Kvintesszencia - G-Portál

Két nap telt el a Griffendél kamrájában lejátszódott események óta. A hír, miszerint Voldemort visszatért majd újra elpusztult, futótûzként terjedt el az iskolában, Roxmortsban, és még Rhea Vitrol is valódi szenzációként tálalta a történteket a sajtóban. Az események néhány vonatkozásáról azonban mélyen hallgattak. Az emberek megtudták, hogy Voldemort Norbert Devilsmoor-Malfoyként született újjá. Lucius még Norbert halálának estéjén az Azkabanba került. Az is elterjedt, hogy Draco Malfoynak fogalma sem volt ’kisöccse’ kilétérõl, valamint hogy Narcissa Malfoy tizenkét éven keresztül az Imperius hatása alatt állt.

Norbert igazi származásáról azonban a kamrában megjelenteken kívül senkinek sem volt tudomása. Albus Dumbledore mindenkit titoktartásra kért – Harrynek volt elég baja anélkül is, hogy az emberek errõl beszéljenek.

Harry tényleg összetörtnek látszott. Bizonyos szempontból Voldemort elérte célját: sikerült megtörnie Harry lelkét. És ezt még csak nem is azzal érte el, hogy megölte Ginny meg nem született gyermekét, nem is azzal, hogy felgyújtotta a Potter házat, Hedwig halálát okozva, és még csak nem is azzal, hogy Lilyt az apja ellen fordította; hanem azzal, hogy kiejtett egy két betûbõl álló szócskát. Azt, hogy ’te’.

Te, te, te – visszhangzott a szó Harry elméjében. Te vagy az apám!

Harry egyszerûen képtelen volt elhinni, hiába tudta, hogy ez az igazság. Tisztában volt vele, hogy nem hibás, és mégsem tudott szabadulni a lelkiismeret-furdalástól, különösen azért, mert Cho meghalt. A nõ halála Voldemort hibája volt, Harry mégis saját magát okolta érte. Cho végül is azért halt meg, hogy az õ életét megmentse.

Harry már sokszor érezte pocsékul magát, de ennyire még soha. Ez az érzés erõsen emlékeztette arra, amit a harmadik próba és Cedric halála után érzett… mindkét esetben saját magát hibáztatta. Mindkét esetben õ segítette hozzá a sötét nagyurat ahhoz, hogy visszatérhessen. Csak annyi volt a különbség, hogy az elsõ esetben – noha akaratán kívül - a vérét adta ehhez, ezúttal pedig úgy hozta vissza a gonoszt, hogy egy szörnyeteget nemzett… nem vért adott, hanem spermát.

Amikor Dumbledore megkérdezte Harrytõl, hogy hova temessék Norbertet, Harry letörten azt válaszolta, hogy nem érdekli, felõle aztán egy verembe is dobhatják a testet, mert Voldemort nem érdemel tisztességes temetést.

Az igazgató azonban a következõképpen reagált: - A testrõl beszélünk, Harry. A benne lakozó lélek volt gonosz, nem a test. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a test a te fiad volt. A lélek volt Voldemort.

Harry csak bólogatott, üresnek érezve magát. Dumbledore-nak igaza volt. A fiú, akit õ nemzett, ártatlan volt, csak akkor lett gonosz, amikor Voldemort megszállta a testét a születése után. Amíg az anyaméhben tartózkodott, a gyermek még romlatlan volt. Harry azon tûnõdött, vajon mivé lett volna a fiú, ha valaki más lelkével jött volna a világra. Ha az édesanyja nevelte volna fel… Jó anya lett volna Tatyana? És a fiú, õ tisztességes emberré vált volna felnõtt korára?

Ezek mind olyan kérdések voltak, amire Harry már sosem tudja meg a választ.

Norbertet végül a kamrában történt események utáni napon temették el, csupán Harry és Dumbledore jelenlétében. Még sírkövet sem helyeztek a sírra, sem pedig fakeresztet. Semmiféle jelet nem tettek rá. A tiltott rengeteg szélén, egy õsi fenyõfa alatt áll egy fûvel benõtt halmocska, mely az idõk végezetéig ott fog állni anélkül, hogy bárki is tudná, mit takar.

Most, egy nappal a fia temetése után, Harrynek még egy temetésen részt kellett vennie: ezúttal Chóén.

Az ég borús volt és hamarosan esni kezdett, mintha a felhõk is megsiratnák a halottat.

