Tartok itt egy pillanat szünetet, hogy meséljek a szirén énekéről. Gondolom, mivel ezt olvasod, és jelenleg éppen nem falnak fel, még soha nem hallottál róla. Képzeld el az érzést, mikor egy fülbemászó dallam megmarad az agyadban. Megzavarja a munkádat, s egész nap azt dúdolgatva jársz körbe. Most, tégy úgy, mint aki nem emlékszik a dal egyik sorára. Megzavar, nemde? Kissé megőrjít? A lábaddal dobolsz, és a fejeddel bólogatsz semmi látható ok nélkül?

Képzeld el ezt az érzést milliószorosára erősödve. Az ének nemcsak idegesítően körbejár a fejedben, hanem végigmossa a teljes agyadat, mint egy szökőár. A lábaid nem csak dobolnak, oh nem, rángatózol és kúszol, és eladnád a lelked, hogy elérd azt, aki ismeri a dal végét, nem igaz? Mert a szirén ismeri a hiányzó sort. És ha közelebb érnél hozzá, elmondaná, hogyan végződik és az átkozott dolog nem harsogna a füledbe többé.

Pontosan így találjuk meg Perselust. A szirén éppen kinyitotta volna a száját, hogy megmutassa a hősünknek a több száz, apró, recés fogát, ami pár sorban állt, mint a cápáké. Perselus szája habzott, s a karjába vetette magát, mint egy hátborzongató bábú, akit láthatatlan szálak rángatnak. A nő kinyitotta a szép, sápadt karjait és a kebleihez ölelte, szemei szeretettel voltak tele, még akkor is, mikor az állkacsa kiakadt, hogy rákulcsolja fogait a fejére, mint egy nagy kígyó, aki lenyel egy csirkét.

Na most, ha Sal lett volna ott, biztosan érdektelenül nézte volna, s azon gondolkodott volna, hogy vajon a fűnek a szigeten jó íze van-e, és azon lett volna megsértődve, hogy vizes lett. Szerencsére, Sal Virágzásban maradt és egy jobb paripa volt szolgálatban. A fekete szárnyú ló felépült annyira, hogy olyan csendben, mint a suttogás, előre rohanjon. Mikor elérte Perselust, bekapta egy adag fekete hajat és visszahúzta a fejét éppen, mikor a szirén a levegőbe harapott ott, ahol az ebédjének kellett lennie. Idegesen elengedte Perselust, hogy recés körmeivel a lóra támadjon. Perselus a földre esett, s kikerült a szirén fogásából, amint annak a figyelme elterelődött az éneklésről.

A legfurcsább dolgok közül, amire ebben a pillanatban gondolhatott, az a harca volt, Dracoval. Eszébe jutott, hogy érezte a körme alatt a sarat, és ahogyan az ember szemébe dobta.

Sáros homok volt a keze alatt. Nagyot markolt belőle mindkét kezével, és a füleire csapta. A fülei így be lettek tömve, s a hangok eltompultak. A homok mélyen a fülébe süllyedt, és szinte megsüketült.

A ló a szirénnel kínlódott, rugdosta, s megpróbálta elterelni Perselustól. Határozottságtól megtelve, hogy legyőzze, Perselus előhúzta a korbácsát és megcsettintette. Szétnyitotta a hátát, s a halszagú, zöld vére a földre ömlött. Ordított a gyalázattól és a fájdalomtól, vadul megpördült, s az állkapcsa kilazult, mint egy ajtó a szélben. A szemei villámokat szórtak a dühtől, s sárgán csillogtak. Perselus tudta, hogy teljes erőből énekel, de semmit nem hallott.

Hátraugrott pár lépést, és még párszor megcsapta a korbáccsal. Összekaszobolva leesett a földre, s nyögni kezdett. Perselus előhúzott egy tőrt a csizmájából, előrerohant és megfogta a haját. Felhúzta, aztán lefejezte.

