|
25a.-Nehéz döntések
AgiVega 2006.02.15. 16:10
Daniel érezte, hogy átkok röpködnek a feje felett, miközben fura sziszegő hangokat vélt hallani. Azt tudta, hogy az ál-baziliszkusz sziszeg, de mintha más kígyók is csatlakoztak volna a sziszegéshez.
Dan nem mert felnézni, miközben arccal lefelé feküdt az eszméletlen Kevinen. Aztán valami nagy csattanást hallott, és valaki megmarkolta a pólót a hátán. Lassan felemelte a fejét és a szülei aggódó szemébe nézett.
- Jól vagy? - kérdezte Harry, míg Ginny leguggolt hozzá és a karjába zárta. Az asszony egész testében reszketett és Dan tudta, hogy a könnyeivel küzd.
- Mi… mi történt? – nézett körül a fiú. A megbénított ál-baziliszkusz teste körül egy csomó kommandós varázsló állt.
- Nos, megmentettünk – vont vállat Harry. - Ezek az urak itt elkábították a kígyót, miután édesanyád és én meggyőztük, hogy ne öljön meg téged és Kevint.
- Akkor… az volt a másik két sziszegő hang! – hitetlenkedett Daniel – Tied és anyáé.
Az apja bólintott. – Milyen hasznos lehet, ha van párszaszájú a családban, ugye? Gyere, szállj le szegény unokatestvéredről, még agyonnyomod!
- Ó, persze… - emelkedett fel igencsak remegő lábakkal az ifjú Potter. Ginny a fekvő fiúra szegezte pálcáját, és ’Stimulá’-t suttogott.
- Mi…? – pislogott Kevin.
- Később elmondom – szólt közbe Albus Dumbledore. – Azt hiszem, Potter úrnak és nekem beszélnünk kell egymással.
Daniel nagyot nyelt. Az igazgató utóbbi mondata valahogy nem hangzott túl biztatónak. Biztos, hogy kizárnak a versenyből! - sóhajtott fájdalmasan és követte az öreg varázslót az öltöző felé.
Dumbledore helyet foglalt egy padon és intett Danielnek is, hogy üljön le vele szemben.
- És most, fiam, elmondanád, hogy mi volt ez az egész?
- A kígyó? – kérdezte a fiú, remegő hangon. Az öreg bólintott. – Nem tudom, uram. Én… én képzelettel varázsoltam, de… de én egy kicsi, szürke kígyót képzeltem el, és ez a hatalmas jelent meg helyette. Nem tudom, hogy miért. Ilyen még sosem történt velem, uram. A képzeletemmel el akartam tüntetni a kígyót, de nem akart eltűnni. Úgy éreztem, hogy nem tudom irányítani a saját akaratomat! Mintha, valami blokkolta volna a képzeletemet… mintha nem is én lettem volna az, aki mindezeket képzelte!
- Nem te? - vonta fel a szemöldökét Dumbledore – Az meg hogy lehet?
- Nem tudom, uram, de kérem, higgyen nekem. Nem akartam egy ilyen hatalmas bestiát varázsolni, nem akartam Kevin életét veszélyeztetni… Megértem, ha ki akarnak zárni a lovagi tornából. Kevin megérdemli a bajnoki címet.
- Erről nem mondhatok most semmit. Meg kell tárgyalnom az ügyet néhány megbízható tanárral. Együtt fogjuk eldönteni, mi történjen veled. Most visszamehetsz a szüleidhez.
Daniel, torkában dobogó szívvel lépett ki az öltözőből. Mi van akkor, ha Dumbledore nemcsak a versenyből zárja ki, hanem a Roxfortból is kicsapja? El se merte képzelni, hogy akkor mi lesz. Nem akart Mágikus Guberáló Muki lenni, de megfelelő végzettség nélkül ez volt az egyetlen kenyérkereseti lehetőség, mely a varázslóvilágban kínálkozott számára.
Látta, hogy az igazgató magához inti McGalagony, Sinistra, Piton és Bimba professzorokat - a négy ház fejét - és velük együtt elhagyja a stadiont. Rettenetesen érezte magát.
Norbert csatlakozott barátjához, hogy kifaggassa az esetről, de Gildának erre nem volt lehetősége, mert királynőként a díszpáholyban kellett maradnia.
- Gyere, fizetek neked egy vajsört – vonszolta le az ifjú Malfoy az elkeseredett fiút a pályáról.
A négy ház feje Dumbledore vezetésével Hagrid kunyhójába ment, mivel az sokkal közelebb volt, mint a kastély.