Csak néhány ember volt jelen: Liun kívül csupán azok, akik szemtanúi voltak Chó önfeláldozásának a kamrában (kivéve a még mindig öntudatlan Danielt).

Harry az édesanyját sirató kislányt figyelte. Ginny átölelte a gyereket, aki a nõ vállába fúrta az arcát és zokogott. Harry kicsit megkönnyebbült, látva, hogy Liu nem taszítja el magától Ginnyt. Biztos volt benne, hogy a felesége mindent meg fog tenni azért, hogy Liu beilleszkedjék a Potter családba és érezze, hogy szeretik és törõdnek vele.

Egy futó pillanatra Harry pillantása összetalálkozott a kislányéval, aki gyorsan elkapta a tekintetét. Harry nem tudta hibáztatni Liut. Végül is az anyja azért halt meg, hogy Harryt megmentse.

Az ifjú varázsló tudta, hogy Ginny könnyen meg fogja kedveltetni magát Liuval, és a Potter gyerekek is minden bizonnyal hamar befogadják új testvérüket, de nem volt benne biztos, hogy a történtek után Liu valaha is megszereti-e majd õt. Tartott tõle, hogy nem lesz képes betartani a Chónak tett ígéretét – legalábbis nem úgy, ahogy a nõ elvárta volna tõle. Ma azonban nem volt helye a jövõn való merengésnek… ez a nap a gyász napja volt.

Draco távozott elsõként a temetésrõl. Szorosan maga köré csavarta a talárját, hogy megvédje magát a vadul süvítõ széltõl, de az esõ ellen semmit sem tehetett. Talán nem is akart.

Az esõcseppek hûvösen és frissítõen hatottak, ahogy Draco arcát érték, és a férfi nem bánta, hogy szõke fürtjei a homokára tapadnak a nedvességtõl. Különös módon könnyûnek érezte magát. Könnyûnek, mint egy tollpihe. A legtöbb ember biztosan nem érzett volna így egy temetésrõl jövet, de Draco más volt, mint az átlag. Úgy érezte, hogy a felhõszakadás megtisztítja a lelkét, és elmossa a szívét éveken át fertõzõ kétely és önvád minden maradékát.

Mindig is utálta Norbertet. Eddig azonban nem értette, hogy miért. Az embernek szeretnie illene a testvérét, még akkor is, ha csak fél-testvér… és Draco most végre megtudta, hogy Norbert nem is az õ rokona volt, hanem Potteré…

A régi Draco kárörvendõ megjegyzéseket tett volna Harrynek, de õ már nem a régi Draco volt. Valójában már vagy tizenhárom éve nem a ’régi Draco’ volt… A Ginny iránt érzett szerelme jobb emberré tette. Hiába igyekezett fenntartani rosszhírét, legbelül már nem volt aljas, mint egykoron.

A férfi ironikusnak találta a szerelem erejét. A szerelem tette õt jobb emberré, és most még jobb ember akart lenni… Gabrielle-ért.

Csak akkor vette észre, hogy elérte a házát, amikor már a kapuban állt. Kinyitotta a kaput, átvágott a kerten és belépett az épületbe.

Legnagyobb meglepetésére a ház nem volt olyan üres, mint amilyennek lennie kellett volna. Barátságos tûz lobogott a nappaliban álló kandallóban, noha Draco tisztán emlékezett rá, hogy távozása elõtt nem gyújtott tüzet. A házimanójának pedig kimenõje volt, tehát õ sem lehetetett a ’tettes’. De akkor vajon ki tette?

Hirtelen a tûz felé fordított karosszék megfordult és egy alak állt fel belõle.

- Ez illetéktelen behatolás – dörmögte Draco. – Jelentenem kéne a Varázs-bûnüldözési Fõosztálynak.

- És mit fogol nekik mondani? Azt, ’ogy a feleséged a ’ázadban volt? – jött a szarkasztikus válasz.

- A feleségem? – tette karba a kezét Draco. – Ugyan már, Gabrielle, sosem voltál igazán a feleségem… egyetlen varázsló hatóságnak sincs tudomása a troth-ról. Még a gyûrûmet is visszaadtad. Semmi sem bizonyítja, hogy a feleségem vagy.

- Igazad van. ’Sak beszélni akahtam veled. Megké’dezni, ’ogy valójában mi töhrtént… Tudnom kell, Dhraco.