Harry gyengéden megdörzsölte a csuklóját, s azt kívánta, bárcsak könnyíthetné a bőre égését ott, ahol le volt láncolva. Egy fekete szárnyú démon jött utána, s elvitte egy kis cellába. Varázslatot használt, hogy kinyissa Harry láncait. A szörny meg volt sértődve még a jelenléte miatt is, mintha nem akarná beszennyezni a sötétségét azzal, hogy megérint valami ilyen világosat. Ijesztő volt, és Harry azon kapta magát, hogy elgondolkozik, vajon a Kiválasztott találkozott-e már ilyen furcsa és félelmetes szörnyekkel, bárhol is volt jelenleg.

Az új otthona nagyon kicsi és nedves volt. Volt egy penészes szénarakás egyik sarokban, s egy veder a másikban. Feladva, Harry lefeküdt a szénára, s utálkozva meglátta a vérfoltos plafont, mielőtt oldalra fordult volna, hogy elkerülje a hátborzongató látványt. Hányingere lett tőle.

- Gyerünk már, Harry, elég a depresszív gondolatokból. Gondolj valami boldogra – mondta magának határozottan, s nem akart sírni.

Hírtelen gondolatok a Kiválasztottról töltötték meg a fejét. Milyen lehet? Szereti a zenét? A hosszú sétákat? Mik voltak a kedvenc tárgyai? Sokat beszélne, vagy semmit? Szeret táncolni és fesztiválokra menni, vagy csendes volt és igyekvő? Rengeteg kérdése volt Harrynek a férfihez, akit szeretnie kellett. Voldemort azt mondta, hogy nem a tipikus villogó lovag volt, és ez kíváncsivá tette Harryt. Mindig mindenki azt mondta, hogy vonzó volt, de Harry nem gondolta magáról, hogy különleges. Örült neki, hogy a párja nem tökéletes.

Titkosan, nagyon tikosan, Harry azon gondolkodott, hogy vajon milyen lehet a csókja. Tudod, Harryt még soha nem csókolták meg. Soha. Igazából azt sem tudta, hogy mi van a csók után. Nagyon el volt kerítve, és tudta, hogy még mindig nagyon naiv. Látta, ahogy a szülei megpuszilják egymás arcát, mintha egy megszokás lett volna, mint megrázni valaki kezét. Remélte, hogy a Kiválasztott nem úgy fogja megcsókolni. Mikor egyszer elveszlődött a faluban látott egy fiatal párt csókolózni, teljes testükkel egymáshoz nyomódva, a fiú kezei a lány derekán, s a lány kezei a fiú hajában. Nagyon romantikusnak nézett ki. A kép soha nem hagyta el.

Megölelte magát, és úgy tett, mintha a bajnokának a karjában lenne. Elszenderedett, s édes, ártatlan álma volt, olyan, amit csak a nagyon fiatal gyerekek élveznének.

Perselus egy borzalmas rémálom fájdalmában volt, mikor egy nagyon vigasztaló meleg nyomódott a mellkasának. Közelebb húzta a meleget a szívéhez, s belélegezte az édes illatot, ami körbevette. Valami… olyan volt, mint egy selymes hajtincs … csiklandozta az orrát.

Tüsszentett és hírtelen felébredt. Erősen próbálkozott, megerőltette minden agysejtjét, hogy visszaemlékezzen, mitől jött a meleg, mert ez volt az első jó álma, mióta gyerek volt, de egyszerűen nem jutott eszébe, és nem tudta hova tenni az édes illatot sem, ami még mindig a levegőben volt.

Megpillantotta Ront, aki még mindig elméletét vesztve feküdt a parton, s a halott szirén testét, s elfelejtette a kellemes álmát. Gyorsan megvizsgálta Ront, és örült neki, hogy csak elvesztette az eszméletét, de ennek ellenére egészséges. De aztán, elég nagy ütést kapott a fejére, viszont nem tűnt túlságosan sebesültnek. Perselus nem volt meglepve.

A sziget nem volt nagy, de kicsi sem. Volt egy barlang a közelben, s Perselus odáig cipelte Ront, s közben imádkozott, hogy ne találjon még valami ronda meglepetést.

A barlang üres volt, s Perselus kényelembe helyezte Ront a szirén algákból készül ágyán. Pár pillanat múlva a ló bejött a barlangba, s lefeküdt, jól láthatóan boldogan, hogy kikerült az idegesítő napsütésből. Perselus pár pillanatig nézte, aztán kinyúlt, s megsimogatta a durva, sebhelyes homlokát.