- Mi a helyzet, Albus? – szólalt meg Minerva.
- Bármi is az, nagyon nem tetszik nekem! – tette hozzá Piton.
- Megpróbálom elmagyarázni a dolgokat - mondta az igazgató – Először is meg kell kérnem, hogy amit most mondani fogok, arról ne beszéljetek senkinek, még a tanártársaitoknak sem! Én Halloween óta őrzöm ezt a titkot.
- Megijesztesz – ráncolta a homlokát aggódva Stella Sinistra Lupin.
- Nem csodálkozom rajta, mert tényleg ijesztő – válaszolt Dumbledore. – Csodálatos, de ijesztő.
- Ki vele, Albus! – mordult Piton.
Az öreg varázsló nagy lélegzetet vett. – Daniel Potter Képzelő.
- Micsoda? - kérdezte egyszerre Sinistra és Bimba.
- A Képzelő egy nagyon ritka varázslófajta. Az egész világon eddig talán csak pár tucat ilyen varázsló volt, és Daniel előtt Angliában csak egyetlenegy. Mégpedig az őse, Godwin Potter, aki ezer évvel korábban élt.
- Mit csinál egy Képzelő? – ráncolta a homlokát Minerva.
- Természetesen képzel. Elképzel dolgokat, melyek valóra válnak.
- Csupán a képzeletével váltja valóra? – hitetlenkedett a gyógynövények professzora.
- Igen – bólintott az igazgató.
- Te ezt Halloween óta tudod? – kérdezte az igazgatóhelyettes-nő. – Akkor… Daniel Potter volt az, aki megfagyasztotta a pókokat?
- Pontosan, Minerva. És a cikeszt is ő robbantotta fel.
- Tényleg? – Perselus elgondolkodónak látszott. Az ifjú Potter tehát megmentette az életét Halloweenkor… egy Képzelő… majd egy nagyon sötét kifejezés jelent meg Piton arcán – egy olyan valaki arckifejezése, aki épp most jött rá valamire…
- De Albus… - szólt közbe McGalagony – hogy tudtad mostanáig eltitkolni a fiú képességét?
- Nos, órákat adtam neki.
- Órákat?
- Igen. Hosszú történet, Minerva. A lényeg az, hogy Daniel nagyon jó képességű Képzelő lett, noha a képzése még nem fejeződött be. A gyerek roppant tehetséges… és már hónapok óta nem volt téves képzelése… ezért vagyok most nagy gondban. Elmondta nekem, hogy ő egy kis szürke kígyót képzelt, de helyette ez a hatalmas zöld jelent meg. Azt állítja, elvesztette hatalmát a képzelete felett.
- De akkor… ez a fiú veszélyes! – mondta Sinistra.
- Csak akkor veszélyes, ha nem tudja irányítani saját magát – válaszolt az igazgató. - És az igazat megvallva, tényleg nem értem, miért vesztette el ma az irányítást.
- Albus… - szólt közbe Minerva – ha te tudod, hogy a fiú mire képes, miért hagytad versenyezni?
- Mert nagyon gyanús lett volna, ha megtiltom neki a tornán való részvételt… mindenki azt kérdezte volna, hogy miért?
- De ezáltal hagytad, hogy az a gyerek csaljon? – csattant fel Piton. – Kihasználta a többiekkel szembeni előnyét! Elvégre így győzte le őket, nem?
- Nos, Perselus, ez nézőpont kérdése. Mindannyian tudjátok, hogy Danielben alig van normális varázserő… szinte csak Képzelő ereje van. Ha nem hagynánk, hogy használja speciális képességét, akkor hátrányban lenne a többi diákhoz képest. Mindenkinek azt kell használnia, amiben a legjobb, nem gondoljátok? Danielnek nagy szüksége volt a megmérettetésre és én egyszerűen nem tudtam tőle megtagadni a lehetőséget. Az után a sok különóra után, amit adtam neki, nem tudta megmutatni senkinek, hogy mire képes, nem lehetett benne biztos, hogy sikerül-e a nagy nyilvánosság figyelmének középpontjában eredményesen szerepelnie… lehetőséget akartam adni neki, hogy kipróbálhassa magát. Az ifjú Potter nagyon különleges gyerek – különlegessége kincset ér nekünk. Szüksége volt rá, hogy próbára tehesse a benne rejlő lehetőségeket… hogy tehetségét kamatoztathassa… ez az egyetlen módja annak, hogy hasznos Képzelő legyen – egy olyan Képzelő, aki a varázslóvilág számára csodákra lesz képes. Gondolj bele, Perselus: ha újra tűz üt ki, neki csak el kell képzelnie, hogy a lángok kialudjanak és a ház olyan legyen, mint a tűz előtt volt. Ha áradás van, tökéletesen védő gátakat képzelhet, mely megvéd a hullámok ellen. Tulajdonképpen mindent megtehet, ami csak elképzelhető. Ez a fiú egy igazi kincs, és ennek megfelelően kell bánni vele.
