szerintem is az lenne a legjobb, ha hazamennél – értett egyet Hermione.
- Ha bármi van, írj, és jövök. Rendben?
- Rendben – bólintott ismét a boszorkány. – És Draco! Köszönöm…
- Ugyan – legyintett a fiú egy félmosollyal. – Menj, mielőtt kijönne.

Az ajtó bezárult Hermione mögött, ő pedig kisietett a kapun, hogy a mellékutcából hazahoppanáljon. Csak remélni merte, hogy az estének jó vége lesz…

***

Perselus egyedül maradt a nappaliban, amíg Hermione elment ajtót nyitni. Nem tartotta valószínűnek, hogy számított a látogatóra. Halk beszélgetés hangjait hallotta, és amennyire ki tudta venni, az érkező férfi volt.
Kíváncsian állt fel, és lépett a nappali ajtajához, hogy jobban hallja a beszélgetést. Talán felismeri a hangot, és rájön a késői látogató kilétére… Nem lepődött meg, amikor a hangban Dracót vélte felfedezni, de mivel szinte rögtön kattant a zár, nem volt benne biztos. Visszaült a helyére, és várt. Várakozásának tárgya azonban nem érkezett meg, így felállt, és Hermione után indult.

Még mindig dolgoztak benne az indulatok, bár már szerényebben, mint amikor a csengő félbeszakította a vitájukat. Talán még jót is tett ez a kis közjáték, hiszen így volt idejük kicsit megnyugodni. Ki tudja, hová fajult volna a vita, ha zavartalanul folytatódott volna…
A lány a zárt ajtónál állt, és némán meredt a lakkozott fára. Minden bizonnyal a gondolataiba volt merülve, mert nem nézett fel közeledő lépteinek zajára. Milyen szomorúan néz maga elé… Vajon mi járhat a fejében? Talán most már megnyugodott annyira, hogy a színjáték miatti fejmosás után végre kettőjük valós kapcsolatáról is beszéljenek.

- Ki volt az? – kérdezte, amikor odaért Hermione mellé.
- Draco – válaszolta a lány lassan. – Csak biztos akart lenni, hogy minden rendben van velem.
- És nem is akart bejönni? – vonta fel gunyorosan a szemöldökét.
- Mondtam neki, hogy itt vagy, így hazament.
- Gondolom, nem akarta megkockáztatni velem a találkozást – mondta megvillanó tekintettel.
- Úgy gondolta, jobb, ha nyugodtan beszéljük meg a helyzetet.

Hermione nagyot sóhajtva elszakította tekintetét az ajtótól, majd a mellette lévő kis ablakhoz fordult, és kibámult a sötétbe. Gondolkodott, hogy mit is mondhatna még, hiszen a férfi semmi jelét nem adta annak, hogy örülne neki, mióta megérkeztek hozzá. A parkban még mosolygott, és majdnem biztosra vette, hogy minden rendben lesz majd végül, most mégis úgy érezte, hogy csak elutasításban van része.
Miért is van meglepve? Hiszen a férfit sokáig az tartotta életben, hogy a megfelelő emberrel a megfelelő dolgot hitette el. Ami a tónál történt, nyilvánvalóan csak azt a célt szolgálta, hogy valamilyen módon lehetőséget adjon a férfinak arra, hogy szembesítse a hibákkal, amiket elkövetett. Tehát nincs is más szándéka, nem szeretné, ha bármi közük lenne egymáshoz a továbbiakban.