- Mostantól Zordnak foglak hívni – jelentette be Perselus csendesen.

Zord felhorkantott álmában, mintha azt mondaná, hogy az új név megfelelő. Perselus szája kis mosollyá görbült és a falnak dőlt, s nézte, ahogy víz csepeg egy mély sósvizű mederbe a barlangban. Nem tudni, mennyi ideig nézte a hullámokat, mikor hírtelen egy arc jelent meg a vízben.

Ezt követte egy csillogó mellkas, amit kék vállszalag borított. A nedves mellkast követte egy csillogó kék farok. A látogatója egy habférfi volt. A haja és a szeme találtak a farkához. Perselus egy pillanatig gyönyörködött a furcsa szépségében, aztán a fegyveréhez nyúlt.

- Ne riadozz. Nem vagyok az ellenséged. Láttam, hogy legyőzöd a szirént és a király nevében, jöttem a segítségedet kérjük. Grale vagyok, egy antlantidai harcos. Éppen most váltam harcossá. Téged hívlak az első küldetésembe. Hős vagy? Igazán úgy harcoltál, mint egy hős. Atlantidának szüksége van egy hősre. Van egy borzalmas tengeri kígyó…

- Lassíts!- szólt közbe végre Perselus, mert idegesítette a habférfi gyors, izgatott kotyogása.

A habférfi megfordult a vízben, s szégyenében megvakarta a hátát.

- Bocsánat. Bőbeszédű vagyok, ha izgulok.

Perselus látta, hogy nagyon irritáló módon rázza előre-hátra a farkát.

- Észrevettem. Mit értettél azon, hogy hívsz? – kérdezte Perselus , s felállt, hogy lenézzen a habférfire, remélve, hogy a magassága és a gonosz pillantása segít rajta. Működött. A habférfi abbahagyta a mozgolódást, s teljesen mozdulatlanná vált.

- A király keres egy hőst, hogy legyőzze a tengeri kígyót, Naginit. Elmeséltem neki a harcodat a szirénnel, és fel akar venni. A jutalom Nagini legyőzésért nagy. Megölöd őt?- kérdezte Grale izgatottan, s a remény jól láthatóan a fiatal arcára volt írva. Perselus felsőhajtott, s karba tette a kezét.

- Nem kapok levegőt a vízben. Hogyan győzzek le egy víz alatti tengeri kígyót?

Perselus máris arra gondolt, hogy a király, akiről Grale beszélt, birtokolja az egyik kulcsot, amit keresett. Talán ha legyőzi Naginit megkaphatja a kulcsot jutalomként.

- Van egy mágikus amulettem, amit a király küldött, s varázslók készítettek. Át fog változtatni- mondta Grale gyorsan és tisztelettudóan.

Jól láthatóan Perselust hatósági figurának nézte. Perselus Ronra nézett, aki még mindig mélyen aludt. A vöröshajú észre sem fogja venni, ha elmegy és visszajön. Mellesleg Zord ügyelhet rá pár órán keresztül.

- Egy kulcsot keresek. Amit nagyon régen a habnépnek adtak. Ez az egyetlen kincs, ami érdekel. Ismersz ilyen kulcsot? – kérdezte Perselus elevenen, s nem várta el, hogy a fiatal harcosnak ötlete legyen, miről beszél.

- Atlantida Kulcsára gondolsz? Az egyik legrégibb leletünk. A király nem válna meg tőle, hacsak nem mented meg a lányát. Nagini elrabolta egy fél órája. Ezért akart megbízni téged. Kétségbeesetten vissza akarja kapni.

Perselus megmasszírozta a halántékát, mert nem akart semmibe belerohanni, de rájött, hogy az idő nem fontos.

- Kérlek, jó hős, ő csak egy gyerek. Túl fiatal, hogy élve megegyék.

Ez megtette. Perselus a kislányra gondolt, akivel Finleyben találkozott, s azon kapta magát, hogy kinyúlt az amulettért.

- Akkor siess. Nincs sok időnk.