- Igazi kincs, mi? - emelte fel a hangját Piton. – Nos, ma is igazi kincs volt, ugye? Legközelebb majd egy Tyrannosaurus Rexet képzel nekünk. Hát nem lenne csodálatos? Gondolkodj, Albus! Tudod jól, hogy mire képesek a nagyhatalmú varázslók… Mardekár, Grindelwald, Voldemort… mindegyik különleges volt, kivételes… és mi lett belőlük? Gonosz!
- Ugyan már, Perselus, ne mondd, hogy ebből a fiúból… ebből a kedves kisfiúból egy új Tudjukki lesz! – mondta Bimba professzor sápadtan.
- Nem mondom, hogy olyan lesz, mint Voldemort – válaszolt Piton – Én csak azt mondom, hogy akár olyan is lehet. A hatalom megbolondítja az embereket. Azt hiszik, hogy minden fölött uralkodnak… és elpusztítják a világot. Minden éremnek két oldala van, Albus. Lehet, hogy a fej csodásan néz ki, de nem tudhatod, hogy mit találsz a hátoldalán.
- Ezzel tisztában vagyok Perselus, köszönöm – válaszolt az igazgató nyugodtan. - Tudom, milyen veszélyes ötlet volt a Potter gyerek tanítása, de tudtam, hogy még veszélyesebb lenne, ha nem kapna leckéket. Különben is, most azért hívtalak ide benneteket, hogy elmondjam az igazat és a most elmondottak figyelembevételével a segítségeteket kérjem a döntés meghozatalában.
- Milyen döntésről van szó? - kérdezte Sinistra.
- Nincs bajnokunk. A párbaj végén se vesztes, se győztes nem volt.
- Nos, a fiúk talán folytathatnák a párbajt – javasolta Bimba professzor.
- Nem hiszem, hogy a jelenlegi állapotukban képesek lennének a további párbajra – rázta a fejét McGalagony. – Túl sok mindenen mentek keresztül.
- Minervának igaza van – bólintott Dumbledore. – És mivel a fiúk túl kimerültek a folytatáshoz, el kell döntenünk, hogy kit nevezünk ki bajnoknak: Kevin Weasleyt, aki elég jól teljesített, de korántsem olyan jól, mint ellenfele; vagy Daniel Pottert, aki egy bestiát varázsolt, veszélyeztetve épségüket, de kész volt megmenteni Kevin életét, akár a saját élete árán is. Kézfeltartással szavazzunk, hölgyeim és uraim!
Daniel a vajsörét szürcsölte, és nagyon jól esett neki az ital melege. A nap épp most volt lenyugvóban, és kicsit fázni kezdett. Talán nem is az időjárás miatt, mivel elég meleg volt – a belsejében érezte a hideget. Egész teste reszketett, mintha láza lenne. De tudta, hogy csak az idegességtől van.
- Ööö, Daniel? – jött egy ismerős hang és a fiú megfordult.
- Kevin? Mit akarsz?
A Weasley fiú (immáron rendesen felöltözve) a füle tövéig elpirult. – Én… hallottam, hogy te mentetted meg az életem.
- Én nem mentettem meg az életed – rázta a fejét Dan.
- De… eltakartál, mikor az a bestia támadott… téged ölhetett volna meg, nem engem… te nagyon bátor vagy, tudod?
- Az nem bátorság volt, Kevin. Ösztönösen tettem – vont vállat Dan.
- Akkor is köszönöm neked.
- Semmi szükség rá. Minden az én hülyeségem miatt történt. Ha nem varázsolom azt az átkozott kígyót, egyikünk se került volna veszélybe!
- Te csak azért varázsoltad a kígyót, mert kiprovokáltam – mondta az unokatestvére, látható bűntudattal. - Ha valaki hülye volt, akkor az én vagyok.
- Nem…
- Hadd folytassam!- intett Kevin – Kérlek!
Daniel bólintott.
- Figyelj Dan, olyan ostobának érzem, magam, de… van valami, amit be kell vallanom. Én már a háromszáz pont levonása óta nem vagyok rád dühös. Legalábbis nem igazán. Természetesen akkor haragudtam rád, de később… valahogy elpárolgott a dühöm. Én inkább magamra haragudtam, mert nem tudtalak többé gyűlölni.