Dönteni kell, hogy van-e még tovább is, vagy eddig tartott életük közös szakasza. Úgy érezte, hogy eleget hallott az elmúlt percekben ahhoz, hogy belássa, nincs tovább. A játék véget ért, és Perselus kinyilatkoztatta, mit is gondol. Draco tévedett, ahogyan ő maga is, amikor hiú reményeket táplált. Eljött az ideje, hogy beletörődjön a vereségbe, és végleg elengedje őt. Talán még a méltóságából is meg tud tartani valamicskét…

- Perselus, ennek így nincs értelme – szólalt meg halkan Hermione beleunva a hallgatásba. – Csak elbeszélünk egymás mellett, mert nem érted, amit mondok, és nem adsz egyenes választ a kérdéseimre. Én ennél őszintébben aligha mondhatnám el, hogy mi vezérelt, és aligha tehetnék többet. Szemmel láthatóan ez is kevés volt. Sajnálom, ami történt. Többé nem fordul elő…
Az utolsó szavaknál a kilincs felé nyúlt, hogy kinyissa az ajtót a férfinek, de Perselus félúton megfogta a kezét. Felpillantott, és a professzor meglepett, értetlen tekintetével találta szembe magát.

- Mit akarsz ezzel mondani, Hermione? – kérdezte, és egy fájdalmas sejtés kezdett éledezni a mellkasában. Érezte, hogy az a maradék indulat is kiszáll belőle, amivel elhagyta a nappalit.
A boszorkány lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
- Elengedlek – hallotta a szinte elsuttogott szót.
Elengedi? Hogy-hogy elengedi? Mire volt jó ez az egész, ha most egyszerűen kidobja őt? Ennek semmi értelme…
- Mi az, hogy elengedsz? – kérdezett ismét. – Inkább kidobsz, nem? Nem értelek… Miért?
- Az előbb elmondtam, Perselus – nyögte keserűen a lány. – Mert kevés volt minden, amit tettem. Ne nehezítsd meg. Menj el, kérlek…
Tehát Hermione azt gondolja, hogy ő csak elégtételt akart venni rajta, miután felfedezte a csalást, és semmi más szándéka nincs. Hát nem egyértelmű, hogy ez nem igaz? Nem látja, hogy ha nem akarna tőle semmit, akkor nem így intézte volna?
Nem… Hermione nem veszi észre, hogy szereti őt, hogy örül annak, hogy még tudatlanul is hozzá húz a szíve, minden ösztöne felé hajtja, és az érzései nem változtak, mióta elköltözött tőle. Képes-e olyan nyíltan a tudtára adni, mint ahogyan ő tette? Meg kell próbálnia…

- És ha nem akarok elmenni? – kérdezte halkan. – Ha maradni szeretnék?
- Miért maradnál? – kérdezett vissza reménytelen-szomorú hangon a boszorkány. – Becsaptalak, elárultam a bizalmadat. Mi késztetne maradásra?
- Mindaz, amit mindezek ellenére adtál nekem – felelte, és megszorította kissé az apró kezet.
- Adtam? – Hermione a fejét ingatta. – Én nem adtam neked semmit, Perselus, csak elvettem. A segítséged és a támogatásod, a vendégszereteted, amivel befogadtál az otthonodba, hogy igyekeztél a kedvemben járni, tartani bennem a lelket, amikor mélyponton voltam. Ezekért maradnál? Visszavágásból, hogy ma este rendezzünk mindent?
- Feltétel nélküli bizalmat kaptam, amivel Dumbledore óta kevesen ajándékoztak meg – kezdte a mágus, mintha a lány kérdése el sem hangzott volna. – Olyan figyelmet, érdeklődést, amiben szintén nagyon régen volt részem, talán soha. Bennem az emberek mindig a tanárt, a méregkeverőt, a kémet, a halálfalót látták, és látják a mai napig is. Aki valaha a férfit kereste, csak érdekből és számításból tette, és az embert legtöbben meg sem próbálták megtalálni, csak nagyon kevesen vannak, akiknek sikerült. Kiálltál mellettem akkor is, amikor nem várhattál érte köszönetet…

A vele szemben álló Hermione némán hallgatta szavait, és a szemében hitetlenkedés látszott. Még többet el kell mondania, hogy elhiggye végre: őt akarja. Valahol belül megsajdult néhány heg, amit azok a nők okoztak, akik tényleg csak bántani akarták, és most rájött, mire van szükség: bíznia kell, sőt, tudatnia kell Hermionéval, hogy képes megbízni benne. Nem bízott soha, mióta a sebektől cirmos érzelmet bezárta abba a kicsi, sötét kalitkába, de most ki kell nyitnia az ajtót. Ha nem teszi meg, talán soha nem lesz esélye, hogy kinyíljon, és nyitva is maradjon.

