Mi volt ez?- kérdezte a lány.

-Nem t’ om… nézzük meg!

-Szerintem is!- és a hang irányába futottak.- Neeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!- ahhoz a szobához érkeztek ahol Liana szülei álltak. Az apja holtan feküdt, és valószínűleg az anyja sikított, de nem sokáig tehette… mert egy zöld fény futott át a testén, s ő hang nélkül összeesett. A lány rohant volna oda, de egy láthatatlan fal nem engedte át. –Ne állj már ott!!!! Segíts!!!- és csak tombolt, ütötte vágta az üvegfalad, dörömbölt rajta, de hasztalan, mert az eltörhetetlen volt.

-Liana…

-Miért nem segítesz?! Te még megmenthetnéd őket… Harry, kérlek…!- már könnyezett. Harry eddig megpróbálta megőrizni nyugalmát és öntudatát, de nem tehetett semmit, a lány szüleit pedig nagyon megkedvelte a nyár alatt… ott állt pálca nélkül, miközben a szédülés kerülgette… a sebhelye is fájt…már majdnem összeesett…- Mi- mi van?- kérdezte most már ijedten. Most a fiúhoz rohant oda, hogy segítsen neki.                         

-Semmi csak…- majdnem összeesett.

-Látom, hogy rosszul vagy… falfehér az arcod is… mi van veled…?- kérdezte ismét, de tanácstalanul.

-Figyelj…- és a fiú egy mély lélegzetet vett.- …ez az egész nem a valóság… a baziliskus már 3 éve fekszik a Titkok Kamrájában és nem eleven… nincs is ennyi gurkó… , de ami a legfontosabb…a…szüleid nem haltak meg, mert… az egész csak egy …- de ezt nem mondhatta végig, mert egy hirtelen jött fény eltalálta, és ő is összeesett.

-Harry!!!- letérdelt a fiú mellé. Szemei vörösek voltak a könnyektől. A fiú meg se mozdult többé. Nem lélegzett és nem is volt pulzusa, már hideg volt, Liana pedig megsemmisülve térdelt a földön, és Harryt nézte. Most értett meg mindent. Harry pálcája nem volt eddig sehol, de most ott hevert a földön a fiú mellett. -Semmi értelme…- nyögte ki végül.- Hacsak… rendben, de csak miattad teszem!- felvette a pálcáját, egy utolsó szomorú pillantást vetett a fiúra, és lassú, visszhangzó léptekkel elindult… csak néhány lépést tehetett meg, mikor hallotta, hogy jön valaki vele szembe, és már látta is az illetőt. Megállt és várt. Türelmes volt. Az alak lassan bontakozott ki, de elég volt egy pillantás is, és ő már tudta, hogy ki az.

-Na végre, azt hittem elásta magát.

-Túl heves a természeted. Lett volna még mit tanulnod, úgy mint Potternek.

-Ne merje a szájára venni a nevét…

-Miért, talán rám küldesz egy halálos átkot?- gúnyolódott Voldemort.

-Az ok egyszerű, s ha tényleg akkora Nagyúr lenne, mint ahogyan be állítja magát, akkor akkora esze is lenne hozzá!- Voldemort erre nem tudott mit lépni.

-Csak nem gondoltad, hogy egy önfejű mugli észjárását fogom követni? Úgy mégis, az ember sok mindenre gondol hirtelen.

-Egy ember lehet, de maga már nem ember, és lehet, hogy a maga szemében én is csak egy mugli vagyok, de…- ekkor Voldemort közbevágott.

-Tévedsz.- Liana szeme elkerekedett.- Nem csak egy vagy a sok közül, hanem az a bizonyos egy, aki keresztbe tett nekem. Látom nem érted, had magyarázzam el. Mikor a nyár folyamán egy hű halálfalóm figyelte Pottert, el jött a várva várt alkalom. Kimerészkedett a házból.

-Gyáva!- de a Nagyúr csak folytatta, mintha közbe sem kiabált volna a lány.

-Eljött hát a kellő pillanat, de sajnos, be jött a képbe egy szemtelen mugli lány, aki persze nem mondta el újdonsült szomszédjának, hogy régész akar lenni, s számtalan kalandja volt már… nem, inkább hazudott…

-Nem hazudtam!

-Valóban, akkor ki került mindig bajba mondjuk egy piramisnál? Egy kotnyeles lány, aki feledni akarta a múltját, mert olyan esemény történt amit nem bírt elviselni. Vagy nem így van?

-Hazugság…

-Minek csapnád be saját magad, erre büszkének kéne lenned…

-De Én soha!!!

-Hisz megöltél egy muglit…

-Véletlen volt!

-Nincsenek véletlenek.

-Dehogy nincsenek!- hangzott egy ismerős hang a teremben. Liana arca felderült. Csinált egy hátra arcot és visszarohant volna, de el voltak zárva. Nem mehetett oda.

-Most pedig megtanulsz repülni, s Potter szerint ugyebár vannak véletlenek, tehát bízzuk csak a véletlenekre, hogy leesel- e.- Liana hirtelen felrepült a magasba, s lezuhant volna, ha Harry jóvoltából nem repül alá a  fiú Tűzvillámja. Liana próbált kapaszkodni, de csak annyit ért el, hogy furcsa köröket írt le, majd mindig fejjel lefelé repült.

-Hogy kell ezt irányííííítaniii?!!!!- kérdezte egy ilyen alkalommal.

-Egyszerű, csak soha ne dőlj…

-ELŐRE????!!!! AAAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!!- átrepült a falon, ami Voldemortnak nem nagyon tetszett. Akkor Liana hangos puffanás kíséretében visszafelé nekiment a falnak, s majdnem leesett a seprűről, de közben rájött a seprű trükkjére.- Hát ez… ez… annyira… megnyugtató…

-Akkor itt az ideje, hogy leszállj a fellegekből.- s Liana leesett, de nem halt meg, csak elájult. Vagy 15 métert zuhanhatott. Harry nem rohan oda, mert tudta, hogy most ő lesz soron, és magára akarta terelni a figyelmet. A Sötét Nagyúr megindult felé.

-Ejnye Harry, hát még mindig nem tanultad meg, hogy ne avatkozz bele mások dolgába? Crucio!- és Harry ismét szenvedett, de ezúttal a szokásosnál is jobban.

-Harry!!!- Liana felkelt, de elválasztotta őket a fal.- Hagyja abba!!! Maga nem több egy aljas gyilkosnál! Kínozza az embereket, de mind hiába, mert úgy is elfog bukni!

-Így gondolod?

-Igen! Meg is ölhet mindenkit! Akiben egy cseppnyi tisztesség vagy büszkeség is van, az sosem fog az oldalára állni. Ilyen emberekből pedig több van mint hinné, mert ki most gyávának látszik, az is bátor lesz, s inkább meghal majd minthogy öljön. Mit csinál majd, mikor nem marad más mint aranyvérűek gyilkos tömkelege?! Akkor nem tud majd mit tenni! Nem fog a Földön senki sem életben maradni, mert a halhatatlanság csodaszerét soha senki se fogja megtalálni, és senki se fogja használni!