- De hát akkor… miért?
- Nem tudom, Dan. Buta voltam. Haragudtam magamra, és rád is, mert nem tudtalak utálni. Az bosszantott a legjobban, hogy nem tudtalak utálni. Szerettem volna, de nem sikerült. Nem mintha nem próbáltam volna… Megpróbáltalak gyűlölni, és nagyon undok voltam hozzád. Próbáltam meggyőzni magam, hogy gyűlöllek… de hidd el, nem élveztem, hogy undok vagyok hozzád.
- Én sem élveztem, hogy szemétkedhetek veled – vigyorgott Daniel.
- Jól van – sóhajtott elégedetten Kevin. – Nem tudnánk… elfelejteni az egészet?
- Benne vagyok. Ha megígéred, hogy többé nem veszed rá az ikreket, hogy lökjenek le a seprűmről.
- Rendben – bólintott a Weasley fiú. – Akkor… ö… megint… barátok vagyunk?
- Örülnék neki – mondta Daniel – Nem szerettem az ellenséged lenni.
- Én sem a tiéd… - válaszolta Kevin.
- De Kev… mi van a tornával?
- Hogyhogy mi van vele? – értetlenkedett a griffendéles fiú.
- Egyikünket bajnoknak fogják kikiáltani. A másikat nem.
- Tudom, de már nem érdekel – mondta Kevin – Tényleg. Szeretném, ha te lennél a bajnok.
- Én azt szeretném, ha te lennél az - felelte Daniel.
- Ugye nem fogunk ezen összeveszni?
- Szó se lehet róla kuzin – nevetett az ifjú Potter - gyere, csatlakozzunk a többiekhez.
Amikor az öt tanár Hagrid kunyhójából visszafelé tartott a stadionba, Dumbledore Pitonhoz fordult.
- Őszintén szólva Perselus, nem értelek téged.
- Mire gondolsz? - kérdezte homlokráncolva a bájitalok mestere.
- Te vagy a Mardekár ház vezetője. Már megbocsáss, hogy ezt mondom, de híres vagy arról, hogy kivételezel a mardekárosokkal. Akkor, miért nem Daniel Potterre szavaztál?
- A fogaim miatt – hangzott a durcás válasz.
- Nos, mivel az előző párbaj kissé szokatlan módon ért véget – mondta Albus Dumbledore a díszpáholyból – a négy ház vezető tanárával meg kellett vitatnunk, hogy ki kapja a bajnoki címet. Minden szempontot figyelembe vettünk, mérlegeltünk minden alternatívát, és végül megszületett a döntés. Meg kell mondanom, hogy nem volt könnyű döntés, mivel az egyik résztvevő nem lesz túl boldog tőle. Mindazonáltal hadd biztosíthassam mindkét versenyzőt, hogy a zsűri nagy elismeréssel nyilatkozott a teljesítményükről. Mindketten remekül küzdöttek, de a versenynek csak egy bajnoka lehet. Ezért bejelentem, hogy a bajnoki címet olyan személy kapja, aki noha kicsit felelőtlennek bizonyult, nagy merészségről tett tanúbizonyságot…
- Ez te vagy! – bökte meg Kevin Danielt.
- Nem, te!
- … Daniel Potter úr! – fejezte be a beszédét az igazgató.
- Mondtam neked! – vigyorgott Kevin. Norbert megveregette a barátja hátát, mivel Daniel képtelen volt megmozdulni.
- É… én? - dadogta. – Ez valami félreértés! Kevnek kell lennie!
- Megérdemelted, öregfiú – mondta az unokatestvére. – Menj, menj fel a Királynőhöz, hadd adja át neked a babérkoszorút!
Daniel maga sem tudta, meddig tartott, amíg felért a díszpáholyhoz, a nézőközönség üdvrivalgását sem hallotta – az egyetlen dolog, amit hallott, az a szíve őrült dobogása volt. Térdre borult a Királynő előtt, anélkül, hogy rápillantott volna – egyszerűen nem vett tudomást a külvilágról – minden olyan elmosódott volt körülötte…
Csak akkor tért magához, amikor a halántékát gyengéd ujjak súrolták. Az érintés nem tartott tovább néhány másodpercnél, de annak melegétől libabőrös lett a háta és lassan felnézett, hogy tekintetével megkeresse azt a személyt, aki megérintette.
Levegőt venni is elfelejtett. Alig akart hinni a szemének. Ez nem lehet igaz, vagy mégis? Pislogott, aztán levette szemüvegét és megdörzsölte a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól látott… jól látta őt.