- Nem ülünk le inkább? – kérdezte a lánytól, majd miután bólintott, a nappali felé vezette. – Elmesélem, hogy mi történt velem tegnap. Mindig is racionális embernek tartottam magam, és nem hittem az álmokban, jóslatokban, hacsak nem volt rá jó okom. Az éjjel álmodtam… Téged láttalak Megahrine-ként, és azt a másik nőt, akivel még találkoztam, és fontolgattam, hogy újra meghívom. Az álomban ott voltál még saját magadként is, de homályosan, és alig voltak kivehetőek a vonásaid. Az arcod mindig ráúszott a másik kettőre, és nem értettem, hogy miért. – Leültek a kanapéra, és ő még mindig fogta Hermione kezét, miközben mesélt. – Csak később, a nap folyamán jöttem rá, hogy mi történt. Tudatosan ellenálltam a késztetésnek, hogy hozzád hasonlítsam a jelentkezőket, de alvás közben nem tudtam ennyire az irányításom alatt tartani az elmémet. Összehasonlítottalak a két vacsorapartneremmel. Érdekes, hogy csak akkor tudtam mély álomba merülni, amikor hagytam, hogy az arcod Megahrine arcára úszva maradjon, és reggel is ezzel a képpel ébredtem.
- Perselus, én…
- Ne, engedd, hogy befejezzem – kérte a boszorkányt, aki megadóan bólintott. – Később, amikor erre rájöttem, ismét megpróbáltam ellenállni a kísértésnek, de aztán elkezdtem leltározni, és lassan összeraktam a képet. Rájöttem a bájitalra és szinte mindenre. Először nagyon dühös lettem, amiért belementél ebbe a butaságba, és ismét túl akartatok járni az eszemen. Az nem lepett meg, hogy Draco ilyesmit művelt, elvégre mardekáros volt, de az soha eszembe se jutott volna, hogy te is képes vagy hasonlóra. Első felindulásomban azt hittem, hogy csak szórakozásból vagy bosszúból teszed. Aztán ahogy tovább gondolkodtam, rájöttem, hogy nem így van. Jeleket kerestem, amik igazolják, hogy tényleg te vagy az. Az első leveled, a beszélgetés a vacsora alatt, azok az apró, meghamisíthatatlan gesztusok és reakciók, amiket láttam, de nem tulajdonítottam nekik olyan fontosságot, mint kellett volna. A pirulásod és a többi rendkívül imponáló volt, mert ezeket benned is kedveltem.

Halványan elmosolyodott, látva a meglepett arcot, de Hermione – ígéretéhez híven – nem szakította félbe… és még a kezét sem húzta el, így hát Perselus folytatta.
- Minden, ami történt, amit felfedeztem, amit láttam és éreztem, mind-mind arra késztetett, hogy ráébredjek ezeknek a dolgoknak a fontosságára. Aztán ma este már jobban figyeltelek, igyekeztem kiszúrni minden árulkodó jelet. Ahogy megint elpirultál, amikor a hajadba tűzted a rózsát úgy, ahogy a bálon is. Az illatod, amit bár majdnem elnyomott az a másik, amit az első vacsora alkalmával viseltél, mégis megéreztem, és felismertem: a gyöngyvirág. Aztán jött a többi: a tánc, a séta a parkban, majd a csók. Ahogy telt az este mind biztosabbá vált, hogy valóban te vagy az, igaz, ügyesen próbáltál megtéveszteni. A bor nagyon hatásos volt, bevallom.
- Miért mesélted ezt el nekem? – kérdezte Hermione.
- Mindjárt megérted, ha még mindig nem egyértelmű – felelte Piton. Most érkezett el a legnehezebb részhez, de túl kellett esnie rajta. – Hermione, engem arra tanított az élet, hogy nem bízhatok meg az emberekben. Legyen az férfi, nő vagy gyermek, nem számít, mert nem akarhat nekem jót, nem akarhat megismerni, kedvelni, tisztelni. Akadt néhány kivétel, de nem könnyítettem meg a dolgukat, amíg bebizonyíthatták szándékaikat. Az elmúlt évek viszonylagos nyugalma persze rám is hatással volt. Erre akkor jöttem rá, miután találkoztunk, és főleg miután hozzám költöztél. Furcsa, szokatlan és hihetetlen volt, ahogyan hozzám viszonyultál, és ezzel elérted, hogy újraírjam, vagy legalábbis megpróbáljam újraírni évtizedes szabályaimat.

