Kvintesszencia - G-Portál

Úton a Potter ház felé Harry odaintegetett Mrs Figgnek, aki penziója teraszán üldögélt, szokás szerint macskáktól körülvéve. Az idős asszony visszaintett és szép napot kívánt a fiatal varázslónak. Harrynek azonban számára is megmagyarázhatatlan módon olyan érzése volt, hogy ez a mai nap nem lesz valami szép. Nem tudta volna megmondani, miért volt ilyen érzése, hiszen az idő gyönyörű volt, a családjával lehetett és egy ideje semmi rossz sem történt.

Mégis olyan ostoba érzése volt…

Harry azzal a szilárd elhatározással lépett a házba, hogy nem foglalkozik többé a megérzéseivel.

- Daniel, megjöttem! – kiáltotta, várva a lépcsőn lefelé viharzó lábak dübörgését, de az épületben továbbra is csend honolt.

- Daniel, hoztam neked egy nagy szelet tortát a Három Seprűből!

Semmi válasz.

Harry egyre növekvő rossz előérzettel a nappaliba ment, és a tortát letette az asztalra. – Daniel?

Körülnézett, és a szíve megtelt aggodalommal. Csak nem szökött el a fia? Daniel olykor áthágta a szabályokat, de nem volt az a fajta, aki elmegy anélkül, hogy szólna a szüleinek…

Harry végigjártatta a szemét a nappalin, és pont el akart indulni a fia szobája felé, mikor észrevett egy fehér pergament a kandallópárkányon.

Bizonyára Daniel hagyott egy levelet!

Odarohant a tűzhelyhez, és reszkető kézzel megragadta a pergament.

De azt nem az ifjú Potter írta. Harry jól ismerte fia macskakaparását, de ez szabályos volt. Szabályos és…

HA MÉG ÉLVE AKAROD LÁTNI A FIADAT, MENJ GRIFFENDÉL KAMRÁJÁBA.

A pergamen kihullott a kezéből, miközben elhoppanált a házból.

- De igazán, én nem értelek téged, Gabie! - biggyesztette le ajkát Draco, Gabrielle házának teraszán ülve.

- Akkohr egy kicsit nehéz a felfogásod, Dhraco! – válaszolta a lány hidegen. – Azér’ mentem ’ozzád, ’ogy segítsek a családodnak, mehrt veszélyben volt. Most úgy látszik az életed nins veszélyben, ezéhrt neked nins szükséged ehre a ’ázassághra. És nekem se. ’A vége az egy évnek, el is fogjuk felejteni, ’ogy igent mondtunk egymásnak.

- Ez most azért van, amit az öcsémnek mondtam a tornán? – füstölgött az ifjú varázsló.

- Igen. Kidehrült, ’ogy milyen embehr vagy, Dhraco Malfoy. Eddig aszt ’ittem, csak egy kisit cinikus és kesehrű vagy, de mikohr olyan csúnyán bántál Nohrbehrttel, leleplezted magad. Te egy éhrzéketlen tuskó vagy, és nem egy családszehrető embehr. És én még aszt gondoltam… ’ogy jó apa lennél, de… tévedtem.

- Apa? – vonta fel a szemöldökét a férfi – tehát gondolkodtál azon, hogy gyerekeink legyenek?

- Igen, be kell vallanom, ’ogy így volt – nézett a lány karba tett kézzel, haragosan Dracóra. – De ennek vége. A’ogy kiabáltál azzal a kisfiúval, az felnyitotta a szemem. Egy tisztességes embehr sosem beszélt volna így a kisöccsével.

- Ki mondta, hogy én tisztességes ember vagyok? Sosem voltam tisztességes!

- Ez igaz. Te egy éhrzéketlen tuskó vagy - fordult el a lány.

- Azt hittem, azért kedvelsz, mert érzéketlen tuskó vagyok – mondta az ifjú Malfoy és közelebb csúszott. – Azt hiszem, nem volt elég érzéketlen tuskó az életedben.

- Én a kedves embehreket szehretem – suttogta Gabie.

- Én és nem vagyok kedves? – nyúlt ki a férfi, és megfogta a lány állát, hogy maga felé fordítsa az arcát.

- Nem, te nem vagy asz – sziszegte a lány, és felugrott.

- Figyelj, ha ez mind a szánalmas kisöcsém miatt van, akkor megígérem, hogy kedvesebb leszek hozzá, rendben?

- Ígéhretek! – fújtatott Gabrielle. – Túl késő, Dhraco! Bebizonyítottad, ’ogy jégből van a szíved… nem szehreted a saját testvéhredet!

Draco szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta, mintha meggondolta volna magát. – Visszajövök később, ha kicsit tisztábban látod a dolgokat. Au-revoir!