- Mély csodálatunk jeleként megkaptad az arany babérkoszorút. Engedd meg, hogy gratuláljak a győzelmedhez, dicső lovag! – mondta a Szépség és Szerelem Királynője kedves hangon.
- Gil… ez tényleg… ez tényleg te vagy? – suttogta Dan, még mindig csodálkozó szemeket meresztve.
- Igen, te buta – kuncogott a lány.
- De mi történt a hajaddal?
- Apa könyve – vont vállat. - Emlékszel az ’1001 mágikus hajviselet’-re? Csak kipróbáltam az egyiket.
- Gyönyörű vagy! – lehelte a fiú, őszinte csodálattal a hangjában.
Gilda valóban rászolgált Dan csodálatára: a szokásos rövid és fiús haja most majdnem a derekáig ért. Sima volt, és tökéletesen illett hatalmas kék szeméhez, valamint hosszú halványrózsaszín ruhájához. Valószínűleg a megkoronázása után vehette át ezt a ruhát, de akkor Dan túlságosan elfoglalt volt a várható párbaj miatti idegeskedéssel, ezért nem vette észre. Tényleg úgy nézett ki, mint egy királynő.
- Nagyon köszönöm, Sir Daniel – mosolygott a lány. – Gyere, állj fel és mutasd meg magad az embereknek.
A bajnok felállt, felsegítette őfelségét a trónjáról és leintegetett az ujjongó tömegnek.
- Tudod, ez nagyon furcsa, Gil.
- Micsoda? - csúsztatta ujjait a fiú kezébe a Királynő.
- Hogy mi voltunk azok, akik nem akartunk részt venni ebben az egész őrültségben… és most mi állunk itt nyertesként.
A lány megszorította a kezét. – Igen, nagyon furcsa.
Daniel az éjjel hetek óta először jól aludt, anélkül, hogy álmodott volna.
Lefekvés előtt tartott tőle, hogy a baziliszkusszal fog álmodni, de szerencsére nem így történt. Mikor másnap felébredt, tele volt energiával és rettenetesen boldog volt – a megpróbáltatások véget értek, most kényelmesen leülhet és élvezheti a szülők-tanárok kviddics mérkőzést. Olyan vidámnak és gondtalannak érezte magát, hogy a kígyó nem is jutott eszébe – de még az előző nap elszabadult képzelete miatti izgalom sem. Az egyébként is biztos csak véletlen volt…
Reggeli után a három jóbarát a Mardekár klubhelységébe sietett, hogy magához vegyen pár omniszkópot, aztán elindultak lefelé a lépcsőn.
- Tudjátok, azt hiszem a lányok kérdései a harmadik fordulóban nagyon érdekesek voltak - mondta Dan Gildának. - Nekem az aranyhalas kérdés volt a kedvencem.
- Kíváncsi vagyok miért – kuncogott Norbert.
- Tényleg, miért? - kérdezte a lány, hátrasimítva derékig érő haját. Eredetileg azt tervezte, hogy csak a Királynő és a Bajnok koronázása idejére hagyja hosszúra a haját, aztán visszacsinálja az egészet, de Dan nyilvánvaló csodálata arra késztette, hogy meghagyja jelenlegi formájában.
- Persze, ti még nem tudjátok – sóhajtott Daniel. – Nos, azt hiszem, elmondhatom nektek is. Én kviblinek születtem, Gil.
- Kviblinek? – kapott levegő után a lány – de… de hát akkor…
- Apám a Durmstrangban kifogott egy mágikus aranyhalat – folytatta Dan. - És lehetett három kívánsága. Az elsővel megmentette Aberforth Dumbledore életét, aki akkor súlyos sérüléssel feküdt és haldoklott. Egyik másik kívánsága az volt, hogy minden leszármazottjának legyen varázsereje.
Gilda homlokráncolva tekintett barátjára. - Tehát egy aranyhaltól kaptál varázserőt?
- Igen, így van.
- Hűha… micsoda történet! Ez az élet iróniája: varázslat nélkül születtél, és most jobb vagy mindenkinél.
- Túlzol - vigyorgott a fiú szégyenlősen.
- Dan… és mi volt az apád harmadik kívánsága? – kérdezte Norbert, ahogy egy nagy griff szobor felé közeledtek.
- Hát… nem lenne szabad elmondanom senkinek, de… ti végül is a barátaim vagytok, bennetek megbízom. Szóval a harmadik kívánságával megszabadította Lupin professzort a lycantrópiából.
- A miből? – kérdezte Gilda.