Felállt, és kissé idegesen járkálni kezdett, mintha a mozgás könnyebbé tenné a zavart vallomást. Nem volt hozzászokva, hogy alegbensőbb gondolatait és érzéseit elmondja valakinek, így a gondolatok szavakká formálása sem ment olyan könnyedén. Nem tudta, hogy elér-e bármit is ezzel a kitárulkozással, de úgy érezte, egy próbát mindenképp megér. Ezen nem múlhat a jövője…
Feszülten végigszántotta a haját ujjaival, és tovább beszélt.

- Újra bízni akartam. Miattad akartam bízni… Talán már mondtam, de lehet, hogy nem, hogy engem a nők mindig csak használtak a saját céljaikhoz. Hosszú ideig azt gondoltam, hogy ha nem engedem meg magamnak az érzelmek luxusát, akkor elkerülhetem a fájdalmat. Ha nem szeretek, ha nem leszek szerelmes, akkor nem sérülhetek. Az állandó jelenléted és Draco elkötelezett harca azért, hogy összehozzon valakivel, nem voltak hatástalanok. Persze sokáig igyekeztem küzdeni az ellen, hogy bármilyen ragaszkodás kialakuljon bennem. Próbáltam azzal magyarázni, hogy úgyis elmész, visszatérsz a saját életedhez, amiben nekem valószínűleg nem lenne helyem.

Néhány pillanatra elhallgatott, megpróbálta rendezni kuszának érzett gondolatait, hogy folytatni tudja. Hermione továbbra is csendben figyelt, és hallgatta a férfi legféltettebbnek vélt titkait.

- Persze te győztél – mosolyodott el kényszeredetten. – Az érzéseim és az érzelmeim életre keltek, bár ott voltak a félelmeim és az aggályaim is. Amikor azon a bizonyos estén hazajöttél, bár mérges voltam és csalódott, mégsem éreztem igazi elégedettséget. A régi beidegződések késztettek arra, amit tettem és mondtam. Sajnálom… „Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes vagy sehogy.”* – Látszott rajta, hogy mennyire kényelmetlen kimondania ilyen szavakat, de mégis megtette. – A találkozók csak azért voltak, hogy legalább magammal elhitessem, helyesen cselekszem. Fogalmam sem volt, hogy meddig hagynám gyűrűzni az eseményeket, nem tudom, mit is vártam tőlük igazán… Most már nem is számít.

Visszaült a kanapéra a boszorkány mellé, és megfogta az apró kezeket.
- Remélem, most már érted, miért nem akarok elmenni – mondta halkan. – Én nem tudom olyan tisztán és ártatlanul megmutatni, hogy mit érzek, nem használok olyan nagy és nehéz szavakat, mint az előbb. Amikor beismerted, hogy valóban te vagy az, akivel eltöltöttem két rendkívüli estét, megnyugodtam és megkönnyebbültem. Úgy éreztem, helyre lehet hozni azokat a hibákat, amiket elkövettünk. Még mindig bízom benne, hogy így van. Viszont ha továbbra is azt szeretnéd, hogy elmenjek, akkor megteszem. Egyetlen sza…
- Nem – szakította félbe Hermione.
- Nem?
- Nem – ingatta a fejét pici mosollyal a boszorkány. – Nem szeretném, ha elmennél.