-Az a „szegény” halott ember végképp nem, igaz? Neked se számított, csak elérd a célod. Egyformák vagyunk és ennek meg van az oka.- a lányba belehasított valami. Mégpedig a felismerés.

-Az nem lehet…nem lehet…, hogy…- szegény Harryvel viszont senki se törődött.

-De bizony.- Voldemort arcán egy gonosz mosoly ült meg.

-Nem nem nem!!!!!!!!

-Véget vethetsz ennek ha akarsz…- nyögte ki Harry, de szavai alig voltak felismerhetők.

-Hogyan?

-Csak hinned kell, hogy ez egy áááááááááááá!!!!!!!!!!- még jobban fájt neki, s minderről Voldemort gondoskodott.- Nos, mindenesetre azért vagyunk itt, hogy végezzek veletek.- ekkor pálca nélkül Voldemort felől egy zöld fénysugár repült Liana felé, de mintha a lányt egy védőburok venné körül, megállt. Próbálta áttörni, de hiába, mert egy másik fény elnyelte az átkot.

-Honnan…?- kérdezte inkább magában a Nagyúr, mikor is rájött a fény forrására. Az apró kis medálból jött a fény. Gyilkos tekintettel nézett a mg mindig szenvedő Harryre, aki már nem ordított, csak rángatózott. Nem volt benne energia a kiáltáshoz sem.- Eddig a kegyes halálra gondoltam, mivel oly sokszor hiusítottad meg a terveimet, de látom rajtad, túl kegyes lennék. CRU…!!!- elnémult. Nem önszántából természetesen, de nem tudott megszólalni többé, és egyszer csak a falnak vágódott. Harry fájdalmai menten enyhülni kezdtek, de csak a földön hevert. Fel állt volna, de nem volt ereje és jól esett neki a földön való heverészés is, mert pihenhetett.

-Jól vagy?- kérdezte Liana miközben lehajolt hozzá.

-Csak ki kell mondanod és vége lesz!

-De mit? Most nem tudok koncentrálni! Megölte a szüleim… megölt téged…aztán felrepített és tovább kínz…- ekkor beugrott az egyszerű megoldás.- …hát persze! Te is ezért voltál nyugodt!

-Lehet, de amit velünk csinál az hatással van a valóságra is… kivéve a halál, mert az csak úgy megy neki ha egyszerre öl meg minket.

-Honnan tudod?

-Kivételesen elolvastam és megtanultam egy könyvet. De ez nem raktam áll…

-Akkor ezek meg se történtek… illetve a kínzásod igen…, de a többi…- Voldemort felkelt és visszanyerte hangját.

-Most pedig, véget vetünk a játéknak.- a lány felállt, szembenézett vele, és gúnyosan elmosolyodott, majd ezt mondta:

-Ez csak egy álom, semmi több… ez csak egy álom, semmi több… ez csak egy álom, semmi több!!!- és az utolsó pillanatban sikerült  teljesen elhinnie. A feléjük repülő hatalmas zöld átok semmivé foszlott. Az összes szoba, a boltíves és Liana szobájának kivételével, eltűnt, és Voldemort mérges és dühös arccal bosszút esküdve szintén eltűnt, míg végül már csak a két szoba volt ott az álmukban.

-Na végre!- sóhajtott fel Harry egy nehéz lélegzettel.

-Mi az, hogy na végre?! Elmondhattad volna!

-Nem tehettem, és amúgy meg megpróbáltam néhányszor.

-Na, gyere te nagy hős, tartok egy elsősegély dobozt a szerényemben…

-Már csak az a kérdés mit nem tartasz benne.

-Egy csomó mindent nem! Például a dinamitot, amit még ős régen kaptam nem is tudom kitől viccből ajándékba a szülinapomra, ki kellett dobnom, mert lejárt.

-De addig volt.

-Ne légy mindig ünneprontó!

-Én? Soha!

-Na persze… még ma felkelsz? Vagy hozzak kiskanalat?

-Ha- ha- ha, hű de vicces!

-Ugye? Szerintem is!- mosolygott vidáman a lány.- Ha idehozom a seprűd, azzal fel tudsz állni, nem?

-Ha idehozod, egyszerűbb megoldás ráülni, nem?

-Van benne valami…, de csak azért sem! Csak azért is elven.

-Gondoltam.- Liana egy perc múlva a Tűzvillámmal tért vissza.

-Tessék.

-Köszönöm!

-Szivi!- Harry belekapaszkodott, és úgy állt fel, majd lassan elkezdtek sétálni az ágy felé.

-Mintha enyhén reumás lennél.- kuncogott a lány.

-Nem baj, majd legközelebb szerepcsere lesz az elején.

-Azt már nem!

-Ó, dehogy nem!

-Álmodozni mindig lehet…

-De egy álomban be is következhet!

-Rendben, egy null a javadra, de visszavágó következik!

-OK!- Harry elengedte a seprűt mikor az ágyhoz értek, és leült.

-Csak nem fáradt vagy?

-Á, de hogy! Csak felemelő érzés végre puhára esni!- és hátradőlt, miközben Liana elővette az elsősegély dobozát.

-Na jó, mutasd a karjaid és az arcod!- tudni kell, hogy ezeken a helyeken vérzett és volt sebes.- Ez csípni fog, de nem nagyon. – ekkor Harry véres karját, melyre a sebeket a különlegesen számára kifejlesztett álombéli átok ejtett, elkezdte lemosni sebtisztítóval, mire a fiú felszisszent.- Ez röhej! Nem fájhat annyira mint az- az átok!

-De igen!- a lány elmosolyodott.

-És ha orvos lennék, mit mondanál?

-Azt, hogy a közelembe ne merj jönni! Sz!

-Hát hallod, ez nagy bátorságra vall! Múmiának jó leszel?

-Idő előtt? Ne álmodozz!

-Hagyjuk az álmodozást, mert valahogy rontja a hangulatot.

-Ebben egyetértünk!- a lány bekötötte Harry kézfejének egy részét, csak az ujjai tudtak mozogni.

-Még a karodat is eltörted!

-De azt te is!- és rámutatott a lány bal karjára, ami eddig csak úgy lógott.

-Akkor, orvost kell hívni…

-Meg ne próbáld!- de ekkor megjelent egy orvos.

-Na jó, én megyek!

-Pálca nélkül? Végül is… tőlem mehetsz!

-Ez így nem igazságos!

-DE igen!- mindkettőjük karját begipszelték, mire Harrynek volt egy olyan hangos megjegyzése, hogy „ remek, ezt most hol fogom leszedetni?”,  mire az orvos mérgesen azt válaszolta természetesen nála. Harry egy gyilkos pillantást vetett a mellette ülő lányra, akinek már vörösödött a feje az elfojtott nevetéstől. „Fulladj bele!”, súgta Harry a lánynak mosolyogva. Minden rendben volt, míg ki nem derült, hogy nem kapták meg a védőoltásokat. Hiába menekültek, az orvos vagy 3 fajta oltást adott be nekik a karjukba, plusz egy injekciót, majd mikor egy tetanusz oltást is be akart adni a gyerekeknek, azok együttes erővel, „azt már nem!”, felháborodott kijelentéssel eltűntették szegényt.