- Nem tudtátok, hogy Lupin professzor vérfarkas volt? Pedig így igaz. És apa normál embert csinált belőle. De sosem mondta el neki. Nem azért csinálta, hogy hálálkodjanak neki érte.
- Ez tényleg nagyon nemes cselekedet volt tőle – mondta Lockhart kisasszony.
A trió elhaladt a hatalmas griff szobor előtt, a bejárati csarnok irányába. Fogalmuk sem volt róla, hogy a szobor mögött James Lupin állt, és minden szavukat hallotta.
- Hölgyeim és uraim – hallatszott David Dursley hangja a mágikus mikrofonon keresztül – üdvözöljük a mai kviddics meccs játékosait, a roxforti professzorokat és a roxforti diákok szüleit! Az iskola történetében sosem volt még ilyen mérkőzés, melynek egyediségéhez az is hozzájárul, hogy egy nyugdíjas hivatásos őrző és két nyugalomba vonult ismert fogó játszik benne két remek brit csapatból: Oliver Wood és Harry Potter a Porpicy SC-től és Neville Longbottom a Dimbourne-i Darazsaktól! Most mindkét fogó roxforti professzor, és csapata kapitánya. Az ’A’ csapatban köszönthetjük Virginia Pottert, Ronald Weasleyt és Cho Changet mint hajtót, Oliver Woodot mint őrzőt, Fred és George Weasleyt mint terelőt és természetesen Harry Pottert mint fogót! Most a ’B’ csapat érkezik a pályára, üdvözöljük őket nagy tapssal: Gilderoy Lockhartot, Marcus Flintet és Blaizi Zabini Flintet mint hajtót, Perselus Pitont mint őrzőt, Aberforth Dumbledore-t és Remus Lupint mint terelőt valamint Neville Longbottomot mint fogót! Végül a mai bíró szerepében Albus Dumbledore!
A nézők lelkesen tapsoltak, amint a tizennégy játékos elfoglalta helyét a pályán, melynek közepén az igazgató állt, kezében a négy labdát tartó ládával és nyakában egy láncon függő síppal. Eddig soha, senki nem látta az igazgatót seprűn repülni, de láthatóan nagyon elemében volt.
- Tetszik nekem apád seprűje – suttogta Dan Gildának a Mardekár lelátóján, egy rózsaszínre festett seprűre mutatva, melyen Gilderoy repkedett. Noha a ’B’ csapatnak tengerészkék talárt kellett volna viselnie, Gilderoy ragaszkodott hozzá, hogy az övét lila csíkokkal feldobják egy kicsit, és kiegészítésként egy kis lila kalapot is viselt.
- Tényleg, Gil, mi a neve apád seprűjének? Pinkusz 2000? – tette hozzá Norbert.
Gilda lekicsinylő pillantást küldött felé, mint egy gőgös királynő.
Harry csapata – az ’A’ csapat – barackszínű talárt viselt.
Harry rávigyorgott Neville-re, amit az viszonzott. Jó ideje már, hogy egymás ellen játszottak. Harry Remus felé is vetett egy pillantást, aki elfordította a tekintetét. Potter professzor háta libabőrös lett – még mindig borzasztónak érezte, hogy Remus az ellensége, és még jobban zavarta a Lupin arcán tükröződő „azt-akarom-hogy-vesztes-légy-Potter” kifejezés. Nagy sóhajjal újra David Dursley hangjára és a pálya közepén lebegő bíróra koncentrált.
- Ééééés felrepült a kvaff! Marcus Flint elkapja, a feleségének passzolja, és ő lő… Wood pedig véd! A kvaff Virginia Potternél van, nem, Cho Changnél, nem, Ron Weasleynél… Cho Chang… újra Marcus Flint… 10 : 0 a ’B’ csapat javára!
- Jaj, ne… - nyögte Daniel.
- Fel a fejjel, Dan, az ’A’ csapat majd csak kiegyenlít! – mondta Norbert.
- Ron Weasleynél a kvaff, átadja Cho Changnek, vissza Weasleynek… aki lő… Piton véd! Hű, ez aztán a ritka alkalom! – kommentálta David, mire rosszalló pillantást kapott McGalagonyról. – Rendben, Markus Flintnél a kvaff, passzolja Lockhartnak, hé Lockhart professzor az egy gurkó volt, amit el akart kapni! A piros labda a kvaff! Aberforth Dumbledore Cho Chang felé üti a másik gurkót, de Fred vagy George Weasley közbelép, remek volt fiúk! A másik gurkót Lupin professzor veszi gondozásba, ó, ez közel volt, Potter professzor! – Harry alig tudta félrerántani Tűzvillámját Remus gurkójának útjából. A cikesz eddig még nem került elő, így neki és Neville-nek nem sok dolga akadt.