Az átváltozás fájdalmas volt, de hatásos. Olyan kecsesen mozgott a vízben, mint egy delfin (pár kínos pillanat után, míg beléjött). A víz akadály nélkül áthatolt a tüdején, ugyanúgy, mint ahogyan a levegő a szárazföldön. Megszorította a kezében levő dárdát. A korbácsának nem lesz haszna a víz alatt.

A vastag, fekete uszonya végigvágott a vízen, miközben Grale után úszott. Az izgatott fiatal habférfi egy baljóslatú barlanghoz vezette. Pár másik harcos ugyanolyan kék vállszalagot viselt gyámoltalanul lebegett a közelben, s fegyvereik az oldalaikon lógtak.

- Miért nem ment egyikőtök sem a gyermek után?- ugatta Perselus a szokásos hangján.

Az amulett megváltoztatta a beszélgetési módját is.

Grale csendesen beszélt az oldalán.

- Félnek. Egyetlen habférfi sem élte túl a szembesítést Naginivel. Szeretnénk megmenteni a hercegnőt, de nem akarunk meghalni. Ha Nagini nem lenne elég, ég cápák is vannak a barlangban.

Perselus még erősebben markolta a fegyverét, s az ismert határozottság világította meg a csillogó fekete szemét.

- Én sem szeretnék meghalni, de a bajbajutott fenségek megmentése a szerencsétlen életem értelme- mondta Perselus szárazon, majd a barlang fekete szájához úszott.

Benn az amulett, ami átváltoztatta, meggyúlt a sötétben. Három sötét út volt előtte, mindegyik titokzatos és sötét. Perselus érezte, hogy kezd idegeskedni, de mélyeket lélegzett. Észbe tartotta, hogy egy gyermek van odabenn csapdába esve, és ő volt az egyetlen reménye.

Megerősítette a határozottságát, és gyorsan előresietett, a középső utat választva. Lefelé úszott pár percig, mikor egy gyerek sírását hallotta át a vízen. Perselus gyorsított, meglepődve, mikor egy apró hableány ütközött neki, megfogta a derekát és szipogni kezdett. Rájött, hogy ez volt a lány, akit meg kell mentenie, gyorsan megfordult, hogy megmeneküljön vele.

Nagini a nyoméban volt. Az óriási, kígyózó teste úgy hatolt át a vízen, mint a villám, s teste csillogott a nyálkától. Perselus rájött, hogy nem tudják megelőzni, így a habcsajt egy kő felé lökte és szembefordult a kígyóval. Az hátrahúzódott, s nagy, villámló agyarait feltárta. Perselus hírtelen rájött, hogy a szájában van. Ösztönösen felnyomta a lándzsáját s kiúszott, mikor a száj kinyílt, a vér elfelhősítette a vizet körülöttük, mint egy növekvő gomba. A lándzsa egyenesen átszúrta a szájpadlását, s vadul vergődött. Perselus gyorsan felé úszott, a korbácsa mögötte lebegve a vízben. Nehéz volt, de sikerült a korbácsot a feje köré tekerni. Erősen tartotta, mikor megpróbált megszabadulni, vadul forgolódva és vergődve a vízen keresztül. Perselus csak megerősítette a szorítását, s egyre jobban összébb húzta a korbácsot, míg Nagini holtan süllyedt a köves tengerfenék felé.

Perselus nem akart ott maradni, hogy lássa, mit vonzz magához a vére. Elkapta a gyermeket, s közel tartotta magához, majd kisietett a homályos barlangból. Észrevette a változást a víz folyásában. Cápák követték. Nagyok.

Meglátta a barlang kijáratát maga előtt, s még jobban gyorsított. Hamarosan átlőtt a harcosok között, akik hírtelen harcba szálltak a cápákkal. Gralenek sikerült karóba húznia egyet, s a többi nekifogott a haldokló cápából enni, így ők megmenekültek.

A király, természetesen nagyon hálás volt Perselusnak, és egyetlen ellenkező szó nálkül adta át a kulcsot. Grale visszakísérte Perselust a szigetre s a parton ült vele, míg Perselus levette az amulettet. Ismét nagy fájdalmai voltak, de hamarosan újra ember volt, s a barlang felé sétált, búcsút intve a fiatal habférfinek. A harmadik kulcs a kezében volt.