Daniel késő délután ébredt fel. Varázserejének túlzott igénybe vétele és az elrablás okozta sokk annyira kimerítette, hogy két teljes napig eszméletlen volt.

Amikor utoljára a gyengélkedőn járt, az első, akit ébredéskor meglátott, Piton volt. Most azonban valaki más ült az ágya mellett – olyasvalaki, akinek sokkal jobban örült, mint Pitonnak.

- Jó reggelt, álomszuszék – suttogta Gilda mosolyogva. – Remélem, kipihented magad.

- Asszem – motyogta a fiú. – Mit csinálsz itt?

- Ülök, és veled beszélgetek – válaszolt a lány.

- Nem úgy értettem… mióta vagy itt?

- Csak pár órája. Akkor jöttem, amikor anyukád elment.

- Anyukám? – kapott levegőért Dan, és hirtelen felült. – Életben van? És apa?

- Nyugodj le, Dan, mindketten jól vannak.

- Ó, hála az égnek – sóhajtott a fiú. – És… Norbert?

- Ő… - Gilda elfordította a tekintetét. – Ő meghalt.

- Ó. Hát… azt hiszem, megérdemelte… azok után, amit tett… Még mindig nem tudom elhinni, hogy egész végig hazudott nekünk… annyira jó barátnak látszott! Annyira kedveltem… - a fiú hangja elhalt. – Nem… Nem is kedveltem, hanem… azt hiszem, szerettem. Mint a testvéremet.

A lány megszorította a kezét. – De hát nem is volt a testvéred, Dan.

- Tévedsz.

- Hogyhogy? – kérdezte a lány.

- Szóval nem tudod? – ráncolta a szemöldökét Daniel. – Pontosan mi az, amit tudsz?

- Hát, azt, amit az újságok írtak… hogy Norbert az újjászületett sötét nagyúr volt és a bátyja Draco Malfoy végzett vele…

Daniel meglepetten pislogott. Ezt nem is tudta… még azelőtt elájult, hogy Draco ledobta volna a láthatatlanná tevő köpenyt. Fogalma sem volt róla, hogy Draco ott volt a kamrában.

- Draco Malfoy állítólag a többiekkel ment a kamrába, apukád köpenyét viselve, és akkor ölte meg Norbertet, amikor Norbert túszul ejtette Lilyt – folytatta Gilda.

- Hogy micsoda? – hápogott Daniel. – Hogy merte…? Hogy merte ezt tenni Lilyvel? Ó, a nyavalyás! Annyira gyűlölöm! Még az emlékét is gyűlölöm! – Dühösen belebokszolt a párnájába. – El sem tudom hinni, hogy ez a szörnyeteg a rokonom…

- A rokonod?

- Ja persze, ezt nem tudod… Hogy is tudhatnád… - sóhajtott Daniel. - Apáék és Dumbledore biztosan egy szót sem szóltak róla a sajtónak… ilyesmit még Piton sem szivárogtatna ki… de te megérdemled, hogy megtudd. Norbert nemcsak a jó barátom volt… hanem az öcsém.

- Az öcséd? – lehelte Gilda. – De hát… ő Draco Malfoy öccse volt! Nem… nem értem.

- Elmagyarázom. Tizenkét éve apám találkozott valami nővel a Durmstrangban. Az a boszorkány elvarázsolta őt, és arra késztette, hogy… hogy…

- Mire?

- Hogy megdugja – felelete Daniel kelletlenül. – Ne kérdezd az okát, mert én sem tudom. Majd megkérdem apát… A lényeg az, hogy azt a nőt mindenki halottnak hitte, pedig nem halt meg. Lucius Malfoy elvitte őt a kúriájába és ott tartotta, mert megtudta, hogy a nő apámtól terhes. Miután megszülte a gyereket, Lucius Malfoy megölte őt. Az egyetlen mód arra, hogy Voldemort visszatérhessen az volt, hogy legnagyobb ellensége gyermekeként kellett újjászületnie. Természetesen a legnagyobb ellensége az apám. Szóval… Norbert a féltestvérem volt. Annyira… annyira nehéz ez, Gil… Tényleg testvéremként szerettem őt, már akkor is, amikor még nem tudtam, hogy a testvérem! Mindig is éreztem, hogy valami láthatatlan kötelék van kettőnk között. Azt hiszem, ez a vér köteléke lehetett… Gil, ígérd meg, hogy senkinek sem szólsz erről, még a szüleidnek sem! Ha a szüleim senkinek sem mondták el, akkor nyilván titokban akarják tartani.

- Megígérem, Dan – válaszolt a lány. – És köszönöm, hogy megbíztál bennem annyira, hogy elmondd nekem.

- Végül is erről szól a barátság, nem igaz? A bizalomról – felelt a fiú.

- Aha – bólintott mosolyogva Gilda. – Barátság… - A lány mosolya különösképpen szomorúnak tűnt, de Dannek fogalma sem volt, miért. Persze, Gilda biztosan szomorú volt egy barát – vagy állítólagos barát – elvesztés miatt… Daniel azonban nem sejtette, hogy a lány az ő legutóbbi szavai miatt volt szomorú. Azért, mert a fiú még mindig csak barátságként gondolt a kapcsolatukra.

- Hé – törte meg a csendet Dan – emlékszel arra a kérdésre, amit meg kellett válaszolnod?

- Melyik kérdésre?

- Arra, hogy mi lenne, ha egy híres személlyel találkoznál. Azt mondtad, hogy Voldemorttal szeretnél találkozni. Rádöbbentél már, hogy valójában találkoztál is vele? Hogy találkoztál vele, de sosem tudtad meg, hogy miért is lett gonosz?

- Nem, ez még eszembe sem jutott – rázta meg a fejét a lány. – De igazad van. Találkoztam vele. Összebarátkoztam vele… pedig bárcsak ne is ismertem volna!

Most a fiú szorította meg bátorítólag a lány kezét. – Hé, minden rendben lesz. Mi még itt vagyunk egymásnak.

- Igen. Barátok vagyunk – bólintott Gilda, visszatartva a könnyeit.

- Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Miért vágattad le a hosszú hajadat?

- Háááát… - a lány elpirult. – Téged kicsaptak, Dan, és én nem akartam másnak… tetszeni. – Elfordult, hogy elrejtse piruló orcáját, de a fiú kinyúlt, és gyengéden megfogta Gilda állát, hogy maga felé fordítsa.

- Pedig te nagyon tetszel nekem, tudod-e? Még a hosszú hajad nélkül is.

- Tényleg? – a lány hatalmas, kék szeme elkerekedett meglepetésében és örömében.

- Aha… Akarod, hogy megmutassam mennyire?

- Ha akarod… - vont vállat a lány, igyekezve nemtörődömnek és komolynak tűnni, de a komolysága semmivé foszlott, amint Dan a karjába vette és megcsókolta.

Csak akkor rebbentek szét, amikor valaki megköszörülte a torkát.

- A betegünknek nyugalomra van szüksége, Lockhart kisasszony – szólt Madam Pomfrey csibészesen csillogó szemekkel.

Gilda felpattant, és lángvörös arccal kisietett a gyengélkedőről.