- Changnél a kvaff, átadja… szabálytalanság! Lockhart professzor, önnek NEM a gurkót kell hajszolnia, de tényleg! A piros labdával foglalkozzon!
- Jaj ne… - harapott az ajkába Gilda – ne már megint!
- Mit ne megint? – kérdezte Dan.
- Apa időnként előforduló betegsége – válaszolt a lány.
- Milyen betegség? – érdeklődött Norbert
- Színvakság. Ez visszatérő betegség nála. Rátör, aztán elmúlik. Valószínűleg akkor kapta, mikor az Exmemoriam visszafelé sült el… valamilyen mellékhatása lehet, vagy nem is tudom… de néha nem tud megkülönböztetni egymástól bizonyos színeket.
- Aha, tehát ezért visel rózsaszínt! – vigyorgott Dan. – Amikor rózsaszínt vesz fel, azt hiszi, hogy kéket hord. Talán abban a hitben van, hogy barna seprűn lovagol?
- Nem – rázta a fejét Gilda. - A betegsége nem tör rá túl gyakran. Talán félévente egyszer, és nem tart tovább egy napnál… a csudába, miért pont ma kellett előjönnie?
Közben mindkét csapatnak sikerült háromszor gólt dobnia és az eredmény 40 : 30 – ra módosult a ’B’ csapat javára.
Mikor Gilderoy végül elkapott egy gurkót és megpróbált gólt lőni vele, eltalálta Oliver Woodot a vállán. Albus Dumbledore büntetőt ítélt meg az ’A’ csapat javára, melyet Ginny érvényesített és ezzel 40 : 40 lett az állás.
- Ez nem igazságos! Nem apa hibája, hogy nem tudja megkülönböztetni a pirosat a feketétől! – szorult ökölbe Gilda keze.
- Ugyan már, nincs semmi vész, Gil. Elvégre csak egyetlen büntető volt – vigyorgott Daniel. Ő természetesen az ’A’ csapatnak szurkolt.
A játék eléggé eldurvult. Aberforth és Remus szabályos gurkócsatát vívott Freddel és Georgdzsal: a két terelőpáros egymásnak adogatta a gurkókat, úgyhogy a két fekete labda közel sem került a többi játékoshoz. Mindkét csapat hajtói a végsőkig kihasználták a kapura dobás lehetőségét. Marcus Flint és Blaize Flint összeszokott párosként játszott, amin nem lehetett csodálkozni, hiszen immáron 12 éve voltak házasok. A ’B’ csapat egyetlen gyenge pontja Gilderoy volt, aki úgy látszott, hogy mindent, mindennel összetéveszt: nemcsak a kvaffot a gurkóval, hanem a tengerészkéket a barackszínnel is. Ezért történhetett hogy a kvaffot egyszer Cho Changnek passzolta, lehetővé téve ezzel, hogy Harry Potter csapata a 70 : 60 eredménnyel megszerezze a vezetést.
Piton – bármilyen furcsán is hangzik – elég jó őrzőnek bizonyult. Majdnem olyan jónak, mit Oliver Wood. Most, hogy állandóan a ’B’ csapat gólpóznái előtt körözött, és összeszorított fogakkal próbált kivédeni minden lövést, a lelátókon ülőknek lehetősége nyílt, hogy megcsodálják csodálatosan vakító fogsorát. Beryl Bradley azonban, aki a Hugrabug lelátóján ült, nem Piton fogait csodálta, hanem magát a bájitalok mesterét figyelte szomorúan. Perselus hetek óta nem állt szóba vele, és egyszerűen nem tudta, mivel kelthetné fel ismét a férfi érdeklődését. Már nem is számolta, hányszor tartott ott, hogy kitörjön: „a gyermeked várom, Pers!”, de valahogy mindig sikerült visszatartania magát. Most lemondóan bámulta a férfit, és nagyon remélte, hogy semmi baja nem lesz ott fenn a levegőben.
De nem volt ilyen szerencséje.
Hirtelen a két gurkó, melyet Fred/George és Aberforth/Remus passzolgatott egymásnak, irányt változtatott. – Mi a…? – kiáltotta George és Aberforth kórusban. George egyenesen Remus felé ütötte az egyik fekete labdát, Aberforth pedig határozottan Fred felé küldte a másikat, és mégis… mindkét fekete labda egyenesen Piton felé tartott.
A lelátón Beryl ereiben megfagyott a vér.