-Ez meleg helyzet volt.- sóhajtott Harry.

-Hát méh a holnapi milyen meleg helyzet lesz, mikor Velmen tanárnő meglátja a begipszelt karomat! Tuti, hogy leszedeti, és megröntgenezteti!

-Akkor rá fog fázni!

-Remélem! Csak tudnám, hogy miért mindig a bal karom?! Hány óra?

-Gőzöm sincs! Az álmokban minden fordítva van.

-Aha, szerintem mennünk kellene…, de hogy tanulom meg ezt a sok hülye jogszabályt?!

-Segítsek?

-Miben sántikálsz?- kérdezte rosszat sejtve, de vidáman a lány. Egész addig tanultak, amíg Liana nem fújta kívülről az összeset. Persze az egészet egy nagy hülyéskedés kíséretében.

-Akkor most mondd feeelll…- kezdte Harry egy hatalmas ásítással.

-Figyuuuuuu…- ásított Liana is.- Hogyan lehetsz fáradt egy álomban?

-Ne tőlem kérdezd! Egyébként pedig tudhatnád, hogy nyomasztóan hatnak rám a szabályok.

-Na az nem csak rád!

-Szóval? Következő szabály?

-Nem tudom! Nem is érdekel! Nem akarsz helyettem vizsgázni?

-Hogy találtad el?

- Pedig meg tanultad.

-Pillanatnyi állapot.

-Stréber.

-Én, stréber?- hüledezett a fiú.

-Te bizony! Ja... nem...Ang a stréber.

-Miért?

-Mert mindig mindent tud, és általában okoskodik. Ez mondjuk nem zavar, csak az zavar mikor nekem tesznek fel olyan szintű kérdéseket, amikre már nem tudok válaszolni.

-Az tényleg zavaró tényező.

-Tulajdon képen hogy jön ide ez a téma?

-Ne tőlem kérdezd. Azt se tudom per pillanat, hogy mi az a kviddics.

-Hát, ez szívás.

-Ja... te tudod?

-Most?

-Nem is holnap.

-Nem.

-És még én szívtam, mi?

-Aha. Nekem legalább nincs szükségem rá, hogy tudjam.

-Most úgy sincs szükség  rá.- vonta meg a vállát a fiú.

-Ez igaz… nem t’om te hogy vagy vele, de én unatkozom…

-És mégis, mire gondoltál?- kérdezte rosszat sejtve.

-Hol van az előírva, hogy nekem mindig gondolnom kell valamire?

-Ez kérdés?

-De…de…- a lány csak hápogott.- ezt neked!- és intett egyet a fiú pálcájával, mire az egy fekete, de irtó aranyos  macskává változott. Csak a farka vége lett egy kicsit szürkés. Nyugton ült az ágyon, és látni lehetett a pofiján, hogy azt a mosolygós, de még is megrovó képét vágja.

-Mau- mau- mau!- nem igazán tudott rendesen beszélni, csak utalás lehetett.

-Ez most egy ha- ha- ha akart lenni?

-Nyau!

-Hű… hát ez, nem az én napom!

-Miau!

-Neked még nincs is okod panaszra…bár… nem, mégis csak van.- ekkor hirtelen beborult felettük az ég, amin eddig nyugodtak világítottak a csillagok, elkezdett villámlani. Harryben megszólalt a macskaösztön, hogy meneküljön, fusson, mert veszélybe kerülhet az élete. Fogta magát és elfutott, a lány pedig utána.

-Ne, gyere vissza! Illetve ne, ne gyere vissza hanem… tök mindegy! Cccccc…! Hát ez remek.- szólalt meg, mikor teljesen eltűnt a szeme elől a fekete macska.- Miért van ilyen sötét… és miért van ilyen rossz előérzetem?! Hahó! Cccccc…aaaaaaaaa!- hátrarepült és nekivágódott a falnak. Mikor eltűntek a csillagok a feje körül, kinyitotta a szemét. Egy ijesztő ő állt előtte. Még sose látta, de valamiért nem volt túl szimpatikus neki.- Hello!

-Hello.- köszönt vissza Bellatrix Lestrange egy gúnyos, de mégis gyilkos mosollyal.

-Segíthetek valamiben? Esetleg… elvesztett valamit? Szerintem nagyon rossz helyen keresi! Biztos lehet benne… én csak tudom! Így hát… ha gondolja… el is mehet…- kezdte színpadiasan Liana.

-Azt hiszem az egyik dolgot meg is találtam.

-Ilyen hamar? Ó…, de kár… kezdtem reménykedni, hogy még nem megy el, de ha már így adódott… nyugodtan eltűzhet innen, nem kell aggódnia a lelki sérülések miatt, kemény vagyok… valahogy majdcsak túl élem.- mondta ezúttal álsajnálattal és álszomorúsággal.

-Ugyanakkor a másikat még nem találtam meg, pedig el kell vinnem mind a kettőt. Tehát nem kell aggódnod, nem fogok lelki sérüléseket okozni neked.

-Pedig néha igazán nem árt.- bizonygatta tovább a lány.

-Gyerünk, lódulj!- megragadta a lányt a hajánál fogva, és előre lökte.- Gyerünk! És most elvezetsz Potterhez.

-Nem tudom.- fordult szembe a lány, és egyenesen a nő szemébe nézett.

-Hogy- hogy nem?- kérdezte a másik összeszűkült szemekkel.

-Nem tudom hol van.

-De hogy is nem.

-Ébredjen a tündér meséből. Valóban azt képzeli, hogy az a szerencsétlen béna tényleg itt maradt és várja a visszatérésüket?- kérdezte, de ezúttal lesajnáló hangon, ami a másikat iszonyúan idegesítette.

-Igen, pontosan ezt képzeltem, és te meg is fogod mondani nekem. Crucio!- Liana hirtelen hanyatt vágódott, elkezdett rángatózni és kiabálni. Iszonyatosan szenvedett, és ezt Bellatrix élvezte. Most bosszút állhat Potteren, azért amit vele tett. Ekkor hirtelen elkezdett sikítozni, és abbahagyta a lány kínzását. Mivel még alig volt ideje kínozni, az fölkelt, és nézte a jelenetet, ami miatt a halálfalónak meg kellett szakítania tevékenységét. Egy fekete macska kapaszkodott Bellatrix talárjába, és közben össze- vissza karmolta. Olyannyira kapaszkodott, hogy a nő nem tudta lerázni magáról.

-Tűnj el te rühes dög!- kiabálta. Liana nem állt fel, csak hasra feküdt és onnan nézte a jelenetet, de úgy mintha napozna. Azt kívánta bárcsak lenne egy nagy zacskó pattogatott kukoricája, és lám, lett. Azt ette 3 dimenziós szemüvegben, mikorra Bellatrix- nek sikerült leráznia magáról. Dühösen meredt a lányra.- Tied?