A férfi vállat vont és közelebb lépett. – Voldemorton kívül semmi sem történt. Te megszidtál, mert nem bántam rendesen a kisöcsémmel. Nos, bevallom, hogy volt némi lelkiismeret-furdalásom azért, mert sosem tudtam õt úgy szeretni, ahogy egy bátynak az öccsét szeretnie kéne, de most már nincs bûntudatom. Kiderült, hogy nem is volt az öcsém. Voldemort nagyúr volt.

- De ’át ’ogyan? ’Ogyan le’et ez le’etséges?’ – kérdezte a lány, hatalmas kék szemével idegesen vizslatva a férfi arcvonásait.

- Ebben a testben született újjá, Gabrielle. Az én idióta apám meg magára vállalta, hogy felneveli. Sosem mondta el nekem, hogy Norbert valójában kicsoda. Az anyám tudta, de senkinek sem mondhatta el, mert az apám az Imperius alatt tartotta õt. Aztán, két napja, anyám végre összeszedte minden erejét és elszökött a Malfoy kúriából és a Roxfortba jött. Remek asszony. Sosem becsültem eléggé, de most már tisztelem. Meg is érdemli, azok után, hogy az életét kockáztatva szembeszállt apámmal… Alig merem elhinni, hogy apám arra kényszerítette õt, hogy eljátssza a sötét nagyúr anyukáját! Borzasztó lehetett ez a számára… minden alkalommal, amikor megölelte Norbertet, tudta, hogy kit ölelget! – undorodó arckifejezés tûnt fel Draco még mindig esõtõl nedves arcán. – Sosem bocsátok meg apámnak azért, hogy kitetette anyámat Voldemort kénye-kedvére… Hogy beengedte Voldemortot a családba! Örülök neki, hogy megölhettem azt a szörnyeget!

- Megölted? – suttogta a lány. Eddig mindössze annyit tudott, hogy a sötét nagyúr meghalt, de nem tudta, hogy ki végzett vele. Az újságok megemlítették, hogy Draco ölte meg a ’testvérét’, de Gabrielle nem olvasta az újságokat, csak az emberektõl hallott bizonyos pletykákat. – Te… te ölted meg õt? Te ölted meg… Tudodkit?

- Igen, Gabrielle, én – húzta ki magát Draco. – Az a… lény tönkretette anyám életet, tönkretette Potter életét is… nem mintha annyira bántania kéne a dolognak, de… a csudába is, bánt! Fogalmad sincs róla, hogy Voldemort mennyi szörnyûséget mûvelt Potterékkel!

- Akko’ mondd el – szólt a lány.

- Rendben… Elõször is, õ ölte meg Potterék kisbabáját.

- Nem… - lehelte Gabrielle.

- De igen. Megmérgezte Ginnyt, hogy elvetéljen. Aztán felgyújtotta a házukat.

- Akko’ nem is… nem is a koboldok voltak?

- Koboldok? – nevetett Draco keserûen. – Nem. Az én kedves ’kisöcsém’ gondoskodott róla, hogy mindenki a koboldokat gyanúsítsa, de valójában mindent õ csinált. Újév óta állandó félelemben élek miatta… nemcsak Potterék életét tette tönkre, hanem az enyémet is. És a tiedet.

- Az enyémet? – vonta föl a szemöldökét a nõ.

- Igen. Ha nem lett volna ez a kobold-átverés, akkor nem aggódtam volna, hogy megölnek és senki sem marad, aki a bankra felügyeljen… és akkor nem vettelek volna el.

- Szóval… te aszt… aszt ’iszed, ’ogy tönkhre tetted az életem? – kapott levegõért Gabrielle.

- Miért, talán nem?

- Most, ’ogy mondod, igen! – vágott vissza a lány. – Mennyivel jobb lett volna, ’a nem ’allgatok rád és nem megyek ’ozzád! Csehrben kellett volna ’agynom téged, ’ogy boldogulj a nyamvadt bankoddal egyedül! Ó, az én ostoba jó szívem, az fog egyszehr még a sírhba vinni! Tudod mit? Többé nem is éhredekelsz! Menj, és ’agyj békén!

- Jól van! – kiáltott a férfi, és az ajtó felé indult, majd megtorpant. – Nem megyek sehová! Ez az én házam! Te menj el!