Harry a külső barlangba hoppanált, ahol negyedikes korukban ő, Ron és Hermione meglátogatták Siriust és Csikócsőrt. A második barlang rejtett átjáróján keresztül a kúthoz sietett. A létra, amit februárban varázsolt, még mindig a helyén volt. Elátkozta magát, amiért nem tüntette el a kútból Daniel első látogatása után…

Nem tudta elképzelni, hogy ki rabolhatta el a fiát, és miért… Ugyanaz volt, aki irányítása alatt tartotta a képességeit? Ugyanaz, aki meg akarta ölni Pitont? Nem is tudott gondolkodni, mert a feje annyira tele volt kérdésekkel és aggodalommal. Aggodalommal, hogy csak a fia holttestét találja… Ez az érzés nagyon emlékeztette arra, amikor annak idején belépett a Titkok Kamrájába, Ginny életéért aggódva… De most még annál is jobban aggódott. Másodévben nem érzett semmit Ginny iránt, de a fia… az a fia volt.

Daniel.

Akár akarta, akár nem, be kellett vallania magának, hogy összes gyermeke közül Daniel volt az, akit a legközelebb érzett magához. A másik ötöt is szerette, de valahogy mindig Dan volt a szeme fénye…

És most elveszítheti…

Ahogy közeledett a létra alsó végéhez, átugrotta az alsó négy-öt fokot. Lumost suttogott és rohanni kezdett a sötét alagútban. Azt se nézte, hova lép, megbotlott egy stalagmitban, és egy kis tócsában kötött ki, mely az állandóan csöpögő mennyezet miatt alakult ki. Nedves talárjára ügyet sem vetve felpattant. Észre se vette, hogy térdébe éles fájdalom nyilall, csak rohant tovább, remélve, hogy mielőbb megtalálja az ajtót… és akkor megpillantotta.

Az ajtó valamilyen fehéres fényt bocsátott ki, mintha hívogatná, hogy lépjen be. Mit is mondott Dumbledore? Csak Griffendél leszármazottja nyithatja ki. De hogyan… Albus azt nem említette… Mielőtt gondolkodni kezdhetett volna rajta, az ajtó kitárult és egy ismeretlen erő beszippantotta. Harry pár pillanatig úgy érezte, hogy forog vele a világ, és hányingere van, de aztán egy erő durván a falnak lökte és érezte, hogy valami a keze és bokája köré kattan.

Kinyitotta a szemét. A kamra fényei táncoltak a szeme előtt, olyan érzést keltve benne, mintha be lenne rúgva, pedig csak elszédült. Alig tudta felemelni a fejét, melyet ólomsúlyúnak érzett.

Emberfeletti erőfeszítéssel kiegyenesedett, és párszor pislogott, hogy kitisztuljon a látása. Szédülése alábbhagyott és egyre tisztábban látott. Számos aranyfényű fáklya égett körben, a falak mentén. A szoba berendezését könyvekkel teli polcok és egy márvány asztal alkotta. Harry az után a misztikus erő után kutatott, mely a falhoz vágta. Felfelé nézve látta, hogy csuklóit vaspántok erősítik a falhoz. A lábait szintén. Nyilvánvalóan elvesztette a pálcáját valahol, vagy az erő kitépte a kezéből – nem tudta. Oldalra fordította a fejét, és elállt lélegzete attól, amit ott látott. A sarokban kuporogva a fia remegett.

- Daniel! – kiáltotta, és a fiú felnézett. Arca fáradt volt és szeme bűntudatot tükrözött. Űzött kifejezés ült az arcán, melyet Harry először nem tudott mire vélni, aztán egyszer csak, mint akibe a villám csapott bele, megértette Daniel fáradtságának és bűntudatának okát. Ő volt az az erő, mely Harry testével, mint egy marionettfigurával játszott. Daniel képzelő ereje tette ezt vele… de akarata ellenére. A néma ’bocsáss meg apa!’ üzenet, melyet Harry Dan szemében látott, igazolta gyanúját: bárki volt is az emberrabló, irányította a fiát. Már megint.

Hirtelen tapsot hallott. - Idillikus. Milyen idillikus! – mondta egy éles hang. Harry hallotta már ezt a hangot, de ezúttal máshogy csengett…

Hunyorogva megpróbálta kivenni a könyvespolc árnyékában álló alakot. – Apa és fia egymásra talált. Üdvözöllek, üdvözöllek a körünkben Harry Potter!

Az alak előrelépett, és az aranyfényű fáklyák megvilágították.

- Norbert – suttogta Harry. – Mi… mi a csudát csinálsz te itt?

- Csak egy kis családi találkozót szervezek a Pottereknek – válaszolta az ifjú Devilsmoor-Malfoy.

- De… Mi ez az egész? Miért raboltad el a fiamat? Megőrültél?

- Nem, professzor… Még soha nem voltam ennyire az eszemnél.

- Még egy szeletet akarok! – nyafogott a kis Lea Madam Rosmerta egyik kerek asztalánál ülve.

- Nem lehet, drágám. Már eleget ettél abból a tortából – válaszolt, az anyja. – Nem akarsz gyomorrontást kapni, ugye?

- Csak egyeeeet… – könyörgött a kicsi.

- Anya… jól vagy? – vágott közbe Richard, de Ginny nem válaszolt. Megdermedt és szeme a kezén lévő gyűrűre meredt.