Perselus nem is tudta, mit gondoljon a lány szavainak hallatán. Nem akarja, hogy elmenjen. Nem akarja… Nem akarja! Azt akarja, hogy maradjon. Akkor mégsem olyan nagy a baj, akkor mégsem utasítja vissza.
Felemelte a kezét, és finoman megérintette a lány arcát, mire ő kicsit bizonytalanul elmosolyodott, és óvatosan belesimította az arcát a kezébe. Alig akarta elhinni, hogy a végén ilyen egyszerűen rendeződnek a dolgok közöttük. Arra számított, hogy a vallomása után további kérdéseket kap, és tovább kell bizonygatnia a lánynak a szándékait és az érzelmeit Hermione azonban nem kérdezett semmit, nem kérte, hogy többet kiadjon magából, hiszen már ez is bőven több volt, mint amit eddigi élete során elárult bárkinek is. A lány tudta ezt, és a maradék titkát meghagyta neki. Ki más elégedett volna meg ennyivel? Ki más értette volna meg ennyi körülírásból, hogy mit is akar valójában mondani? Valószínűleg senki.

Most viszont itt ülnek a nappalijában, őt nézi azzal a mindent tudó és értő, csillogó tekintettel, és érezte, ahogy kicsit megszorítja a másik kezét. Közelebb hajolt hozzá, homlokát az övéhez érintette, és amikor Hermione akaratlanul is felsóhajtott, megcsókolta.
A mellkasában korábban feléledt sajgó érzés elcsitult, ahogy a lány hozzásimult, és ahogy megérezte az arcát megsimító apró kezet, majd a hajába sikló ujjakat. Magához szorította, és Hermione szinte eltűnt az ölelésben, de ezt nem bánta egyikük sem.

Most már minden rendben lesz, gondolta magában Hermione. Mégis megérte hát az a sok szervezés, titkolózás és átidegeskedett nap. A férfi valóban belátta, hogy szándékait nem a bosszú vagy a szórakozni vágyás vezérelte, sőt. Most már őszintén hálás volt Dracónak, amiért az első perctől kezdve, hogy elköltözött noszogatta és támogatta, biztatta őt, hogy ne adja fel, ha valóban az a célja, hogy része legyen Piton életének.
Boldogan feledkezett bele a férfi csókjába, élvezte a simogatást, a kedvességet, a szerelmet. Nem merte remélni pár órával korábban, hogy hajnalra már idáig jutnak, már szinte beletörődött a kudarcba, és lélekben elkezdett készülni arra is, hogy hogyan tegye túl magát a csalódáson…
Erre immár nem kell fecsérelnie egyetlen gondolatot sem, hiszen a férfi itt van vele, és ami a legfontosabb, nem is akar elmenni. Nem várt többet, nem akart nagy ígéreteket, neki elég volt egyelőre ennyi is. A többi meg majd kialakul…


A Nap felbukkant végre a keleti horizonton, és kíváncsian tekintett szét az alatta elnyúló vidéken az ébredező világot figyelve. A kis, kertvárosi házikó ablakán is bepillantott, majd a nappaliban üldögélő páron felejtette a szemét.
Végre, gondolta magában, és elégedetten hagyta magára pár perc múlva a beszélgető, gyakorta csókot, simogatást váltó férfit és nőt. Most már minden rendben lesz, hiszen lelepleződött az utolsó nagy fondorlat is. Volt belőle bőven az elmúlt időszakban, és éppen ideje volt, hogy tisztázódjon minden. Megnyugodva folytatta időtlen útját, hogy ellenőrizze a világ többi részét is; itt már nem volt dolga.
A cselszövések véget értek…

- Soha, tizedmásodpercig sem szerettél viszonzatlanul. Ami neked oly természetes, mint a lélegzetvétel, számomra folytonos küzdelmet jelentett.”*