- Megyek is! – Gabrielle szeme dühtõl szikrázott, ahogy a varázsló mellett kivonult a zuhogó esõbe. Draco néhány pillanatilag csak nézte, majd ráeszmélt, hogy ha most hagyja, hogy a lány kilépjen a kapun, örökre elveszíti. Egy hirtelen gondolattal a kapu felé suhintott a pálcájával.

A lány lenyomta a kilincset, de a kapu csak nem nyílt ki. Dühösen saját pálcája után kezdett kutatni átázott talárjában. Amikor végre megtalálta és épp azon volt, hogy a kapura szegezze, érezte, ahogy egy kéz ragadja meg a pálcát markoló kezét.

- Mi asz? – mordult Dracóra és próbálta kiszabadítani a kezét, de a férfi erõsen tartotta.

- Nem mész sehová.

- És ugyan miér’ nem? Szabad vagyok, oda megyek, a’ová ’sak akarok! Nem tahrthatsz vissza!

- Dehogy nem.

- Nem!

- Fogadunk?

- Semmivel sem tahrthatsz vissza! – Toppantott mérgesen Gabrielle, éppen bele egy tócsába.

- Szeretlek – szólt a férfi egész halkan.

- Most nézd meg a cipõmet! – dohogott a nõ. – ’Supa sáhr lett, és… mit mon’tál? – pislogott meglepetten, kisöpörve egy ezüst-szõke tincset az arcából.

- Azt mondtam, hogy szereltek. Szeretlek, Gabrielle. Nem akarlak elveszíteni. – A férfi kinyúlt, hogy megérintse a lány arcát.

- Ó, Dhraco, anyihra ’ideg a keszed – suttogta a lány. – És… és bõhrig vagy ászva!

- Te is – emlékeztette Draco.

- Jé, tényleg…

- Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyünk és átöltözünk. Mit gondolsz?

- Hát… nem áhrtana ledobni eszeket a vizes ru’ákat…

- Helyes. És akkor legalább összebújhatunk, hogy felmelegítsük egymást – vigyorgott a varázsló.

- Jaj, te ’sintalan fiú! – A lány játékosan belebokszolt a fiatalember mellkasába.

- Miért? Te talán nem szeretnél a feleségem lenni… minden tekintetben?

A lány tetõtõl talpit végigmérte az esõtõl csöpögõ Dracót. Igazán aranyos volt ilyen vizesen… - Akko’ legalább add vissza aszt a gyûhrût, asztán beszél’etünk róla…

- Beszélünk? – biggyesztette az ajkát Draco. – Nekem más terveim vannak.

- Miféle tehrveid? – kérdezte a lány csintalan mosollyal.

- Hát, például… - Draco magához húzta a feleségét és alaposan megcsókolta.

- Jaj, még a szád is ’ideg!” – nevetett Gabrielle.

- Tényleg. Nem akarunk megfázni, nem igaz? – Draco a lányra kacsintott, majd hirtelen felkapta és átvetette a vállán.

- Naaa, tegyél le aszonnal! – kiabálta Gabrielle, a férfi hátát verve az öklével.

- Szó sem lehet róla, hölgyem – válaszolt a varázsló, a ház felé indulva. – Odabenn egy meleget árasztó kandalló vár ránk, elõtte egy puha szõnyeggel…

- Tudod… nem is tetted tönkhre az életemet – szólt Gabrielle egy óra múlva. Fejét a férfi vállán nyugtatta és a kandallóban táncoló lángokba bámult.

- Hogyhogy? – kérdezte Draco, gyengéden cirógatva felesége csupasz vállát.

- A ’ázasság – felelte Gabrielle. – Semmit sem tett tönkhre… épp ellenkezõleg.

- Tényleg? – vigyorgott Draco. Épp lehajolt, hogy megcsókolja az asszonyt, amikor megszólalt a csengõ. – Ki a fene lehet az? – dörmögte felállva. Meleg takarót csavart pucér teste köré és az ajtóhoz sétált. – Potter – fintorgott a látogató láttán.

- Min’jáhrt visszajövök – szólt Gabrielle. Felkapta a szétdobált ruháit és eltûnt a szomszédos szobában. Draco kicsit megkönnyebbült, hogy a lány elhagyta a nappalit: így legalább Potter nem fogja õt egy szál takaróban látni.

Az ifjú Malfoy beengedte a vendéget, aki ugyanolyan ázott volt, mint korábban Draco.