- Anya? – nyújtotta ki a kezét Lily, de mielőtt ujjai elérhették volna anyja vállát, az asszony eltűnt. Lily a levegőbe markolt.

Ginny valamilyen föld alatti teremben találta magát. Mielőtt elemezhette volna a helyzetét, egy láthatatlan erő felemelte és a falhoz csapta. Érezte a csuklóját és a bokáját körülölelő vas hidegét. Lassan jobbra fordult, és maga mellett a férjét látta ugyanolyan testhelyzetben.

- Gin? – kapott levegő után a férfi. – Miért jöttél ide?

- A kő… villogni kezdett – mondta az asszony reszketeg hangon. Harry tizenkét évvel ezelőtt két ékkövet hozott Oroszországból, melyeket vészjelzőként belefoglaltak a jegygyűrűjükbe. Ha bármelyikük életveszélybe került, párja gyűrűjében villogni kezdett a kő, lehetővé téve, hogy teleportálja magát a bajban lévő megsegítésére.

- De Gin… a teleportálás olyan, mint a hoppanálás… miért kockáztattad a babát? – suttogta nagyon, nagyon halkan. Suttogása mégis túl hangosnak bizonyult.

- A babát? – éles kacaj hallatszott. – Már megint terhes? Tökéletes! Több mint tökéletes! A kis családi találkozó már nem is lehetne tökéletesebb: papa, mama, fiú, még meg sem született gyerek… milyen borzasztóan aranyos!

Ginny nagyot nyelt, és a hang felé fordult. – N… Norbert? - kapott levegő után. – Mi ez az egész, Harry?

- Ő rabolta el a Dant - válaszolt Potter professzor. – Ő az, aki irányította. Nem tudom ugyan, hogy miért… - a fiúhoz fordult. – Mondd, Norbert, miért csinálod ezt? Olyan kedves gyerek voltál, nem gondoltuk volna…

- Ó, igen, nem gondoltátok volna, mi? – vigyorgott gonoszul a fiú. – Aranyos kisfiú voltam… ó, Harry, Harry, Harry, neked fogalmad sincs mennyire utáltam, hogy el kell játszanom a jófiú szerepét… de muszáj volt.

- Miért? - vágott a szavába Ginny, és megpróbálta kihúzni a kezét a bilincsből, de hiába. – Mi jól bántunk veled… Miért lettél áruló?

- Áruló? – az ifjú Malfoy láthatóan jól szórakozott. – Én sosem voltam áruló. Ha valakit árulónak lehet nevezni, akkor az Piton.

- Piton? – kapott levegő után Ginny. – Ezért akartad megölni?

A gyerek bólintott.

- De mi oka lehet egy olyan fiatal fiúnak, mint te, hogy megölje a tanárát? – vonta fel a szemöldökét Harry.

- Egyszer azt mondta nekem, hogy… - szólt közbe Daniel remegő hangon. Egész testében remegett, mintha félne, hogy Norbert megátkozza, mert meg mert szólalni, vagy valami más borzalmas dolgot vitet véghez vele a szülei ellen. De Norbert most nem akart semmit sem tenni – épp ellenkezőleg: látszott rajta, hogy szívesen hagyja beszélni a ’barátját’. - Azt mondta, hogy az apja árulónak tartja Pitont… Azt állította, hogy az apja viselkedése rá is hatással volt… de már nem hiszek neki - vetett egy fájdalmas pillantást a szülei felé Dan. – Fogalmam sem volt róla, hogy ő az… sajnálom anya, sajnálom apa.

- Nem a te hibád – válaszolt Harry komolyan. – A Malfoyok mindig árulók voltak, igaz, fiú?

- Nem akarom, hogy Malfoynak hívjanak. A Devilsmoort mindig jobban szerettem – válaszolt Norbert, miközben szeme furcsa tűzben égett.

Mielőtt Harry megkérdezhette volna, hogy ’miért’, szörnyű fájdalom hasított a homlokába. Nem, ezúttal nem is a homloka fájt… ez egy különleges fájdalom volt… olyan, amilyet már tizenhárom éve nem érzett… a sebhelye fájt. Nyögve nyitotta ki a szemét, melyet a fájdalomtól behunyt; és könnyein keresztül látta, amint a fiú betűket ír a levegőbe.

Ugyanaz történt, mint Harry visszatérő rémálmaiban… valaki ott is betűket varázsolt, aztán átrendezte őket… de ébredés után Harry soha nem emlékezett rá, hogy ki, és milyen szavakat írt…

Most a rémálom valósággá vált.

- Sosem szerettem igazán, ha Malfoynak hívtak… ezért mondtam mindenkinek, hogy hívjon Devilsmoornak – ismételte magát Norbert, és élvezettel figyelte Harry szenvedését. – Akarod tudni, hogy miért?

Harry nagyot nyelt, és tisztán látta a semmiben lebegő két szót:

NORBERT DEVILSMOOR

Épp olyan tisztán látta azt is, hogy a fiú pálcájának intésére a betűk átrendeződnek:

VOLDEMORT IS REBORN