-Ez?- kérdezte hitetlenkedve a másik.- Á, dehogy!- és leintette.

-Ha jót akarsz, mondd meg hol van Potter és kíméletes leszek, vagy meghagyom esetleg az életed.

-Ha jól értelmeztem, alkut ajánl?- Liana felállt, majd egy perc múlva karba tett kézzel, fekete kosztümben, ügyvédi táskával a kezében, egy ízléses szemüvegben az arcán és magas sarkú cipőben várt. Bellatrix elborzadt a mugli öltözék láttán.

-Igen, méghozzá olyan alkut amit muszáj elfogadnia…- nevetségesnek érezte a lány komoly öltözékét, ezért elkezdte magázni, de amaz félbeszakította.

-C-c-c.

-Tessék?!

-A 367. személyjogi törvény y paragrafusának 16. alszabálya világosan kimondja, hogy az egyén jogai mind addig fennállnak, míg…- elkezdte mesélni, leállíthatatlanul. Több mint negyedórája beszélt, mikor végre befejezte.- És mindet alátámasztja a…

-Elég!!!- fakadt ki a másik aki kénytelen volt végig hallgatni ezt az egészet.

-Hogy én milyen meggyőző tudok lenni…- játszotta tovább agyát a lány, de közben rettegett, mert nem tudta, hogy mit csináljon.

-Tehát?

-Tehát addig nem vagyok köteles végleges döntést hozni míg…

-Míg?!

-…nem akarok!- fejezte be a mondatát sután egy magabiztos arckifejezéssel, de a halálfaló megőrizte ugyan hideg vérét mégis egyre dühösebb lett. Negédes hangon válaszolt, amitől Liana libabőrös lett:

-Rendben, hát legyen. Én azt vallom, aki hülye, mugli vagy sárvérű, haljon meg!