- Remélem, nem zavarok – szólt Harry.

Draco nagy kísértést érzett, hogy azt mondja, ’igenis zavarsz, Potter’, de tekintve, hogy mi mindenen ment át mostanában Harry, inkább visszafogta magát.

- Nem, nem zavarsz. Remélem, nem bánod, hogy takaróban fogadlak – felelt Draco. – Ahogy elnézem, rád is rád férne egy szárító varázs…

- Aha – szólt Harry, és elvégezte magán a szárító bûbájt, majd lerogyott a kanapéra. – Szóval azért jöttem, mert…

- Hadd találjam ki: Norbert?

- Igen – bólintott Harry.

- Ide figyelj, Potter – szólt Draco, mielõtt Harry belekezdhetett volna egy hosszas monológba – tudom, hogy talán nem kellett volna…

- Mit nem kellett volna?

- Megölnöm õt… Tudom, hogy elég lett volna hátulról elkábítani, de a csudába is, annyira feldühített! Annyi szörnyûséget mûvelt a családoddal, az én családommal, és még engem is meg akart büntetni… amikor elkezdte átráncigálni a lányodat a kamrán, valahogy bekattantam és muszáj volt cselekednem. Muszáj volt… megölnöm.

- Örülök, hogy megtetted – jött a csendes felelet.

Malfoy hitetlenkedõ arckifejezéssel nézett a másik férfira.

- Örülök, hogy megtetted – ismételte meg Harry. – Különben nekem kellett volna megtennem… Én segítettem neki, hogy visszatérjen, nekem is kellett volna végeznem vele… De nem vagyok benne biztos, hogy meg tudtam volna tenni. – Mély levegõt vett és a lángokra meredt. – Talán nem is lettem volna képes rá. Hiszen… hiszen…

- A fiad volt.

- Igen – hajtotta le a fejét Harry. – Hálás vagyok neked, Malfoy. Megmentetted a lányomat, és mindnyájunkat.

- Nem nekem kell hálálkodnod… Dumbledore ötlete volt, hogy vegyem kölcsön a köpenyedet az irodádból és Norbert tudta nélkül jussak be a kamrába … Dumbledore-nak köszönd.

Szomorkás mosoly jelent meg Harry arcán. – A régi Draco nem beszélne így… nem engedné át másoknak a dicsõséget… mi történt veled?

- Hogyhogy? – a bankár meglepõdött a kérdéstõl. – Nos… azt hiszem, csak felnõttem.

- Felnõttél? – Harry felhúzta a szemöldökét. – Szerintem egy felnõtt nem kezdi levagdosni a szomszédja bokrait, csak hogy bosszantsa…

- Jaj, hagyd már, Potter! – legyintett Malfoy. – Az már régen volt. Azóta sok minden történt…

- Ööö, Dhraco? – szólalt meg egy hang.

Mindkét férfi a hang irányába fordult.

- Ah, szia, ’Arry – szólt Gabrielle, aki pironkodva állt a szomszédos szobába vezetõ ajtóban.

- Szia, Gabie. Mit csinálsz te itt? – kérdezte a mit sem sejtõ bûbájtan professzor.

- Hát, izé… szóval ’sak…

- Õ itt itthon van – válaszolt gondolkodás nélkül Draco, különös arckifejezéssel. Harry nem tudott rájönni, hogy mikor látott már ilyen arckifejezést Malfoy arcán, de biztos volt benne, hogy látott már egyszer hasonlót.

Draco megjegyzésétõl a lány még inkább elpirult. – ’Sak meg akahrtam kérdeszni, ’ogy akartok-e fohró ’sokoládét vagy téát…

- Aha, szóval már a konyhában is kiismered magad? – mosolygott a ház ura.

- Nem éppen ne’éz – vont vállat a lány. – Natyon takahros kis kony’a…

- Örülök, hogy tetszik – válaszolt Draco, egészen megfeledkezve a vendégérõl. Harrynek ekkor esett le, hogy mikor látta már azt a bizonyos arckifejezést Draco arcán: évekkel korábban Ginnyre nézett ugyanígy.

- Nem, köszönöm, Gabie, nem maradhatok teázni – szólt Harry és felállt. – Mennem kell. Kösz a beszélgetést, Malfoy. Most már legalább értem, hogy mi változtatta meg az életed – tette hozzá egy sokatmondó pillantással, majd az ajtóhoz sietett.