A Luciusszal való találkozása után, Perselus eldöntötte, hogy nem vesztegethetnek több időt a Véla bálon. Visszament a terembe és fürgén az étkezőasztalhoz sietett, míg mindenki csendben maradt, s azon gondolkozott, hogy miért közelíti meg a királyt a vacsora közben. Hírtelen idegesen, hogy minden szem rászegeződik, Perselus vett egy mély levegőt.

- Elnézést a zavarásért, fenség, de attól tartok, ez nem várhat. Az ellenségem épp itt volt, a erkélyen és eszembe juttatta a vállalkozásom fontosságát. Nem vesztegethetünk több időt itt. Egy kulcsot keresek, hasonló méretűt, mint ez.

Elővette a nyaka körül levő kulcsot és megmutatta a királynak.

- Van valami ilyesmi a birtokában?

A király mélyen elgondolkodott, aztán bólintott.

- Igen, azt hiszem, hogy amit keresel a kincses kamrában van. Egy szolgám el fog kísérni oda. A kulcs a tied, mert segítettél McNair legyőzésében.

Perselus bólintott egyet köszönésképpen, majd elment az alkalmazottal. Ron felugrott a székéről és követte, a körülötte ülő hölgyek csalódására.

- Perselus, ki volt itt? – kérdezte Ron gyorsan, halálos komolysággal.

- A halálfaló, akitől Charlie megmentett. Még mindig nem tudom a nevét. Figyelnek bennünket, s arra várnak, hogy bármi módon hátráltatni tudjanak. Sietnünk kell.

- Lányom, nem tehetek semmit. Ne nehezítsd ezt meg, Hermione.

- Apám, kérlek, mondom, hogy mást szeretek!

- Túl fiatal vagy, hogy tudd, mi a szerelem. Idővel Draco herceget fogod szeretni.

Hermione végighúzta az ujjbegyét a rózsatőrön, amit mindig az oldalán hordott, s erőt kapott tőle.

- Tudom, mi a szerelem. Elutasítom azt az elfogult, arrogáns kviblit! Csak azért akar, mert nemes vagyok és boszorkány. Nem akarja, hogy az utódai kviblik legyenek, mint ő. Csak a tulajdona lennék!

Az apjának a szeme veszélyesen villogott.

- Te az én tulajdonom vagy. Tudod, hogy majdnem vagyonbukottak vagyunk, leány. Azzal, hogy hozzámész, megtarthatom a kastélyom és a területeim. El fogod venni, és ezzel végeztünk! Verd ki a fejedből ezeket a nevetséges szerelmi eszméket. Úgy gondoltam, hogy ennél sokkal józanabb vagy!- dorgálta meg az apja szigorúan, majd becsapta az ajtót, s bezárta.

Persze, kinyithatta volna varázslattal, és ezt tudta, de Hermione soha nem ellenkezett még a szüleivel. Az apjának hírtelen kegyetlenkedése a szívét tépte. Eltöltve fájdalommal és dühvel, az ágyra dobta magát, s a párnájába szipogott.

Perselus, Ron és Bill elkészültek a távozásra néhány órával később. Fleur elkísérte őket a tengerpartig, s még akkor is szép volt, mikor szomorúan húzta össze a szemöldökét. Ron érezte a fájdalmát. Ő is csak néhány óráig ismerte a szerelmet, mielőtt elvették volna tőle. Félrehúzta Billt, s Fleurre pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem hallja őket. A lány csendben Perselusszal beszélgetett, minden jót kívánva az útjára.

- Szereted.

- Ne légy nevetséges, Ron. Nem szeretem. Szép, és kedves, és bátor, de nem szeretem. Csak most ismertem meg. Ez most komolyan hülyeség. Ne légy ennyire buta, Ron.

- Engem győzködsz, vagy magadat? – kérdezte Ron csípősen, s vigyorogni kezdett, mikor Bill elpirult.

- Mit akarod, hogy csináljak? Nem maradhatok itt.

- Miért nem?

- Mert én nem ide tartozom. Nem vagyok véla, és biztosan nem vagyok nemes.

Bill hangja nem hagyott helyet a vitára. Idegesen ellépdelt, s a vitorlákat rendezte a hajón bosszúságában. Perselus áthatóan nézett a sötét felhőkre, amik fenyegetően közeledtek.