-Hú de bölcs törvény.- bólintott „elismerően”, és fejet hajtott.
-Gondolom neked fogalmad sincs, hogy mit jelent a mugli vagy a sárvérű kifejezés.- mosolyodott el ridegen.
-Éppenséggel lenne, de én a helyében nem használnám oly élénken. Árt az egészségre.
-Tényleg? Mégis mivel?
-Esetleg egy elég élénk lázadás törhet ki, mely a történelemben nem ritka, főleg a muglikéban nem. Ami azt mutatja, hogy harcolnának és egyszerűen fellázadnának. S lássuk be, az emberek többsége mugli vagy sárvérű.
-Miért ennyire biztos ez?
-Legyen elég annyi, hogy holt biztos.
-Mit érnek ha az erő nincs velük?
-Nincs szükség haszontalan erőre! Az ember ésszel él, már aki még annak mondható…- és egy jelentőség teljes pillantást vetett Bellatrixre, majd folytatta.- Az érző embereknek elég a furfang és a csel. Higgye el, azokkal többre lehet jutni.
-Honnan veszi?
-Kérdem én, mit ér az erő, ha az ember csak bajba jut vele? Mit csinálna akkor, ha a saját csapdájába esne?
-Konkrétan milyen erőre célzol kislány?- tért vissza gúnyos stílusához.
-Tudja jól, vagy nem?
-Elég logikus ha rákérdezek.
-Az ember mindig reménykedik a legjobban.
-Soha!
-Mondom, mindig.- látszólag teljesen nyugodt és határozott.
-Értem, legyen ahogy akarod. Crucio!!!- és Liana hátravágódott. Iszonyúan szenvedett. A macskának se híre se hamva, így nem tudott rajta segíteni. Csak szenvedett, egy olyan álomban, melybe nem is akart belecsöppenni. Érdekes, mi több furcsa, hogy az ember mikor ébren van hirtelen elájul, vagy összeesik, csakhogy álomba merülhessen. A halálfaló nagyon jól tudta, ha az álomban megöli a két gyereket, akkor a lelkük sose juthat vissza a testükbe, mert végleg meghalnak, s ez biztosabb mint a valóságban. Már annyi ideje kínozta, hogy elkezdte unni.- Nem, ez már nem az igazi. Hiányzik valami, vagy inkább valaki, nem gondolod?
-N…
-Mi az, ne mondd, hogy nem kapsz levegőt! Ezzel csalódást okozol.- mondta álsajnálattal.- Tudod, hogy Potter meddig bírta?- Liana szinte legyilkolta a pillantásával, mire amaz tényleg elmosolyodott, de igazán.- Legalább 20 percig, bizony, de ez az élvezet nem lehetett az enyém. Persze ha beszélt volna, akkor nem lett volna rá szükség. De sajnos makacs volt. Egyszerűbb lett volna elmondania azt a jóslatot, mint szenvedni, aztán még harcolni az elmével is. C-c-c...mindenki dönthet rosszul. Egyszer alábecsültem, de többé nem teszem. Ezt fogadtam meg, de egy véletlen baleset folytán,- itt megköszörülte torkát- eltalált egy átok. Egy halálos átok. Gondolom megérted a bosszúm tárgyát, hisz Potter tehetett róla. Igazán nem kell így nézned rám, hisz sajnos amint mondtam, nem én tettem. Pedig a Sötét Nagyúr büszke lehetett volna rám… persze most úgy érezte ettől kvittek vagyunk, de tévedett. Ezt te is láthatod. Hála a Sötét Nagyúrnak, élek.
-Minek?- bukott ki a kérdés Lianaból, mire a nő újra felemelte a pálcáját, de ekkor a lány elkezdett vért köhögni, és majdnem belefulladt. Gyenge volt az ilyen harcokhoz, hiába volt a szívében erős.
-Ajjaj…c- c- c, nem vagy túl jó bőrben nem igaz? Persze enyhíthetek a fájdalmadon, ha megmondod hol van!!!
-Kh…kh…eh…kh...eh- közben megpróbált levegőhöz jutni.
-Én várok.- de ekkor a fekete macska visszatért a semmiből, véresen sántikálva, de még életben.- Megint te?- odament a macskához, mert azt gyanította, hogy Harry az. Ráakarta kényszeríteni, hogy változzon vissza, de nem ment neki. Figyelte az állatot. Amaz lassan, sántikálva, de odavonult Lianahoz, és megnyalogatta a lány arcát. Liana hátradőlt, és pihent. Végre kapott levegőt, de egy selyem zsebkendőt (amit kívánt) még a szája elé tartott, az esetleges köhögés miatt. Már annyi energiája sem volt, hogy felkeljen. Bellatrixnek támadt egy ötlete. Csinált egy pálcamozdulatot, mire a szoba meghosszabbodott. A szoba előttük levő része teljesen megváltozott, méghozzá arra a bizonyos boltívesre a függönnyel. Lassan árnyalakok jelentek meg benne, majd mindenki teljesen élesen kivehető volt. Ugyanúgy volt minden, mint aznap este, mikor Harry elvesztette Siriust. Ott állt Lupin mellett, miközben Sirius Bellatrixszel csatázott. Nagy volt a küzdelem. Ők csak nézték az emléket. A macska már majdnem odament, de meggondolta magát, s letelepedett a lány hasára, majd összekuporodva „álomba” merült. Az emlék Siriust eltalálta egy átok, és látni lehetett ahogyan átzuhan a függönyön. "Harry" oda akart rohanni, hogy segítsen, de "Lupin" visszatartotta. A macska behunyta szemét, de fölöslegesen, mert így is hallotta a hangokat, és a jelenet képe is ott lebegett felette. Hiszen eddig sem tudta elfelejteni az egészet. Minden egyes mozdulatra emlékezett. Hogyan ment volna neki pont most? Liana simogatta, mert nem jutott más eszébe, de könnyes szemmel nézte a lezajló jelenetet. Szívbemarkoló volt amit látott. Az a sok fölösleges harc, megannyi szenvedés, halál…- Mi értelme?- tette fel csendesen és szipogva a kérdést. A halálfaló büszkén nézte a csatát. Aztán az a jelenet következett, mikor elmenekült és Harry követte. Liana elfordította fejét, mert nem akarta tovább nézni. Bellatrix ezt látván úgy intézte, hogy akármerre fordult is a lány, mindig látta a jelenet sort. Szeméből hosszú fekete csíkokban folyt le a szemfesték, ami végig folyt az arcán. Szívét mardosta a fájdalom. Mindezt fölöslegesnek érezte, majd egyszerre csak arcának két oldalán piros pír jelent meg és hirtelen erőt gyűjtve felpattant a földről.
-Talán nem tetszik?- kérdezte gúnyosan Bellatrix.- Pedig azt hittem végre egy rokon lélek… talán egy néhány évvel ezelőtti jelenet jobban tetszene?- Liana vette a lapot, de nem válaszolt…erre még nem…, de egy másik mondat…egy korábbi…
-Rokon lelkek?!
-Úgy bizony. Vagy talán fél a kicsi lány?- gügyögte, mire a lány undorodó képet vágott.
-Mitől?- kérdezte.
-Tudod te azt jól.- váltott át a halálfaló ravasz hangra és gonosz arckifejezésre.
-Meglehet, de nem érdekel. Szóval?
-Nem ismételgetem, ha tudod miről beszélek. Persze gondoltam rá, hogy egy ugyanilyen fordulat várható, de még nem fajultál el és addig van időd normálisnak lenni.- Liana hitetlenkedve nézett rá. „Normálisnak?!- gondolta magában.- Az normális ha mindenkit megölök?!”- Látom nem érted. Gondolom, hogy Serven Megan- ról sem hallottál még…- a lánynak hirtelen minden beugrott…az a hihetetlen történet…a vár, hogy mennyire tiszteli…, hogy csak rá várt…rossz…gonosz dolgok készülődnek…- Tévedtem. Látom rajtad, hogy érted miről beszélek. Igaz régen volt, de ez egy tiszteletre méltó varázsló volt…egy darabig legalábbis.
-Még szerencse, hogy utána nem volt többé OLYAN. Maga szerint miért is?
-Az egészről Lizbeth Clerensa tehetett. Bizony. Látszanak rajtad a vonásai...- "honnan ismeri?! Nem lehet 400 éves! Arról tudna! Vagy legalább Harry mondhatta volna! Nem...ez őrültség, de honnan..."- a jellemedben is érezhető...az eszed mint az övék... nem vitatom, hogy Lizbeth Clerensanak volt esze, de megrontani a rendes embert? Látom nem tetszik a téma, hagyjuk…ne menjünk hát bele ebbe a bonyolult történetbe…- nem fejezhette be a mondatát, mert félbeszakították.
-Eltudom képzelni, hogy a maga családjából árulták el őket.
-Sajnos tévedsz.- itt gonoszul elvigyorodott.- Egy olyan ember tette, aki féltékeny volt.- Liana rosszat sejtett.- Történetesen ennek az embernek a leszármazottját rejtegeted!
-Az nem lehet…nem lehet, hogy… de hát…
-Ezért fölösleges az érzelem, látod?- az érzelem szót undorodva mondta ki, és mintha még a hideg is kirázta volna tőle.- Úgy sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.- mondta álcázott álsajnálattal.
-A múlt az már a múlté. Az ember pedig a jelenben él.- jelentette ki, szinte gépiesen, mintha egy pszichiáter verte volna belé.- Érdekes. -váltott vissza előző hangnemére.- Mióta érdekli magát az én lelki állapotom?- kérdezte Liana, de egy csöppet sem ledöbbenten. Inkább dühös határozottsággal. Szeméből csak úgy szikrázott a gyűlölet. „Hogy lehet valaki ennyire gonosz?! Miért?! Nem vétettem ellene semmit!!! Egyenlőre… „
-Rokon lelkek vagyunk, mint már említettem. Ennyi elvárható egy jóakaródtól nem?