Daniel szintén megdermedt. Levegő után kapott és falfehér lett.
- Dan? – rázta meg gyengéden Gilda.
- Ne… - suttogta az ifjú Potter – kérem, ne…
- Mit ne? – vonta össze a szemöldökét a lány, miközben Perselus eszeveszetten próbálta kikerülni a gurkókat, melyek megtámadták. Gilderoy Lockhart a segítségére indult, de az egyik fekete labda leverte kis lila kalapját, és utána iramodott, hogy elkapja. Talán inkább fogót kellett volna játszania…
Mielőtt a Flint páros a bajba jutott Piton segítségére siethetett volna, az egyik gurkó elérte célját: míg a másik elvonta a férfi figyelmét azzal, hogy derékmagasságban röpködött körülötte, a másik mögé lopódzott és hátulról nagy erővel tarkón találta. A bájitalok mestere azonnal elvesztette az eszméletét. Bár a Flint páros úton volt, hogy segítsen, Harry közelebb volt Pithoz. Látva, hogy Piton összecsuklik a seprűjén és elkezd lecsúszni róla, nagyobb sebességet diktált Tűzvillámjának, és imádkozott, hogy elérje egykor annyira gyűlölt bájital professzorát, mielőtt túl késő lenne.
Nemhiába tartották Pottert Nagy-Britannia egyik legjobb fogójának: Harry zuhanórepülésbe kezdett és elsuhant Lockhart mellett, aki épp visszarakta kócos fürtjeire kis lila kalapját. Harry szinte ráfeküdt seprűje nyelére, hogy csökkentse a légellenállást és nyaktörő sebességgel szelte a levegőt – nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen gyorsan száguldott volna. Alig két lábbal a föld fölött sikerült elkapnia Piton testét és szinte azzal egy időben felfelé rántotta seprűjét, tökéletes Wronsky Műbukást mutatva be.
- Ez aztán látványos mentés volt, Potter professzor, kár, hogy nem jár érte pont – kommentálta David – Ó, úgy látszik, Longbottom professzornak sikerült elkapnia a cikeszt!
Míg a játékosok a Piton balesetre figyeltek, Neville – aki a pálya másik végében volt - nem látott semmit, csak a cikeszt, amely épp akkor repült el mellette. Mire észrevette, hogy a pálya másik végén valami baj van, már a kezében tartotta a kicsiny arany labdát. Ez volt az első eset, hogy sikerült nyernie Harryvel szemben, és mégsem érezte úgy, hogy győzött. Minden alkalommal, mikor játszott ellene, a Potter fiú nyert, és a tömeg őt ünnepelte, mert elkapta a cikeszt. Hiába kapta el most Neville a cikeszt, a tömeg nem őt ünnepelte, hanem megint csak Harryt, amiért megmentette Piton életét.
Ennek ellenére Neville nem érzett féltékenységet barátja iránt. Nagy sóhajjal zsebre vágta a cikeszt, leereszkedett a földre és az eszméletlen Pitont körülvevő kis csapat felé sietett. Frednek és George-nak sikerült elkapnia és a ládába kényszerítenie a két goromba gurkót.
Mivel a torna idejére szerződtetett gyógyítók az előző este távoztak, csak Madame Pomfrey segíthetett a sérült őrzőn. Remus és Aberforth egy hordágyra varázsolták Piton ernyedt testét, és elindultak vele a kastély felé.
Az igazgató felment Davidhez és átvette a mikrofont. – Hölgyeim és uraim, semmi ok az aggodalomra. Minden a legnagyobb rendben van. Vizsgálatot indítunk, hogy kiderítsük, mi történt a gurkókkal. Piton professzor jó kezekben lesz az iskolai ápolónőnél. A mérkőzést a ’B’ csapat nyerte 220 : 60 arányban. – Ezzel az igazgató elsietett a kastély irányába.
- Ezt nem hiszem el… – kesergett Norbert – …hogy így végződjön?
- Longbottom professzor elkapta a cikeszt – emlékeztette Gilda. – A játéknak vége. Mi van veled, Dan? – fordult a másik fiúhoz, aki csak hamuszürke arccal meredt maga elé.
- El se hinnéd, ha elmondanám – fordult felé az ifjú Potter, szokatlan fénnyel a szemében. Gilda nem értette, mire céloz, de megijedt attól, amit látott.
- Mit nem hinnénk el? - ráncolta a homlokát Norbert.
- Mennem kell – ugrott fel Daniel, és mielőtt bármelyik barátja megkérdezhette volna, mi ütött belé, eltűnt a tömegben.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