- Sietnünk kell, hogy ne kapjon el a vihar – mondta Ron, mikor érezte, hogy a szél kezd lehűlni.

- Bill… várj – kiáltotta Fleur, mikor a három férfi deréknyi magasságú vízbe tolták a kis csónakot.

Bill habozott, aztán megfordult és átgázolt a vízen. Fleur a karjaiba vetette magát.

- Kérlek, ne menj el! Maradj itt velem. A szívem téged választott társául.

- Gyere, Bill, nem áll rendelkezésünkre egész nap! – kiáltotta Perselus, látva, hogy kezd esni, mint millió zuhanó nyílvessző.

Bill feléjük fordult, Fleurt még mindig a karjában tartva. Kettőjük között járta a tekintete, aztán szenvedélyesen megcsókolta Fleurt, s közel húzta magához.

- Menjetek nélkülem! Ron, szólj anyának arról, hogy ami történt, rendben? – kiáltotta Bill, s az esőben alig lehetett hallani.

Ron rámosolygott és búcsút intett neki, majd felhúzta magát a csónakba.

Fleur és Bill aggódva nézték a csónakot, míg már csak egy petty volt a horizonton.

- Nem fogják elkerülni a vihart.

- Nem, nem fhogják.

- Hé, hova megy az a ló?- kérdezte Bill meglepődve.

A repülő ló, amit Perselus ült meg, lefelé rohant a parton. Háromszor meglendítette a szárnyait és a levegőbe vetette magát, s az apró hajó után repült, míg ő is eltűnt a láthatáron.

Nagy vihar volt. Perselus biztos volt benne, hogy a természet megteszi a dolgát, és megöli, mielőtt Voldemortnak esélye lenne rá. Feladta, hogy Ronnal kommunikáljon. Még egymás arcába ordítva sem tudták legyőzni a szelet. Az ég beteges zölddé vált, s a hullámok mérföldes magasságokba emelték őket. A kis hajó már nem fogja sokáig bírni. Perselus kimerült abban, hogy megpróbálja egybe tartani a hajót, s Ron is. Ha elsüllyed, nem lesz elég energiája, hogy kiússzon a partra.

Aztán meglátták.

Egy hullám; nagyobb, mint bármi, amit Perselus valaha is elképzelt, megjelent előttük, mint egy sötét lap, ami eltakarja az eget. Villám csapott le, s Perselus tudta, hogy végük van. A hullám magához szívta őket, mint fény a bogarat. Kezdtek felfordulni, s felettük nem volt más, mint egy fekete hullám. Perselus megpillantotta Ront, szemei elkerekedtek a félelemtől. Hírtelen a hullám lehetetlenül magasba emelte a kis csónakot, aztán rájuk esett. Összeütköztek az erőszakos óceánnal, s olyan gyorsan estek, hogy a hajó felett lebegtek. Perselus becsukta a szemét, s felkészült a becsapódásra, hallotta a csónak csattanását, amint millió darabba törik, aztán… szárnyak rohamát hallotta?

Lehetetlenül gyorsan emelték fel. Perselus a ló derekára szorította a lábát, s az összetört hajó felé mutatott, ami használhatatlanul lebegett egy növekedő hullám felszínén. A szárnyas ló értette, s ismét lebukott, s a fodrozódó vízfelületet érintve a másik test után kutatott. Végül, Perselus megpillantotta Ront, aki épp elsüllyedt volna, a feje véres volt, ahol megütötte a hajónak egyik darabja.

Felrepült a fodrozódó víz fölé, s az eső úgy csapott az arcába, mint egy prés. Ron a hátára volt nehezedve, még mindig eszméletlenül. A fekete ló egy kis szigetre repítette. Éppen ki tudott venni egy kis barlangot, és néhány pálmafát, amit a szél erősen fújt. A ló a partra botladozott, jól láthatóan ugyanolyan fáradtan, mint Perselus. Hírtelen a vihar kezdett megszűnni. Egy folt éjszakai égbolt lett látható a fejük fölött, s Perselus a homokre esett, Ron lecsúszott a lóról, s mellette landolt.

Sajnos, nem volt ideje, hogy helyre jöjjön. A barlang elől, alig kivehetően a széltől, egy furcsa dallam lebegett.