-Ja, biztos. Csak az a kár, hogy itt nincs egy sem… legalábbis jóakaróm biztos nem!- válaszolta a másik természetességgel, ami sikeresen kiborította a halálfalót aki azon ügyködött, hogy ily módon árulja el szerelmét.- Milyen kár, hogy nem vagyok áruló, nem igaz? Pedig kapóra jött volna, vagy tévednék?- ezúttal arca kislányos volt.
-Jól játszod az agyad kislány, csak az a sajnálatos tény, hogy így is tudom, halálra vagy rémülve. Az jár az eszedben, hogy nincs kiút, s ha a saját bőrödet nem tudod menteni, akkor mented az övét. Vagy tévednék?- kérdezte amaz is kislányos arccal.
-Hm…-mosolyodott el a lány.- Nem is olyan sötét mint amilyennek gondoltam.- húzta ki a gyufát és várta a hatást. Normál esetben a halálfaló rég végzett volna egy semmirekellő muglival, de ezt most mégsem tette. Tervei voltak. Amiket minden áron véghez akart vinni.
-Mugli létedre van eszed. Állj hát a Sötét Nagyúr oldalára!
-Az előbb azt mondta, hogy van eszem. Most mégis meghazudtolja. Bolond lennék ha átlépnék.
-A bolondoknak lehet eszük, de nem bánom, ha ez a végső döntésed,- eldöntötte. Nem fog több drága időt vesztegetni egy muglira!- akkor Adava Kedavra!- hatalmas füst támadt, ami hirtelen oszlani kezdett. Egy alak dőlt a föld felé, tengerkék, rövid, tapadós ruhában. Rövid, lépcsőzetesre vágatott szőkésbarna haja, nem kócosan ugyan, de kieresztve- lágyan omlott a vállára. Teste mint egy tollpihe úgy hullott a földre, élettelenül. Arca nem árult el meglepettséget, ijedtséget vagy dühöt. Talán boldog volt, amiért nem árulta el szerelmét semmivel. Elégedetten halt meg, hisz minden tőle telhetőt megtett és nem szenvedett sokáig. Lassan, lágyan érkezett meg a talajra, ami hirtelen olyan lett mint egy puha selyempárna, s a lány teste puhára esve, nem ütődött meg, így terült szét. Bellatrix elégedett mosollyal nyugtázta a lány halálát. Fölé hajolt és várt. Várt, hogy tényleg meghalt- e vagy felébred- e. 5 perc…15 perc…30…40…45…50…60…semmi…kitapintotta a pulzusát is, de a lány nem lélegzett. Ezúttal tényleg meghalt. A fekete macska arra botorkált, még mindig véresen és a halállal küszködve. Odaért.
-Hát te még élsz?- nézett undorodva az állatra.- Adava Kedavra!- kimondta és eltűnt. Az állat is holtan esett össze, de ő is a párnának álcázott és párnakinézetű talajra. Amint érintkezett vele, azonnal visszaváltozott Harryvé. Véres volt és sérült, csak úgy mint a lány. Egyikük sem vett többé levegőt. Egymás mellett feküdt a két élettelen test. Mindketten megvívták a maguk csatáját, de mindketten belebuktak. Nem voltak még felkészülve rá. Hermione még nem fogta fel a dolgot, csak mereven meredt előre. Ron tátott szájjal hitetlenkedett, Piton és Dumbledore arca nem árult el semmit. Mély csend telepedett le. Senki se mozdult meg, csak a hófehér hópihék szálltak lefelé és hullottak a két gyerek testére, hogy ott elolvadjanak. Néhány percig így volt még ugyan, de aztán egy hangos, vidám nevetés hangzott valahonnan, ezt pedig egy pisszegés követte. Emiatt elhal a nevetés. Újra mélységes csend borult a helyiségre, de ismét nem sokáig, mert most is felhangzott az előbbi nevetés, de a pisszegés sem tudta leállítani. Mint a vulkánból a láva, úgy tört ki valakiből folyton a nevetés. Ez nem volt kárörvendő, gonosz vagy álkacaj, hanem egy szívből jövő, vidám és kedves érzés által jelent meg. A négy személy reflexszerűen indult el a hang forrásához. Odaértek a falhoz, de nem láttak semmit. A gyerekek elkezdték tapogatni, semmi. Hermione kódra vagy jelszóra gondolt hirtelen, mire az igazgató helyeselt, hogy csak erről lehet szó.
-Lizbeth Clerensa.- mondta egy rövid gondolkodás után a lány. Ron eltátotta a száját, mikor megjelent a falban egy arany jelképekkel díszített ajtó. A lány habozva, de benyitott. Mindegyikük elcsodálkozott. A szoba gyönyörű, kedves és hangulatos volt. Egy nagy ágy volt benne, amin a két gyerek feküdt egymás mellett, és a tévét nézték…illetve nézték volna, de Harryből is kitört a nevetés, mikor a lányra nézett. Liana vörös arcáról patakokban folyt a szemfesték a könnyeitől, majd nem figyelt, és csinált egy hátradőlést, de elszámította magát és félig a földön kötött ki. A teste középső része lelógott, míg karjain támaszkodott a földön, hogy ne eshessen tovább, és lába az ágyon maradt. Ettől még jobban elkezdtek nevetni. Harry a kezét nyújtotta és felsegítette a lányt. Végre abbahagyták. Egy pillanatig egymás szemébe néztek, majd még tovább. Farkasszemet néztek. Már mind a kettőjük szeme könnybe lábadt, de nem hagyták abba. Olyannyira értelmes képet vágtak, hogy röhögő görcsöt kaptak és elterültek az ágyon, illetve Harry elterült volna, ha ezúttal nem ő esik le. Liana keresett egy doboz zsepit, és megtörölte szemeit, ez idő alatt Harry feltápászkodott.
-Egy- egy.
-Á- á. Kettő- egy.
-Nem igaz!
-De igen!
-Na, jó…talán… hány menet volt?
-Három.
-De hát ez így nem jó…a mostani…
-A mostani egy- egy lett, és…
-De akkor nem jön ki!- erősködött a lány, miután „komolyabban” belegondolt.
-Hát, nem t’om…
-Én sem. Tök mindegy.- vonta meg a vállát.- Majd legközelebb előröl kezdjük a farkasszem nézést.- Ránéztek a tévére.- Ez meg már megint mi? Mármint azon kívül, hogy reklám.- belenézett az újságba.- Jó barátok… ezt szeretem! Nézzük meg! Ezek már az új részek!
-Nyugodtan.
-Tudom, hogy te nem nézed, de ez elég nagy hülyeség ahhoz, hogy mindenkinek tetsszen. A csajokkal mindig ezt néztük titokban… mikor a tanárnő nem jött be járőrözni a szobánkba, isten tudja miért…- itt valamiért kuncogott.
-Aha.- jött a tömör, de viszont mosolygós felelet. Sejtette miről lehet szó, hisz év elején küldött Liananak egy adag borsbogyót, mirelit egeret, és mentolos béka alakú minyont.- Mit?
-Borsbogyót.- felelte a lány, majd színpadiasan felállt és intett a pálcájával, mire megjelentek a szereplők ugyanúgy mint Bellatrix által.
"Egy ajtó, és egy ízléses farmerba és egy fehér felsőbe öltözött lány, akinek a haja össze volt fonva és fel volt tűzve, bekopogtatott az ajtón. Látszott, hogy ódzkodik a benyitástól.
-Tessék?- kérdezte nyekergős hang.- Szabad!- Liana belépett az ajtón keresztül.- Maga az, Megan kisasszony? Sajnálom, de már késő van, hogy korrepetálást kérjen a holnapi dolgozat előtt.- a lány arcán tükröződött, hogy legszívesebben a tanár torkának esne, de inkább nem tette, mert ezt csak elképzelte…édes álmok…
-Nem tanárnő, nem ezért jöttem, bár kétségtelen, hogy rám férne.- most a tanár esett volna neki, hisz csak sértegetésképpen mondta a korrepetálást, de a lány elfogadta, pedig nem lett volna szüksége rá. Viszont a tanár ezzel elárulta a titkos dolgozatot, amit ezek szerint holnap fognak írni.
-Akkor tehát, miért fáradt ide?- váltott illedelmes hangsúlyra, persze csak megjátszotta magát.
-Az osztályunk szívből szeretné megköszönni a tanár fáradhatatlan és tiszteletre méltó munkáját. Arra gondoltunk, hogy meglepjük a tanárnőt egy kis csekélységgel, a sikeres vizsgákra tekintettel.- és elővett a háta mögül, egy kék csomagolópapírba becsomagolt lapos dobozkát, mely arany színű masnival volt átkötve, majd átnyújtotta volna. Na, a tanár erre már tényleg nem számított.
-Köszönöm szépen, de bevallhatom, hogy számítottam erre.- a lány majdnem elképedt, de inkább folytatta a „hízelgést”.
-Persze, egy ilyen nagyszerűen tanító tanár, mindig mindenre fel van készülve. Az osztályunk, mint már említettem szívből adta.
-Még egyszer köszönöm.- ezeket a szavakat nyomatékosan megnyomta.
-Akkor én nem is zavarnék tovább. További szép estét tanárnő. A viszont látásra!- kiment az ajtón, de innentől egy oldalról látszódó képet láthattak. Vagyis látták mi történt az ajtó egyik és másik oldalán. A lány síri csendben állt még mindig ott, az ajtónak háttal. Barátnője Angel, már kint várta. Csendben várták a következő jelenetet. Papír csörgés…
-Kibontotta…- következtetett Ang, feszült izgalom borult a szobára. Majd hirtelen egy hangos sikoly, és a lányok csendben, -elfojtva a nevetésüket- füleltek.
-Na?
-Pszt!
-Aaaaaaaa!!!!!
-Vajon mit talált meg?- kérdezte ismét Liana.
-Pszt...
-Ez még él!!!!!
-Szerintem a csoki csótányt.
-Pszt!- pirított rá most a másik, mert ezúttal ő is hallgatni akarta. Hangos csapkodások...
-Szerintem agyon akarja csapni!- kuncogott Angelina.
-Szerintem az egyiket agyon is csapta.- placcsanás…
-Fúj! Még egyet!
-Szegények!
-De igazából nem élnek!
-Viszont itt az ideje a terv utolsó részének!
-Ezzel, egyetértek!- Ang, elővett egy nagy befőttes üveget, tele igazi még élő csótánnyal.
-Vidd a közelemből!
-Félsz szegényektől?
-Nem, de akkor is!
-Rendicsek!
-Miért használja mindenki az én stílusomat?
-Ki mondta, hogy a tiéd?
-Hát nem is a te kis mindent tudó, STRÉBER stílusod…- mondta incselkedve Liana, egy icipicit megnyomva a hangsúlyos szót, mire a másik folytatta.
-Legalább kettőnk közül valakinek helyén van az esze…
-Na persze- persze…
-Te tudod.- hagyta rá végül a másik.
-Na? Megcsinálod?
-Én???? Még mit nem! Te megcsinálnád a helyzetemben?
-Természetesen!
-Mondjuk a tiéd úgy is rosszabb mint az enyém…- sóhajtott és megrázta a fejét, mire Liana széttárta két karját.
-Valakinek ehhez is értenie kell…
-…neked már úgy is mindegy…
-Téged legfeljebb leszidnak!
-Meglehet, de rád meg, haragszanak!
-Persze, mint ha általában nem tennék.- morgott a másik.- Különben is csak ennek a vénrozmárnak van velem baja.
-Pedig normális…
-Csak egy kicsit szenilis…
-Na!!!
-Oh, Soffia!
-Honnan tudhatná, hogy nem ez a keresztnevem?!
-Talán ha megmondanád neki, kedvesem…
-Azt már nem!
-Rendben, hát legyen…na nem!!!!- egy jóképű, enyhén izmos, feketehajú fiú sétált oda feléjük. Angelina rákvörös lett, Lianan nem látszott semmi jel.
-Mi bajod van?
-Nekem? Semmi…- mondta dühös képpel.
-Azt mondtad nem zavar…
-De ha egyszer utálom!
-Miért? Olyan helyes és kedves…
-Persze… csak az öntelt, hülye és iszonyúan hülye jelzőt hagytad le.
-Igazán nem értelek.- dühöngött Ang.
-Mit nem lehet érteni azon, ha utálom?
-Pedig ő oda van érted…- sóhajtotta, de nem látszott rajta, hogy bánná…- El megyek a vécére…addig befejeznéd helyettem?
-Persze…- ezzel Angelina el is rohant.
-Szia!- köszönt a fiú.
-Hello…- viszonozta a lány.- Mit keresel a tanáriban éjjel?
-Ezt kérdezhetném én is.
-Jé, tényleg.- mondta kissé unottan.
-Tudod szereztem egy szupi focimeccsre szóló jegyet… tévedtem…kettőt…van egy fölösleg…
-Ha?- élénkült fel a lány.
-Karthago játszik Trasimenusto ellen… biztos nem nekik drukkolsz…
-De…Karthagonak…- válaszolta habozva a lány.
-Kár.
-Miért?
-Én Trasimenustonak.
-De hát…- hápogta.-…azok bénák…- jött ki belőle végül.
-Ez nem igaz.- ellenkezett a fiú.
-Hisz… egyetlen egy gólt se tudnak rúgni! Annyira bénák, hogy akkor megbotlanak, mikor egyhelyben állnak…
-Az csak egy banán héj miatt volt!- ellenkezett a fiú.
-Valószínű.- hagyta rá, mert kezdte unni.- Bár kétlem, hogy ha valaki nem lép, és már rajta áll valamin, akkor abban egyhelyben állva is megtudna botlani…, de mindegy.
-Szóval, miért is vagy itt?- váltott témát a fiú egy lesúlytó pillantással.
-Velmen tanárnőre várok.
-Micsoda meglepetés. Én is.
-Most épp fürdik.
-Mi ez a sikoltozás és csapkodás?
-Van egy rossza szokása…
-Tényleg?
-Fürdés közben énekel…
-Aha.
-Azért vagyok itt, hogy vigyázzak senki se mehessen be.
-Csak arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem a meccsre…biztos érdekes és klassz lenne…- Liana csodálkozó tekintettel nézett rá. Percekig habozott. Minden vágya az volt, hogy kimehessen kedvenc csapatát bíztatni…”és most valóra válna… itt a nagy lehetőség… másrészről viszont ez lehet, hogy randi????? Nem megyek el vele!!! U- T- Á- L- O- M!!!! Én Harry- t szeretem! Viszont sohase tudná meg…”- Azt hiszem, hogy utána lehet találkozni vagy játszani egy meccset a sztár játékosokkal…- „Nem fogadom el…nem fogadom el…nem fogadom el…”- Szóval? Hahó! Liz, élsz még?
-Kösz, de nem érek rá. Tanulnom kell.- „Liz?! Liz?! Tudja kit szólítson Liznek!!!!” gondolta dühöngve.- Tényleg, szörnyen sajnálom!- jó színész lehetne.
-Hát semmi baj…- mondta szomorúan.- Majd csak találok valakit.- el is indult, de megbotlott, és ráesett Lianara. Ang, persze pont most jött vissza.
-Jaj, már mindenho…- elharapta a mondatát, mikor meglátta a furcsa párost. Szemei elkerekedtek, az arca pedig vér vörösre váltott.- Bocsi… nem tudtam, hogy zavarok…- ezzel csinált egy gyors hátra arcot, de beleütközött valakibe, s szemüvege, melyet csak a suliban szokott viselni, leesett róla, ő pedig elesett. Szintén egy fiúba ütközött, aki pontosan az előbb megismert Thomas testvére volt, csak idősebb a lánynál és testvérénél, nem volt izmos, de sportos alkat volt mint Ang, nem volt szemüveges sem, de sokkal jobban nézett ki öccsénél.
-Óh! Nagyon sajnálom…
-Semmi baj…
-De tényleg!
-Mondom, semmi bajom!
-Akkor miért könnyezel? Ennyire megütötted magad? Tényleg sajnálom! Ez szívből jött.
-Nem, nem emiatt könnyezem…illetve…csak könnyeztem…- a fiú fölsegítette a lányt.
-Még nem láttalak itt a suliban. Új vagy itt?
-Nem, dehogy!- lehajolt szemüvegéért.- Jaj, hát ez eltört…
-Megjavítsam…vagy megjavíttassam? Elvégre miattam volt…
-Jaj, nem köszi! Majd elküldöm a bátyámnak!
-Postán? Hosszú időbe telne míg megérkezne…
-Nem…a… nagypapámmal…- füllentette, hisz mégsem mondhatta, hogy egy bagollyal…kicsit furcsa fordulat lett volna. Megpróbálta felvenni, de annak eltört a két szára, lencséje és középen is.
-Hát persze! Te vagy az a lány, akinek akkora a híre. A kis mindent tudó. Sok mindent hallani rólad, de azt senki se mondta, hogy csinos vagy… persze ettől a szemüvegtől nem is látszik igazából… bár egy ilyen szépség akkor is kitűnik…nem értem őket…- a lány arcának két oldalán, egyre sötétebb lett a pír.
-Igazából nincs is szükségem rá…csak…talán jól esik…
-Akkor nincs is értelme tönkre tenni ezt a két kék szempárt, vagy nincs igazam?- és kidobta a mellette lévő szemetesbe a szemüveget.
-De igen… talán…nem tudom…öhm…asszem jobb lesz ha megyek… öhm… még tanulnom kell… egy kicsit…vagy nem…ja, de- de…- és elkezdett hátrálni magyarázkodás közben, de a fiú elmosolyodott.
-Miután ekkora sérülést okoztam, egy kis kárpótlást érdemelnél. Szívesen meghívnálak egy kávéra… most csinálták meg az automatát… és egész jó a kávéja…
-Hát…nem is tudom… nem akarlak zavarni vagy feltartani…
-Ugyan már… amíg nincs reggel addig ráérek.
-Miért, mi lesz reggel?
-Tudod minden reggel lemegyek futni és egy kicsit edzeni…
-Micsoda véletlen, én is leszoktam menni futni…, de edzeni nem szoktam mit edzel?- kíváncsiskodott.
-Focizom.- a lány elképedt arcát látva hozzátette.- Persze, tudom, hogy furcsán jön ki, hogy egy ügyvéd focizik, de ez egy sportiskola is egyben.
-Nem nem az… csak én nem tudok focizni, és nem értem mi olyan élvezetes egy felfújt bőrlabda rugdosásában.
-Sok minden…, de tudod mit? Ha lenne kedved… ha te is akarod… elmehetnénk együtt futni, aztán… megtanítanálak focizni…
-Az jó lenne!- mosolyodott el a lány, amitől a bűbájos szépsége mellett, szert tett egy még bűbájosabb mosolyra is. A fiú teljesen elkábult.
-Akkor ezt megbeszéltük.- vidult fel.- Szóval, meghívhatlak? Tényleg nem mérgező…
-Jaj…- kuncogott a lány.- reméltem is… hát…legyen, köszönöm!- így indultak el kettesben a folyosón az automata felé.
-Ugyan sokat hallottam rólad, de a nevedet még nem tudom…
-Angelina Soffie vagyok, de hívhatsz Ang- nek vagy Angel- nek is. Nekem mindegy.- Liana tudta, hogy ez sántít. –És te?
-Jeff Daniel vagyok. És hívhatsz Jeffnek is.- így mentek el kettesben, mint egy szerelmes pár.
-Ez nem jellemző Ang- re. Főleg, miután alig bírtam rávenni, hogy had hívjam ezen a két fajta becézésen.- de szeme megakadt a fiún, aki mellette ült a földön. Szomorúan nézte a távolodó lányt, és egy furcsa fény csillant szemeiben.- Várjunk csak… te szerelmes vagy Angbe?!- fakadt ki a lány.
-Tetszik, de a bátyám mindig közbe avatkozik mindenbe ami engem érint.
-Angnek tetszettél!
-Igazán?- derült fel a fiú.
-De most ment el mással, aki észre is vette!- dühöngött.
-Na jó… majd beszélek vele… szia!- ezzel elment a másik irányba.
-Fiúk.- morogta magában háttal az ajtónak állva a lány. Erre kinyílt mögötte az ajtó.
-Megan kisasszony!!! Már megint maga???!!!!- mondta füstölögve, s ezt szó szerint értsétek.
-Jó estét tanárnő! Csak jó éjszakát akartam kívánni, de már… megyek is… Viszlát!
-Nem megy maga sehova!" - ekkor véget ért az emlék. Persze Liana jóvoltából.