- Vajon hol lehet most Ron és Perselus? Fogadjunk hogy jól szórakoznak, velem ellentétben- nyavalygott Sirius, s rosszkedvűen kibámult az ablakon az esőre.

A tűz körüli helyükről, Charlie és Remus egymásra vigyorogtak. Sirius olyan volt, mint egy kisfiú. Bármi okból volt bezárva egy házba, ki akart szabadulni.

- Tudod, Siri, nem esik annyira. Kimehetnél a pocsolyákba játszani – ajánlotta Remus leereszkedő, mégis szerető hangon. - És hagyj nekem és Charlienak békét – folytatta gyengéden, hogy a tolvaj ne hallja.

- De vizes leszek. Furcsa szagom van, mikor vizes vagyok- folytatta Sirius a nyávogást, s ujjbegyeivel az ablakot tapogatta, az arcát mogorván a karjain nyugtatva.

- Nem csak furcsa szagod van, hanem olyan, mint egy vizes kutyáé. Kímélj meg, kérlek – ugratta Charlie.

Remus önelégülten mosolygott, és lapozott egyet a könyvében. Sirius áthatóan nézett rá, majd kiengedte a százegyedik sóhaját. Remus megforgatta a szemeit. Fel kellett vidítania Siriust. Nem bírta tovább a sóhajait és a levertségét.

- Miért nem mész becsomagolni, Sirius? Mikor eláll az eső, indulunk Virágzás felé. Talán utolérhetjük Perselust és Ront.

Sirius felvillant, mint egy karácsonyfa.

- Végre!- kiáltotta, s boldogan a levegőbe öklözött, majd átvágtatott a vendégszobába.

Remus becsukta a könyvét, s követte, miközben Charlienak magyarázott.

- Megyek felügyelni. Sirius úgy képzeli a csomagolást, hogy mindent betöm oda, ahol hely van.

Charlie kuncogott, s jó éjt bólintott a vérfarkasnak.

Remus gyengéden becsukta az ajtót, aztán nekidőlt. Sirius az ágy alatt keresgélt, s feneke a levegőben tekergőzött, miközben kutatott. Remus mélyen felmorgott, s előre lépett. Térdre ereszkedett Sirius mögött és megpuszilta a hátát. Sirius megtorpant, s várta, hogy mi fog történni. Remus hírtelen nagyon játékosan érezte magát. Magához húzta Siriust, s a nyaka köré tolta az ingét. Miután ez megvolt, Remus felé hajolt, s csókolni és harapdálni kezdte a hátát, furcsa mintákat húzva a nyelvével. Sirius teljesen kihúzódott az ágy alól, s a matracon pihentette a fejét. Remus masszírozni kezdte, s időnként megcsiklandozta a tolvaj oldalát.

Sirius nagyon férfiatlanul vihogott és visszafizetésként azt mondta:

- Oh, Charlie, nem kéne ezt tennünk. De tudod, hogy Remus hogy ingerel. Annyira kétségbeesett vagyok…

Remus megcsapta a fenekét büntetésképpen, majd előrehajolt, hogy Sirius fülébe suttogjon.

- Nagyon vicces, Mr. Black. Ezt gondolod rólam? Be kell bizonyítsam az ellenkezőjét, nem igaz?

Remus megnyalta a fülét, és átkarolta Sirius derekát. Egyik kezével Sirius mellbimbóját kezdte ingerelni, az ujjbegyei alatt csavargatva, majd addig csipkedte, míg megkeményedett. A másikkal dörzsölni kezdte Sirius növekvő vágyát a nadrágján keresztül, s mindeközben halkan dörmögött a tolvaj fülébe. Remus Sirius hátának nyomta a saját vágyát, s neki dörgölőzött, hogy enyhítse a saját feszültségét. Nem tartott sokáig, míg mindketten befejezték. Sirius boldog elismeréssel sóhajtott, s Remus karjaiba hajolt. Hátrafordította a fejét, s megpuszilta a vérfarkas állát.

- A csomagolás várhat reggelig – mondta Sirius, s a korábbi lelkesedése eltűnt.

Helyette lusta megelégedés volt. Remus gyorsan megtanulta, hogyan bánjon el Siriusszal, ha a férfi nem bír megülni a fenekén.