-Pedig már épp kezdett érdekes lenni.- jegyezte meg szenvtelenül Harry.
-Hát igen...ha szorult volna beléd egy csepp érzelem...
-Az min változtatott volna?
-Hagyjuk...- legyintett a lány.
-De nem! Ha elkezdeted, fejezd is be!
-Nem, és kész!
-Hát jó.- és tüntetőleg hátat fordított. A lány így sem akarta elmondani, inkább témát váltott.
-Az ember azt hinné, hogy egy álom érdekes vagy vidám...esetleg szomorú...de hogy unalmas is?!
-Ha belehalsz az unalomba, nyugodtan menj haza.
-Még nem halok bele, csak unatkozom.- és arcán átsuhant egy ravasz mosoly.
-Ennyire nem lehet érdekes a társaságom.- viszonozta Harry is.
-Fáj az igazság?- folytatta a lány.
-Ha gondolod mehetek.
-Hogy egyedül legyek?!
-Csakhogy ne unatkozz.
-Hidd el, valahogy majdcsak megleszek.
-Vagy még sem?
-Ez holt biztos, kedvesem!- közelebb ment a fiúhoz. (figyelem!!!! aki nem szereti a nyálas jeleneteket, az hagyja ki a következő mondatom illetve 2 sorom!!! ; ) ) Lassan megállt előtte, kezeik egymásba fonódtak, az egész szobában romantikus hangulat támadt, majd lassan, egy más felé hajoltak, s ajkuk találkozott, egy forró csókban. Mikor abbahagyták, egy nagy színes kapu jelent meg, majd mellette egy másik ugyanolyan. Felettük színes gázokból álló felirat állt, Roxfort illetve Seawater Jogi-, Gazdasági-, illetve Sport Oktatási Bentlakásos Iskola. Röviden: SJGSOBI. Elköszöntek egymástól, még egy utolsó "puszi", és beugranak a saját kapujukba. Dumbledore visszajuttatta a többieket az álomból, mielőtt Harry és Liana által megszakadhatott volna az álom. Az igazgató megeskette őket (kivéve Piton, hisz ez nyilvánvaló), hogy nem beszélnek RÓLA, Harryvel, és arról sem számolnak be, hogy mit láttak. Liana visszarepült az ágyába, s furcsamód Harry is a sajátjában találta magát. Valahogy kikerült a Szükségszobájából... talán nem is volt ott az elmúlt órákba? Nos, ezt senkise tudhatja biztosra!  

Kövi fejezet...